A nagyvállalatok túlhatalma egykoron és ma

2018. szeptember 24. 16:13

Egy évszázaddal ezelőtt a tengerentúli világ a „rablóbárók” korszakát élte, amikor a vállalatok jogainak folyamatos bővítése a tőke olyan koncentrációjához vezetett, amely a társadalmi szabadság és a demokrácia, valamint az egyéni boldogulás lehetőségének hagyományos értékeit erodálta. A jelenlegi gazdasági globalizáció világszerte hasonló veszélyekkel fenyeget. Az „államközpontú” világ könnyen „piacközpontúvá” válhat egy olyan hatalmi átformálódás során, amelyben a transznacionális vállalatok a közpolitika formálóivá léphetnek elő.

A termetes méreteiről emlékezetessé vált múlt  század eleji amerikai elnök William Howard Taft, aki később az ország legfelső bíróságának vezetője is volt, mondta egykoron a következő szavakat: „presidents come and go, but the Supreme Court goes on forever”, vagyis miközben az amerikai elnökök jönnek-mennek, addig a legfelső bíróság örökké stabil marad. A történelem sok szempontból igazolta szavait. A kilenctagú testület döntései nemcsak az amerikai államszerkezetre, hanem az egyéni jogokra, végső soron pedig az amerikaiak mindennapi életére is jelentősen kihatnak. Emellett pedig egy-egy ideológiai elképzelés mentén könnyűszerrel indíthatnak meg mély társadalmi és politikai változásokat, vagy éppen ellenkezőleg, egy uralkodó politikai elképzelést konzerválva jelentős akadályokat gördíthetnek az elnökök reformelképzeléseinek és programjának megvalósítása elé. Így nem kis jelentősége van annak, hogy milyen felkészültségű, és a világot mennyire értő bírák ölthetik magukra a talárt.

Igaz ez a jelenkori amerikai és Amerikán kívüli világot egyaránt meghatározó legjelentősebb kihívásokra is, így a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek megsokszorozódására, a társadalmak végletes szétszakadására, valamint a nagyvállalatoknak ebben a folyamatban játszott szerepének megítélésére. Az elmúlt század fordulójának tájékán szolgált egyik főbíró, Louis Brandeis világnézete és akkori meglátásai napjainkban is ijesztően valóságosan hatnak, és nem mellesleg időszerű tanulságokat rejtenek magukban. Brandeis személye és elképzelései igencsak megosztók voltak a maga korában, az uralkodó gazdasági és politikai elit pedig valósággal rettegett tőlük. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a jelenkori bírói kinevezések körüli politikai csaták és feszültségek egyszerű csetepatéknak tűnnek ahhoz képest, mint amikor Woodrow Wilson elnök 1916-ban őt nevezte meg a legfelső bíróság következő tagjaként. A megerősítéséről zajló, egészen rendhagyó módon hónapokig elhúzódó szenátusi vita javarészt az üzleti világgal és a gazdasági elittel szembeni „radikalizmusának” és „reformer” egyéniségének volt köszönhető. Honnan is ered, és milyen aktuális üzenetet közvetít az amerikai történelem egyik legnagyobb hatású bírája?

Louis Brandeis nem sokkal a Harvard Egyetem elvégzését követően többedmagával nyitott ügyvédi irodát Bostonban. Hamar kiderült azonban, hogy jóval többre vágyik annál, mint amit a hagyományos ügyvédi munka nyújthat számára. A sokszínű és innovatív politikai gondolatvilága miatt az „Egyesült Államok Athénje”-ként ismert Boston pedig kiváló helyszínt és légkört biztosított ahhoz, hogy egy tágabb perspektívából és kritikusan szemlélhesse a 19. század végi Egyesült Államokat jellemző fejlődést, illetve az ország előtt álló kihívásokat. Ennek során pedig az elsők között volt, akik megkérdőjelezték az elit által egyértelmű sikerként láttatott ipari forradalom gazdasági és társadalmi következményeit. Egyfelől aggodalommal figyelte, ahogyan az egyre nagyobbra dagadó mamutvállalatok egész iparágakat gyűrtek kizárólagos uralmuk alá. Másfelől pedig félelemmel töltötte el, hogy a legfelső bíróság egyre több olyan jogot olvas ki az alkotmányból, amelyek a vállalatokat védik az állam közpolitikai szabályozásaival szemben. A kaliforniai egyetem tanára, Adam Winkler nemrég napvilágot látott kutatása szerint pedig Brandeis kritikája annak idején igencsak helytálló volt, ugyanis a legfelső bíróság előtt lényegesen többször szerepeltek a jogvédelmet kérő vállalatok, mint a szegény vagy marginalizálódott rétegek, így például az afroamerikaiak. Találó megfogalmazása szerint „az amerikai alkotmányt egy időben meghódították a nagyvállalatok”. Louis Brandeis emellett kételyét fejezte ki azzal kapcsolatban is, hogy a tőke ilyen erős koncentrációja, vagyis a „big business” jelensége akár a gazdasági hatékonyság, akár a fogyasztók és a munkavállalók javát szolgálná. Ezt a félelmét támasztotta alá éppen Henry Ford és az általa alapított Ford üzemmel kapcsolatban, szintén az amerikai bíróságok által éppen egy évszázada kimondott, de mind mai napig világszerte érvényesülő alapelv, miszerint a vállalatnak nincsenek társadalmi kötelezettségei, egyedül a tulajdonosok érdekeit kell szolgálniuk. Álláspontja szerint a kötelezettségek nélkül egyre bővülő vállalati jogosítványok a tőke olyan koncentrációjához vezetnek, amely a társadalmi szabadság és a demokrácia, valamint az egyéni boldogulás lehetőségének hagyományos amerikai értékeit erodálja.

Ez az a politikai alapgondolat, amelyet Brandeis felkarolt. Mivel a kisvállalkozásokat, munkavállalókat és szakszervezeteket képviselő ügyekért többé már nem fogadott el díjazást, így „people’s attorney”, vagyis a nép ügyvédje és a „Robin Hood of the law”, vagyis a jogélet Robin Hoodja elnevezések ragadtak rá az idők során. Emellett pedig ez a „pro bono”, vagyis ingyenes eljárás nyújtott lehetőséget arra is, hogy a megbízótól valamelyest függetlenedve egyfelől az ügyben rejlő nagyobb közérdekű kérdést is képviselhesse, másfelől pedig beléphessen a közpolitika alakításának világába. Nem csoda tehát, hogy az akkortájt uralkodó üzleti elit nem nézte jó szemmel Brandeis törekvéseit. Azon túl, hogy anyagi érdekeik közvetlen veszélyeztetését látták törekvésében, külön bosszúságot okozott nekik azzal, hogy nyilvánosan vonta kérdőre őket olyan morális jellegű kérdésekben, mint a gyermekek vagy a nők sanyarú körülmények közötti dolgoztatása, a biztonsági előírások rovására menő profitéhség, a tisztességtelen szerződési feltételek elterjedt alkalmazása, a közvélemény megtévesztésének és a piacok manipulációjának általánossá vált gyakorlata, valamint a jövedelemelosztás feltűnő egyenlőtlensége. Tükröt tartott tehát a 19. század végi uralkodó üzleti elit elé, amellyel egyidejűleg ki is mondta azt a lesújtó ítéletet, miszerint „rablóbárókká” váltak, és nem érnek fel az országot az alapításakor meghatározó értékrendhez és ideákhoz. Louis Brandeis megélte, ahogyan az 1929-es gazdasági világválság a tőke koncentrációjával kapcsolatban megfogalmazott aggályait mind visszaigazolta. A válságból kiutat mutató New Deal egyik szellemi atyjaként megélte ugyanakkor azt is, amint elképzelései alapján a vállalati működést erősebben szabályozó törvények születnek.

Louis Brandeis öröksége, valamint az általa feltárt dilemmák azonban közel sem csak a múlthoz tartozó, lezárt kérdések, hanem elevenen élnek a jelenkor világában is. Így tetten érhetők a 2008-as amerikai pénzügyi válságban, de már semmiképpen sem korlátozhatók a tengerentúli világra. Az elmúlt fél évszázad alatt ugyanis a világ a gazdasági globalizáció győzelmének lehetett tanúja, amely a neoliberális gazdasági eszmét meghirdető „washingtoni konszenzus” égisze alatt folyamatosan terjeszkedett. Ez pedig az integrálódó piacokon kívül a transznacionális vállalatok megjelenését és megerősödését jelentette, amelyeket a 19. századi elődeiktől csak az különböztet meg, hogy nem egyetlen országban törekszenek egész iparágakat kizárólagos uralmuk alá vonni. Immáron tehát már nem csak az amerikai alkotmány, hanem a nemzetközi jog alapján igyekszenek egyre nagyobb védelmet elérni az államokkal szemben. A transznacionális vállalatok megalkották a saját maguk „autoritását”, amely a világszerte elterjesztett és elismertetett magántulajdon, a szerződés szabadságának szentségén, illetve ezek nemzetközi jogi védelmén alapszik. Robert Gilpin, az amerikai Princeton Egyetem professzorának megfigyelése szerint az „államközpontú” világ szépen lassan „piacközpontúvá” vált egy olyan hatalmi átformálódás során, amelyben a transznacionális vállalatok könnyen a közpolitika formálóivá léphetnek elő. Mindezt pedig egy globális méretű „race to the bottom”, vagyis közpolitikai és közérdekvédelmi színvonalromlást eredményező verseny jelensége kíséri. Ennek során az államok arra kényszerülnek, hogy fogyasztóik, munkavállalóik, kisvállalkozóik és végső soron pedig a saját lakosságuk és környezetük érdekeit védő gazdasági szabályozásaikat gyengítsék azért, hogy olyan kedvezményeket kínálhassanak, amelynek eredményeként végül ők adhatnak otthont a transznacionális vállalati működés egy-egy szeletének.

A globalizálódó gazdaság így gyűrheti maga alá az államok demokratikus szabályalkotását és szabadságát. Másként fogalmazva pontosan azt a társadalmi szabadságot, autonómiát és egyéni boldogulás lehetőségét ássa alá, amelyekért az amerikai legfelső bíróság egykori bírája, Louis Brandeis száz esztendővel ezelőtt harcba szállt. A gazdasági globalizáció ma éppen olyan „rablóbárók” korszakának beköszöntével fenyeget, mint amelyet az Egyesült Államok az elmúlt század fordulóján átélt, így a Brandeis bíró által egy évszázada megfogalmazott figyelmeztetések és tanítások időszerűbbek, mint valaha.

 

A szerző Sándor Lénárd, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója.

 

 

A bejegyzés trackback címe: http://precedens.mandiner.hu/trackback/32218