„Ez egy óriási feladat, óriási kihívás!” – interjú Koltay Andrással

2018. szeptember 7. 11:41

Bölcsészként képzelte el magát, de jogász lett Koltay Andrásból, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) új rektorából. Az új rektor 2010 után – a médiajog egyik első magyarországi tudományos kutatójaként – részt vett a hazai médiatörvény előkészítésében és a médiahatóság munkájában. Az NKE-ről pedig elmondta, szó szerint „leesett az álla”, amikor először az egyetem új kampuszán járt. Az újdonsült rektorral Orbán Balázs rovatvezető beszélgetett.

Orbán Balázs: Rögtön a dolgok közepébe csapva az lenne az első kérdésem, hogy hogyan lett belőled jogász? Az a típusú jogász vagy, aki jobb híján ide került, vagy olyan típusú jogász vagy, akit már az óvodában is jogásznak szántak? Amikor ugyanis a jogászi pályák kerülnek szóba, gyakran kiemelt szerepet kap az erős családi indíttatás mint motiváció. Gondolok itt arra, hogy esetleg több jogász is volt a családban, vagy csak egyszerűen a szülők szívesen képzelték el jogászként gyermeküket.

Koltay András: Semmiképpen sem az utóbbi. Alapvetően én úgy képzeltem el az életemet, hogy egy magyar-történelem szakos bölcsészdiplomát fogok szerezni, és középiskolai tanárként fogok dolgozni. Ez az elképzelésem viszont csak addig a pillanatig tartott, amíg végig nem néztem alaposabban a saját középiskolai osztályomon. Jó osztályom volt, de kicsit nehezen kezelhetők voltunk. Rövid töprengés után pedig arra jutottam, hogy nem feltétlenül ez lesz az én pályám. Innentől már nyilvánvaló volt, hogy jogra kell mennem, a humán érdeklődésem miatt. Az oktatói pálya iránti vonzalmam azért nem tűnt el, végül nem középiskolai fokon, hanem egyetemen állhattam fel a katedrára.

O. B.: Milyenek voltak az egyetemi élményeid? Sokan az egyetem alatt döntenek úgy, hogy mégsem joggal szeretnének foglalkozni. Pont egy másik interjú kapcsán merült fel, hogy nagyon sok tehetséges diák feladja, mert az egyetem olyan terhet ró rá, amit nem tud menedzselni. Vagy egyszerűen más elképzelései voltak a szakmáról, mint amit az egyetemen lát. Te azt kaptad, amire számítottál?

K. A.: 18 évesen még nem volt kiforrott elképzelésem az egyetemi légkörről. Óriási szerencsém volt amiatt, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karára kerültem. Abban az évben kezdtem meg tanulmányaimat, amikor a második évfolyam indult, 1996-ban. Ez két okból is hatalmas élmény volt számomra. Egyrészt volt az egész helyzetben egyfajta sajátos izgalmi állapot, ha úgy tetszik forradalmiság, ellenzékiség, mivel az akkori kormányzat nem kifejezetten támogatta az egyházi egyetemeket. Abban sem lehettünk biztosak, hogy az intézmény végleges akkreditációt kap. Másrészt pedig egy olyan kiváló, idősebb professzori gárda gyűlt össze, akiknek ez egyfajta ajándék volt, szakmai pályafutásuk vége felé közeledve.

A tény, hogy egy új katolikus jogi kar felépítésében vehetnek részt, mindenkit évtizedekkel megfiatalított,

és teljes erőbedobással dolgoztak az intézményért. Miután beléptem a Pázmány kapuján, egy-két hét elteltével már nem is volt kérdés, hogy jó helyen vagyok-e.

O. B.: Én a körút túloldalán végeztem, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Még onnan is jól kivehető volt, hogy a Pázmány első évfolyamai nagyon jól összecsiszolódtak. Ezt akkor olyan adottságnak gondoltam, ami egy életen át kitarthat. Szerinted még mindig megvan ez a csapatszellem a „régiek” között?

K. A.: A régiek között megvan, az elsőként végzett évfolyamok hallgatói közül pedig igen sokan vállaltak közéleti szerepet is. Igazából azt gondolom, hogy a kezdet egy egyszeri és megismételhetetlen időszak volt az intézmény életében. A varázsa az volt, hogy kevés hallgató tanult akkor még a Pázmányon, új volt az egész miliő, mindenki ismert mindenkit, és a felfutás izgalma is benne volt a levegőben. Ahogy kiforrott intézménnyé vált, úgy ezen sajátosságai óhatatlanul elhalványultak.

O. B.: Hogyan kell egy katolikus jogi kart elképzelni? Miben másabb, mint egy „rendes” jogi kar? Napi szinten a diákok ezt hogyan élték meg? Esetleg a tanári gárda összetétele volt nagyon más?

K. A.: Ez érdekes kérdés, mivel amikor mi a Pázmányra jártunk, sokszor keveselltük a vallás intézményesült beépülését az oktatásba. Erre több magyarázat is volt. Az egyik ok az volt, hogy az elején mindent egyszerre kellett csinálni, így nem mindenre jutott azonos mértékű erő és alkotó energia. A másik, amit ma már nyilvánvalóan érzékelünk – átülve a katedra másik oldalára – az az, hogy alapvetően minden katolikus intézménynek nyitottnak, toleránsnak és értékrendjében sokszínűnek kell lennie. Emiatt tehát a katolikus hit tételei és az egyház értékrendje nincs a hallgatókra oktrojálva, ezt a kérdést nagyvonalúan, távolságtartóan kezeli az egyetem. Vannak azonban húsbavágó kérdések, például az emberi élet kezdetével és végével, vagy az emberi méltóság mibenlétével kapcsolatosak, ahol a világi jog mellett meg kell jeleníteni a katolikus álláspontot is.

O. B.: Ha jól tudom, 2002 óta tanítasz a Pázmányon. Ha végigpillantasz az elmúlt 16 éven, milyen tapasztalataid vannak a hallgatókkal kapcsolatban? Többen vannak a konzervatív, vallásos meggyőződéssel rendelkezők, vagy inkább túlnyomó többségben vannak a szabadabb gondolkodású, liberális beállítottságúak?

K. A.: Úgy vélem, nem lehet általános véleményt formálni róluk. A jelenlegi jogászképzés nehézsége az, hogy évfolyamonként több száz hallgatót kell tanítani. A tömeg sodrása erős, kevésbé lehet őket egyénenként megismerni, és nagyon nehéz személyre szabva, egyénileg foglalkozni a hallgatókkal.

O. B.: Evezzünk át a média területére, mert végül is, hogyha neked közéleti profilod van, akkor az a média világához köthető. Ez rendkívül kiélezett terület. A média tempója eleve felfoghatatlanul gyors annak, aki korábban nem tapasztalta. Ráadásul a médiajog nem kifejezetten hálás terület, hiszen a komoly érdekellentétek mellett nagyon sok elvi jellegű kérdés is felmerül. Hogyan csöppentél bele ebbe a médiarendszerbe?

K. A.: Azért érdekelt a médiával kapcsolatos jogi szabályozás kérdése, mert eléggé kiforratlan volt még akkoriban. Magyar nyelvű szakirodalom a téma kapcsán alig-alig létezett. A terület tudományos, elméleti háttere és kidolgozottsága jobbára hiányzott. Az idő múlásával egyre több, a szólás- és sajtszabadsággal kapcsolatos külföldi szakirodalmat olvastam, s azt tapasztaltam, hogy egy új világ tárul fel előttem. Visszagondolva úgy látom, hogy jól választottam jogterületet, mivel ekkor

még nagyon kevesen voltunk abban a konzervatív szellemi körben, amelyben a legfőbb érdeklődési terület a médiajog és a szólásszabadság volt.

O. B.: Akkor ez nagyon nagy felelősség is volt, hiszen iskolateremtőként léptetek fel. Úgy értem, ha valaminek nincs Magyarországon hagyománya, akkor a területről először publikáló személy elkerülhetetlenül referenciapont lesz a hazai szakirodalomban. Mára azért sikerült meghonosítani ezt az iskolát?

K. A.: Az elmúlt évtizedben számos kiváló emberrel dolgozhattam együtt, s együtt arra törekedtünk, hogy a szólásszabadság és médiajog tudományos, elméleti hátterét hazánkban is elmélyítsük. Ennek a folyamatnak voltak a részeredményei a könyvek, a folyóiratok, a szakdolgozatok, a konferenciák és a doktori értekezések.

O. B.:  2010 után pedig belecsöppentél a politikai élet élvonalába. Szerepet vállaltál az új médiaszabályozás kialakításában, illetve a Médiatanács tagjává is váltál. Hogyan élted meg a 2010-es évek elejét, milyen tapasztalataid lettek azután, hogy egyfajta közéleti szerepet is vállaltál?

K. A.: Egyszerű jogászként és egyetemi oktatóként a korábbiakhoz képest teljesen más élmény volt a közéleti szerep megtapasztalása. Nem éltem meg különösen drámaian a médiatörvény keltette visszhangot, biztos voltam benne, hogy a szabályozással kapcsolatos álláspontunk jól védhető.

O. B.: Hogyan látod a mai magyar médiaszabályozást? Szerinted ma Magyarországon megvalósul a médiapluralizmus?

K. A.: Emlékszem a kilencvenes évek médiaháborújára és arra a felhördülésre, ami az akkori jobboldal sokszínűség-igényét a másik oldalról kísérte. A mai média egészen más, jellegénél fogva szükségszerűen sokszínű. Annyira nem is érdemes ma már „médiáról” beszélni, amikor az online technológiák, social media platformok uralják a globális nyilvánosságot. A szabályozás következő nagy kihívása ezen platformok szabályozása lesz. Itt a jogrendszer forradalmi változás előtt áll, az államok lényegében afelé haladnak, hogy lemondjanak a jogalkalmazás monopóliumáról, és átadják ezeknek a platformoknak a jogot, illetve rájuk terheljék a kötelezettséget, hogy maguk húzzák meg a szólásszabadság határait. Ez legjobb esetben is csak „társszabályozás” az állam és a szolgáltatók között, ahol az állam már csak azt felügyeli, hogy eljárási és formai szempontból elfogadható volt-e döntéshozatal. Ez a kérdés a nemzetállamok szuverenitását húsba vágóan érinti.

O. B.: Az utolsó kérdéskör a Nemzeti Közszolgálati Egyetemhez és a rektori kinevezésedhez kapcsolódik. Jól érzékelem, hogy ez egy nagyon más feladat? Vagy te úgy éled meg, hogy ez szerves folytatása annak, amit eddig csináltál?

K. A.: Semmiképpen nem élem meg szerves folytatásnak, vagy olyan megbízatásnak, ami elkerülhetetlenül következik eddigi szakmai pályámból. Aki egyszer csak azzal ébred fel, hogy márpedig ő ez vagy az akar lenni, attól általában óvakodni kell. Ebből következően nem várt megtiszteltetés az, hogy ide kerülhettem. Óriási feladatot kaptam, hatalmas kihívás előtt állok, erőmnek és legjobb tudásomnak megfelelően fogom ellátni az ezekkel járó kötelezettségeket. A vezetői csapat, amellyel itt találkoztam, egyébként is biztosíték a további sikeres építkezésre. Az NKE egyedülálló intézmény, és a jogi kari tapasztalataimról pedig remélem, hogy hasznomra lesznek majd.

O. B.: Az elmúlt pár évben én is tanítottam a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, de nagyon meglepett az a változás, amin keresztülment a kampusz. Zseniális hely lett, hihetetlen potenciállal a tarsolyában. Te is így tapasztalod?

K. A.:

Nekem leesett az állam, amikor először jártam itt.

Apránként ismerem meg a kampuszt, de mindegyik szeglete lenyűgöz. Fontos szem előtt tartani, hogy az egyetem legfőbb célja az, hogy az oktatás és a kutatás kiváló minőségű legyen. Ez az egyetemi környezet azonban ad egy olyan többletértéket is, amely muszáj alaposan kihasználni. Élettel kell megtölteni ezt a kampuszt, értékes és izgalmas programokkal, jól eltöltött idővel. Az egyetem polgáraiból valódi közösséget kell formálnunk, a hallgatókhoz közel kell lennünk, az oktatókkal és munkájuk támogatóival pedig békében, szeretetben kell együttműködnünk.

A bejegyzés trackback címe: http://precedens.mandiner.hu/trackback/32146