A legfelső bíróság az amerikai politikai élet középpontjában

2018. augusztus 27. 13:12

Sándor Lénárd
Precedens

Miután Anthony Kennedy, az amerikai legfelső bíróság 81 éves bírója június végén bejelentette nyugdíjba vonulását, Donald Trump elnök Brett Kavanaugh személyében már meg is nevezte az utódot. Az elmúlt évtizedekben Anthony Kennedy volt a mérleg nyelve a kilenctagú bíróság négy progresszív és négy konzervatív értékrendű bírója között. Az új bíró kinevezésének tétje így tehát nem kevesebb, mint a még Ronald Reagan elnökségének idején megindított konzervatív ellenforradalom sikere.

Nincs kétség afelől, hogy ezen a nyáron az amerikai legfelső bíróság jövője határozta meg a tengerentúli politikai és közéleti vitákat. Bár tavaszi terminusa ezúttal is sűrűnek és alkotmányjogi szempontból jelentősnek bizonyult, most mégis inkább a testület 81 éves tagjának, Anthony Kennedy bírónak a június végén tett, nyugdíjba vonulásáról szóló bejelentése áll minden figyelem középpontjában. Két hét sem telt el a bejelentéstől, és Donald Trump elnök Brett Kavanaugh személyében már meg is nevezte az utódnak szánt bírót, akinek kinevezése a Szenátus későbbi megerősítésétől függ. A legfelső bíróságon töltött harmincévnyi szolgálat után, a jelenlegi doyennek számító Anthony Kennedy visszavonulásának híre elsősorban a progresszív és baloldali köröket rázta meg. Dacára annak, hogy Kennedy bíró még a republikánus Ronald Reagan elnök kinevezettje, a progresszív baloldaliak legnagyobb félelme, hogy távozása olyan mélyreható és egyúttal maradandó ideológiai változásokat indíthat meg a legfelső bíróság gyakorlatában, amely aztán jó eséllyel szabja át az amerikai alkotmányos és közpolitikai gondolkodás irányát. Jól tükrözi mindezt a Szenátus demokrata csoportját vezető Chuck Schumer nyilatkozata, amely szerint „legalább egy generáció óta ez a legjelentősebb üresedés a legfelső bíróságon.” Ezen ellentmondás és a mostani kinevezés tétjének megértéséhez azonban érdemes a legfelső bíróság tengerentúlon játszott közpolitikai, és benne Anthony Kennedy kissé ellentmondásos szerepét történelmi perspektívából szemügyre venni.

A legfelső bíróság erőteljes és meghatározó szavát az amerikai politikai és alkotmányjogi életben nem más, mint saját maga alakította ki nem sokkal a függetlenségi háborút követően. A John Marshall bíró vezette testület az 1800-as évek hajnalán, meglehetősen ironikus módon, éppen a saját hatáskörét megalapozó egyik törvényhellyel összefüggésben mondta ki, hogy a bíróság az alkotmányba ütköző szövetségi törvényeket érvénytelennek mondja ki. Ezzel pedig az erős hatalommegosztás hagyományát teremtette meg, amelyben a legfelső bíróságra a demokratikus döntéshozatal alkotmányon alapuló bírósági kontrolljának szerepe hárul. A bírósági kontroll tényleges hangsúlyai az amerikai történelem során persze folyamatosan változtak, de ez a felfogás ágyazott meg annak, hogy a 20. század második felétől kezdődően az alkotmány progresszív értelmezésén keresztül egyre inkább a legfelső bíróság vindikálta magának a jogot ahhoz, hogy valamennyi jelentős társadalmi és politikai kérdésben kimondhassa a végső szót. E felfogás szimbólumává Kalifornia egykori kormányzója, Earl Warren vált, akit Eisenhower elnök 1953-ban, meglehetősen ironikus módon, éppen azért nevezett ki a bíróság élére, hogy mérsékelje politikai ambícióit. Ez azonban cseppet sem vette el sem Warren kedvét, sem ambícióját, és minden idők legmélyebb hatású társadalmi változását megindító intézményt kovácsolt a bíróságból.

A Warren-féle bíróságot leghűebben talán a New York Times 1967-es tudósítása jellemzi, amely azzal a felkiáltásszerű kérdéssel kezdődött, hogy hol lenne Amerika Earl Warren nélkül? Magyarázatként pedig hozzátette, hogy a Warren-bíróság működése olyan mélyreható társadalmi, politikai és jogi változásokat indított el, amelyre még amerikai elnökök is képtelennek bizonyultak korábban. Earl Warren közös nevezőt talált a legnagyobbrészt még Franklin D. Roosevelt elnök által kinevezett progresszív szemléletű bírókkal, akik a bíróság döntéseit saját politikai elképzeléseik megvalósításának terepeként látták. Sok más mellett a Warren-féle bíróság vetett végett az úgynevezett „Jim Crow”-korszakként elhíresült szegregációnak, emellett elismerte a pozitív diszkriminációs gyakorlatot, a javarészt tagállami hatáskörben lévő büntető igazságszolgáltatás elé alkotmányos korlátokat állított, így például megkövetelte ügyvéd jelenlétét az eljárás folyamán, valamint megtiltotta a jogsértő módon beszerzett bizonyítékok felhasználását, korlátozta az állam adatszerzési és megfigyelési lehetőségeit, elismerte a magánszférához való jogot, amivel egyúttal kikövezte az abortusz jogként való elismerését, illetve, még ha csak pár évre is, de a halálbüntetés alkalmazását is felfüggesztette. Ezek az 1960-as években forradalmi változásokat jelentettek, és a legfelső bíróság kétségkívül egy új, liberális szellemi korszakot nyitott meg nemcsak Amerikában, hanem világszerte egyaránt.

Ezzel egyidejűleg ugyanakkor a legfelső bíróság egy sajátos „kulturális és ideológiai harc” színterévé is vált. Az amerikai társadalom ugyanis nem volt sem kész, sem pedig képes ezeket a változások elfogadni, és emellett egyre többen tették fel a kérdést, hogy vajon helyes-e, ha a változás motorjává a demokratikusan működő intézmények helyett a legfelső bíróság válik. A közhangulat egyre inkább az intézmény ellen fordult, és elsőként Richard Nixon elnökre, később pedig a nála jóval karakteresebb, Amerikáról és a hagyományos amerikai értékekről határozott elképzelést valló vezetőre, Ronald Reagan elnökre maradt, hogy új bírák kinevezésével egy olyan konzervatív ellenforradalmat készítsen elő, amely képes letörni a Warrenbíróságot jellemző progresszív alkotmányos víziót. Reagan elnök ebben a szellemiségben látott hozzá olyan új bírák megnevezéséhez, akik képesek kifogni a szelet a progresszív felfogás vitorlájából. Ehhez pedig az elnöksége idején megürülő, összesen négy bírói hely meglehetősen jó esélyeket és reményt kínált. Ennek jegyében sikerrel nevezte ki William H. Rehnquist–et új elnöknek, valamint a progresszív felfogást elutasító originalista alkotmányértelmezéséről híressé vált, és a szellemi ellenforradalom élére álló Antonin Scaliát. Négy kinevezettje között volt a katolikus kaliforniai családból származó és Harvardon diplomázott Anthony Kennedy is, akit a Szenátus egyhangú döntésével erősített meg 1988 februárjában. A ’90-es évekre pedig már többségben voltak a republikánus elnökök által kinevezett bírák. Mindennek dacára mind a remélt konzervatív ellenforradalom, mind pedig a Warren-korszak hagyatékának felszámolása elmaradt.

Az erőteljes konzervatív fordulat elmaradása egyszerre több okra is visszavezethető. Egyfelől a bíróság elnöke, William H. Rehnquist, bár maga ízig-vérig konzervatív felfogást vallott, elnökként az intézmény presztízsének, stabilitásának és integritásának megőrzése mindennél fontosabb volt számára. Ennek szellemében a legfelső bíróságot igyekezett távol tartani a „kulturális és ideológiai harctól”, és a Warren-bíróság számos progresszív döntését éppen olyan indokok miatt nem bolygatta, mert azok az ország kultúrájának szerves részeivé váltak. A legfelső bíróság kétségkívül Rehnquist elnökségének köszönhetően vált a világ legnagyobb presztízsű és legmagabiztosabb bíróságává, amit jól mutat, hogy különösebb presztízsveszteség nélkül avatkozhatott be, és oldotta meg a nemzeti krízissé dagadó Al Gore és ifjabbik Bush között zajló elnökválasztási küzdelmet 2000-ben. Rehnquist elnöki felfogása csakúgy, mint a nyomdokain járó utódjáé, John G. Robertsé, bár a bíróság intézményi erejében és felsőbbrendűségében forradalmi erősödést hozott, ugyanakkor nem igazán kedvezett az erőteljes konzervatív ellenforradalomnak.

A konzervatív fordulat zátonyra futásához azonban Kennedy bíró munkássága is erőteljesen hozzájárult, akit a sajtó gyakorta nevez úgy, hogy „swing justice”, vagyis ingadozó bíró. Ennek oka, hogy számos kérdésben inkább a progresszív felfogást képviselő bírák pártjára állt. Az utóbbi csaknem két évtized során pedig a négy konzervatívabb és négy progresszív felfogású bíró mellett általában az ő szavazata számított perdöntőnek. Ennek eredményeként a kiemelkedően fontos és ideológiai vitával átitatott olyan társadalmi kérdések, mint az abortusz lehetősége, az egyetemek és más iskolák pozitív diszkriminációs felvételi rendszerének legitimitása, a halálbüntetés feltételeinek szigorítása, illetve nem utolsó sorban az azonos neműek házasságának elismerése, a progresszív irányba dőltek el. A közéleti vitákban Kennedy bíró kifejezetten úgy foglalt állást, hogy az alkotmány a társadalmi változásokkal együtt fejlődik, és a legfelső bíróságnak progresszív módon kell segítenie e változások minél teljesebb érvényesülését. Ebben a szellemben az ő nevéhez fűződik az azonos neműek házassághoz való jogának fokozatos elismerése, amely döntéseket éppen ugyanolyan progresszív, változást akaró politikai elképzelések vezérlik, mint annak idején a Warren-bíróság döntéseit. Mindezek következtében a kisebbségbe szoruló ellenforradalmi konzervatívok vezéralakja, Antonin Scalia leginkább csak a néhol apokaliptikus, néhol pedig epés hangvételű különvéleményeiről maradt ismert, amelyekkel egyszerre tudatta az ellenforradalom bukását és a bíróságon belüli konzervatív koalícióépítés sikertelenségét.

Ez a történelmi perspektíva világít rá arra, miért ellentmondásos Anthony Kennedy bíró hagyatéka a konzervatív amerikai gondolkodók szemében, illetve ezzel együtt visszavonulása miért lehet sorsfordító a legfelső bíróság életében. Visszavonulásával ugyanis az abortusz lehetőségének engedélyezésétől kezdve a pozitív diszkriminációs gyakorlaton át egészen az azonos nemű párokat megillető jogokig, olyan liberális precedensdöntések sora kerül veszélybe, amelyek nem feltétlenül a legfelső bíróság egyhangú és nyugvópontra jutott gyakorlatának részei, hanem kizárólag az ő szavazatával eldöntött, de továbbra is olyan közpolitikai kérdések, amelyek élesen megosztják mind az amerikai társadalmat, mind pedig a legfelső bíróság tagjait. Kennedy bíró utódjának szánt Brett Kavanaugh éppen ezért juthat kulcsszerephez az elmaradt konzervatív ellenforradalom folytatásában, illetve sikerre vitelében.

 

A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója.

A bejegyzés trackback címe: http://precedens.mandiner.hu/trackback/32090