A digitális korszak és az olvadó magánszféra

2018. szeptember 3. 10:52

Az első pillantásra egy egyszerűnek tűnő bűnügyből kerekedett ki az amerikai legfelső bíróság idén nyáron meghozott egyik legmeghatározóbb döntése. A testület tagjai a hordozható telefonok cellainformációihoz való hozzáférési feltételek megítélésén keresztül szembesültek a magánszféra védelmének a „digitális korszakban” felmerülő, és egyre égetőbb kérdéseivel. A történelmi emlékeket is felidéző bírósági döntés tétje tehát nem kevesebb volt, mint egy méltányosabb egyensúly fellelése az adatszerzés korábban soha nem látott technológiai lehetőségei, illetve a „digitális korszakban” egyre inkább olvadásnak induló magánszféra védelme között.

Az amerikai függetlenségi háborút megelőző korszak emblematikus alakja, a massachusettsi törvényhozás tagja, James Otis 1761 februárjában Bostonban megtartott beszédében élesen ostorozta az úgynevezett general writs of assistance elterjedt gyakorlatát, amely lehetővé tette, hogy a gyarmatosító brit királyi hatóságok mindenféle előzetes értesítés vagy gyanúok nélkül, önhatalmúlag végezhessenek házkutatásokat az Újvilágba érkező telepesek otthonaiban. James Otis híressé vált beszéde nemcsak egy valós visszásságra világított rá, hanem egyúttal a forradalmi hangulat táptalajaként és az elszakadási törekvések hajtóerejeként is szolgált. A függetlenség kivívását követően pedig ez a mozgalom lett a negyedik alkotmánykiegészítés 1791-es elfogadásának oka, amelynek legfőbb célja, hogy garantálja a polgárok szabad magánszféráját és biztonságát az „ésszerűtlen” és így önkényes államhatalmi beavatkozásokkal szemben.

Bár az amerikaiak sikerrel vívták ki függetlenségüket, és többé már a brit hatóságok önkényeskedéseitől sem kell tartaniuk, mind a James Otis által megvilágított visszásságok, mind pedig a negyedik alkotmánykiegészítés újabb és újabb kihívásokon keresztül, folyamatosan időszerűek maradtak. Így például egy évszázaddal ezelőtt, az alkoholtilalom időszakában, egy Seattle körzetében működő, kiterjedt szeszcsempész hálózatot buktattak le, amelyet egy korábbi városi rendőr, Roy Olmstead épített fel és irányított. A whisky után sóvárgó lakosokat örömmel és jó pénzért kiszolgáló szervezet tagjai ellen nyomozó rendőrök a perdöntő bizonyítékot a gyanúsítottak telefonbeszélgetéseinek folyamatos lehallgatásával szerezték be. Ennek során merült fel az elvi kérdés, hogy vajon a telefonbeszélgetések bírói engedély vagy bármilyen más korlát, megkötés nélküli lehallgatása sérti-e az alkotmányban biztosított garanciákat. Bár az Olmstead kontra Egyesült Államok néven az amerikai legfelső bíróságig jutó ügyben végül a nyomozók kerekedtek felül, és a bűnös tevékenységet tanúsító telefonbeszélgetésekről készült kivonatot bizonyítékként használták fel, az ügy mégis emlékezetes maradt. A legfelső bíróság egyik tagja, Louis Brandeis ugyanis egy később híressé és meghatározó jelentőségűvé vált különvéleményt fogalmazott meg, amelyben a következőket fejti ki: „az adatfürkészésre az államhatalomnak lehetőséget biztosító technológiai fejlődés minden bizonnyal nem reked meg a lehallgatási technikánál. Eljön az a nap, amikor a különféle adatgyűjtési módszerek lehetőséget fognak nyújtani az államhatalomnak arra, hogy titkos fiókokban történő kutakodások nélkül szolgáltasson bizonyítékot a bíróságnak.” E sorok meglehetős pontossággal jósolták meg az elmúlt évtizedekben lezajló információ- és kommunikációtechnológiai forradalmat, valamint emellett azt a veszélyt, hogy a modern technológia könnyűszerrel maga alá gyűrheti a polgárok magánszférájának szabadságát.

A modernkor legjelentősebb változásainak egyike, hogy a világ az úgynevezett „digitális korszakba” lépett, amelyben az adatszerzés és az adattárolás lehetőségeinek korábban soha nem látott dimenziói nyíltak meg. Ilyen újításnak tekinthetők többek között a különböző megfigyelő kamerák, mint például a térfigyelő vagy rendszámfelismerő kamerák, a pilóta nélküli légi járművek és a műholdak, vagy az olyan úgynevezett „digitális tároló eszközök”, mint az okostelefonok, tabletek, felhőalapú adattároló eszközök, illetve a navigációs- és cellainformációk. Ezek az eszközök nemcsak üzleti és technológiai lehetőségek kiaknázását kínálják, hanem lehetőséget adnak emberek pontos megfigyelésére is, és így betekintést nyújtanak az életük legapróbb részleteibe mind az államhatalom, mind pedig az üzleti világ szereplői számára. Valójában az emberek ma már a mindennapi élet legszokványosabb tevékenységei során is jelentősebb mennyiségű személyes információt vagy metaadatot fednek fel és osztanak meg magukról egy-egy olyan üzleti szolgáltatóval, mint például a telefontársaság, a mobilszolgáltató vagy az internetes adatszolgáltató.

A modernkor e technológiai újításai pedig nemcsak az üzleti gondolkodást, hanem az állami megfigyelés és adatszerzés alapvető jellegét és célját is jócskán átformálták. Joseph Lorenzo Hall, a washingtoni székhelyű Center for Democracy & Technology elemzőjének kutatásai szerint éppen a sajátos történelmi előzmények okán a rendészeti adatszerzés eddig rendszerint konkrét gyanú alapján indult és reaktív volt, vagyis egy-egy konkrét esemény váltotta ki, és ennek megfelelően általában célirányosság jellemezte. Ezzel szemben a modern kor állami adatszerzése, leginkább a digitális információk könnyű tárolhatóságának és összekapcsolásának köszönhetően megelőző jellegű, és egy általános adatfelhalmozással jár kéz a kézben. Így célja sokkal inkább az elrettentés, semmint egy már elkövetett cselekmény felderítése. A „digitális korszakban” ennek megfelelően sokkal többen látszanak, és sokkal több minden válik láthatóvá. Minderre igen szemléletes példaként szolgál az Egyesült Államok „war on terror”, vagyis a terrorizmus elleni meghirdetett háborúja során mindmáig alkalmazott, felhalmozó jellegű adatszerzés. Nem mellesleg a „digitális korszak” adatszerzési lehetőségei így kísértetiesen emlékeztetnek a gyarmatosításkori „general writs of assistance”, vagyis általános jellegű házkutatási parancs rosszemlékű gyakorlatára. A „digitális korszak” adatszerzésének jellege ennek megfelelően igencsak kétélű valóság: amellett, hogy a közbiztonság garantálásában nélkülözhetetlen szerepre tehet szert azzal fenyeget, hogy a magánélet védelmének szentsége egy mindenkit megillető alapvető jog helyett csak kevesek kiváltsága marad, vagy ahogyan George Orwell keserű víziójában jósolta: „ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.

Az amerikai legfelső bíróság idén nyáron egy egyszerű bűnténynek tűnő, ám éppen ilyen súlyos elvi kérdést felvető üggyel szembesült. Az Egyesült Államok kontra Carpenter néven ismerté vált ügyben a rendőrség Michigan és Ohio államokban elkövetett rablássorozat tettesei után nyomozott, amikor látókörükbe került Timothy Carpenter. Bár a gyanúsításhoz szükséges erejű gyanúok nem volt megállapítható, ennek dacára a rendőrség Timothy Carpenter mobiltelefon-szolgáltatójától mintegy három hónap cellainformációs adatait mindenféle bírói engedély vagy ellenőrzés nélkül beszerezte és lefoglalta. A cellainformációk a mobiltelefonok olyan információi, amelyet a szolgáltató átjátszótornyai rögzítenek elsősorban számlázási, minőségvédelmi és üzletfejlesztési okokból. Emellett azonban ezek az információk lehetőséget nyújtanak az adott mobiltelefon és így birtokosa földrajzi helyzetének, valamint mozgásának hozzávetőleges meghatározására is. Vagyis ezen adatok birtokosai teljes képet nyerhetnek arról, hogy az adott telefont birtokló személy pontosan milyen időpontban hol és milyen más telefonok közelében tartózkodott. Timothy Carpenter mobiltelefonjának cellainformációiból a nyomozók arra következtettek, hogy Carpenter több rablási cselekmény időpontjában a rablási helyszínek két mérföldes körzetében tartózkodott. Ezek alapján helyezték végül vád alá és ítélték el Timothy Carpentert. A fellebbezéseket követően a legfelső bíróság előtt feltett elvi jellegű kérdés az volt, vajon összhangban áll-e negyedik alkotmánykiegészítéssel az, hogy a nyomozók szabadon, bírói engedély nélkül hozzáférhetnek Timothy Carpenter mobiltelefonjának cellainformációihoz. Banki pénzforgalmi kimutatások és híváslisták hozzáférhetősége tekintetében hozott korábbi precedensdöntések szerint igen, ezek az adatok engedély nélkül hozzáférhetők, ugyanis a mobiltelefont használók ezeket az információkat a szolgáltatási szerződés alapján önként átadják a szolgáltatónak. A védelem, valamint az érdekükben fellépők szerint azonban ez a korábbi doktrína a „digitális korszakban” azért nem állja meg a helyét, mert a szolgáltatók a leghétköznapibb és legszokványosabb tevékenységek során is szenzitív adatok igen jelentős körének birtokába jutnak. Abban azonban mindenki egyetértett, hogy Timothy Carpenter ügye veti fel az elmúlt évtizedek legjelentősebb magánszférát érintő kérdését a legfelső bíróság előtt. Ezt pedig mi sem mutatja jobban annál, minthogy 2015–2016-ban csak az amerikai fővárosban több mint 75.000 cellainformáció-kiadás iránti rendőrségi megkeresés érkezett az egyik legnagyobb amerikai mobilszolgáltatóhoz.

Az ügyben John G. Roberts elnök által jegyzett szoros döntés született: a kilenctagú testület bírái 5 : 4 arányban ítélték úgy, hogy a gyanúok és a bírói engedély nélküli, vagyis jogi korlátokhoz nem kötött cellainformációk lefoglalása sérti a magánszféra szabadságát. A döntést megalapozó érvelés legfontosabb része a „digitális korszakra” utal, miszerint a mobiltelefonok cellainformációi alapvető jellegüket tekintve eltérnek a hagyományos adatoktól, ugyanis a mobiltelefonok mára a modern társadalom mindennapi életének nélkülözhetetlen részévé váltak. A cellainformációk ismerete és értékelése alapján így könnyűszerrel alkotható teljes és részletes kép a telefon birtokosának szokásai, szenvedélyei, betegségei vagy hite, illetve világnézete felől, valamint számos más, legbensőbb személyes adata válik megismerhetővé. Roberts főbíró szavai szerint a cellainformációk ismerete egy „intim ablakot” nyit az adott személy teljes magánéletére, így a történelem leckéjéből is okulva ezeket az állami hatalom csak alkotmányjogi garanciák mellett ismerheti meg.

A június végén meghozott döntés kétségkívül mérföldkőnek számít a magánszféra „digitális korszakbeli” védelmének kialakításában. Ugyanakkor a modern technológia mellett olvadásnak induló magánszféra megőrzéséhez a bírói fórumoknak szerte a világon legalább olyan elszántan kell küzdeniük, mint ahogyan James Otis szembeszállt a brit gyarmatosítók általános házkutatási parancsával még 1761-ben.

 

A szerző Sándor Lénárd, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központ kutatója

A bejegyzés trackback címe: http://precedens.mandiner.hu/trackback/32128