Fontosabbak lesznek értékválasztásaink a technológiai fejlődés miatt – interjú Lovászy Lászlóval

2018. szeptember 25. 15:24

Alapvetően alakítja át életünk minden területét a technológia és a mesterséges intelligencia fejlődése. Egyrészt megoldásokat kínálhat az olyan problémákra, mint a fogyatékossággal élő emberek munkaképessége vagy a gazdaság fenntarthatósága, fejlődése a jelenlegi kedvezőtlen demográfiai folyamatok ellenére is. Másfelől óriási kockázatokat is magában rejt, ami eddig ismeretlen kihívások elé állítja a jogalkotókat. Lovászy László stratégiai kutatásokért felelős miniszteri biztossal, az ENSZ emberi jogi szakértőjével és a Corvinus Egyetem egyik jövőkutatójával beszélgettünk.

 

Lovászy László, a Miniszterelnökség stratégiai kutatásokért felelős miniszteri biztosa, az ENSZ emberi jogi szakértője, a Társadalmi Jövőképességi Kutatóközpont (Social Futuring Centre) külsős kutatója. Ezen felül 2009-ben került az Európai Parlamenthez tanácsadói munkakörbe, elsőként mint születésénél fogva súlyos halláskárosult. Több mint két évtizedes tapasztalattal rendelkezik a fogyatékosságügy területén. Több mint 120 magyar és angol nyelvű publikációja jelent meg fogyatékosságügyi, emberi jogi, technológiai és biotechnológiai témákban.

 

Joób Kristóf: Az önéletrajzodban azt írod, hogy a tiédhez hasonló, 80 százalékos halláskárosultsággal rendelkezők körében te voltál az első, aki jogi PhD fokozatot szerzett Magyarországon. Milyen akadályokat kellett leküzdened?

Lovászy László: Vércsoport összeférhetetlenség miatt 80 százalékos halláskárosodásom keletkezett születésem után, de még így is szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem a kognitív funkcióim sérültek és életben maradtam. Akkoriban minimális esélyt adtak annak, hogy el tudom végezni az általános iskolát, lévén még nem álltak még rendelkezésre olyan korszerű segítő technikák és rehabilitációs megközelítések, mint ma. Gyerekkoromban arra volt kilátásom, hogy valami alapmunkát végzek majd felnőttként, vagy rosszabb esetben tartós rokkantsági ellátásra szorulok. Az, hogy így idáig jutottam, a technológiának (is) köszönhető: amikor 8 éves voltam, még a nyakamban kellet hordanom a hallókészüléket, mint egy walkmant (a mai tizenévesek talán már nem is tudják, hogy mi az). Azzal is csúfoltak, hogy rádiót hallgatok. Azóta sokkal kisebbek és hatékonyabbak lettek a készülékek. Ironikus módon főleg hadiipari-kémkedési fejlesztéseknek köszönhetően fejlődött ki pl. az irányított mikrofon is..

J. K.: Javultak érdemben a hazai feltételek a hallássérültek számára?

L. L.: Igen, jelentős mértékben. De tegyünk egy lépést hátra először. A probléma ott van, hogy ha valaki gyermekkorban nem kap elég ingert, akkor az hátráltatja a fogalomalkotási képesség kifejlődését, a szókinccsel kapcsolatos készségeit is. A hallássérültek korábban emiatt sok esetben az értelmi fogyatékossággal élő emberekhez hasonló helyzetbe kerültek, különösen azok, akiknek elsődleges nyelvük a jelnyelv volt, ami korábban praktikusan tiltott volt. Nem volt kialakult rendszere a jeltolmácsolásnak sem. Ma már a kormány támogatja ezt. A Fidesz-kormány vezette be egyébként 2010-ben a jeltolmács hálózatot, illetve fejlesztette a hálózatot technológiai innovációval. Pár évvel később – Kósa Ádám EP-képviselő aktív közreműködésével - már olyan szolgáltatás is megjelent, amelynek keretében online lehet tolmácsot rendelni, és egy táblagép segítségével lehet kommunikálni egy hallóval. Ez egy magyar fejlesztés amúgy, amit Közép-Európában elsők között vezették be.

J. K.: A doktori disszertációd gondolom e témába vágott…

L. L.: Megpróbáltam összehasonlítani az amerikai, az uniós és a nemzetközi jogi szabályozást a fogyatékosságüggyel kapcsolatban. Ez a téma nem csupán a szűk értelemben vett fogyatékos emberekről szól, hanem valamennyi társadalmi területtel kapcsolatos: munkavállalás, egészségügy, lakhatás, oktatás, turizmus, stb., sőt érintettem a biotechnológia és a technológiai innováció kérdéseit, valamint az esélyegyenlőségi politikákat is.

J. K.: És milyen különbségeket találtál?

L. L.: Elég szembeötlőeket. Az USA-ban például kisebbségi jogként definiálják a fogyatékossággal kapcsolatos jogot, az afro-amerikaiakat segítő polgárjogi mozgalomra építve indultak az ezzel kapcsolatos kezdeményezések. Az európai megközelítés viszont inkább szociális csoportként kezelte a kérdést, rászorultsági és egészségügyi alapon elsősorban. Az EU aztán elkezdte ezt a kettőt ötvözni, a hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatos 2000-ben elfogadott, elsősorban a foglalkoztatás területén irányadó irányelv elfogadásával részben az amerikai módszert „importálták”, ugyanakkor a megvalósítás tagállami hatáskörben maradt, ahol inkább megmaradt a szociális megközelítés.

J. K.: Az irány érthető. Ez akkor megszabta a további érdeklődésedet is?

L. L.: Igen, 2001-ben a szociális minisztériumban kezdtem el dolgozni, majdnem 8 évet töltöttem ott, belefolytam az uniós tervezésbe, társadalompolitikai kérdések koordinálásba, esélyegyenlőségi programok kidolgozásába is. Innen kerültem az Európai Parlamentbe, mint tanácsadó, Kósa Ádám képviselő munkatársaként. Régóta ismertem őt, ő – velem ellentétben - siketként definiálja magát, és jelnyelvet használ. Nagyon fontos szolgálatot tett a jelnyelv láthatóvá tétele tekintetében, ugyanis ő lett az első siket képviselő az EP történetében. Itt további szakmai tapasztalatokat szereztem foglalkoztatási és gazdasági témákban is, valamint 2012-től az ENSZ „kötelékében” is dolgozom, szintén mint megválasztott emberi jogi szakértő. Ez utóbbi azért volt nagyszerű lehetőség, mert több mint 60 ország jelentéseit láthattam a témával kapcsolatban, és ezekből rengeteget tanulhattam. Főként azt, hogy még a leggazdagabb országok is hasonló problémákkal küzdenek, illetve azt is, hogy sok esetben nem is a pénz számít, hanem a hozzáállás és a hosszútávra történő tervezés.

J. K.: Kirajzolódik valamilyen rangsor abban a tekintetben, ahogyan bizonyos ország csoportok kezelik ezt a problémát? És ha igen, hol helyezkedik el ezen belül Magyarország?

L. L.:

Magyarország gyakorlatilag a legelsők között volt az esélyegyenlőségi törvény 1998-as elfogadásával.

Nemzetközi szinten is csak a 90-es évek elejétől datálódik az egész esélyegyenlőségi jogalkotás. Korábban sérülés alapú, rokkantsági megközelítés élt, illetve megváltozott munkaképességű személyként tekintettek a fogyatékossággal élő emberekre. A 90-es évektől, a vasfüggöny leomlása után az emberi jogi diskurzus megerősödésével jelent meg az a szempont, hogy a fogyatékossággal élő személyekkel kapcsolatos jogok az emberi jogokhoz tartoznak.

J. K.: Ez akkor inkább az amerikai megközelítés irányába tolta a folyamatot.

L. L.: Így van.

J. K.: De Európában a szociális volt a régebbi megközelítés.

L. L.: Igen. Úgy kell elképzelni, hogy a 20. század első felében, főleg a nagy világháborúk után elsősorban az egészségügyi megközelítés erősödött meg, a hadirokkantak gyógyítása, illetve rehabilitációja kapcsán, mert sok sérült férfi tért vissza a frontokról. Sokan például gáztámadásokban vakultak meg, nemcsak lőtt sebeket szereztek. Ezért lehetett az, hogy az ENSZ-ben is hamarabb foglalkoztak a látássérültek problémáival, mint például a siketekével. Ezek után a 60-es években az USA-ban erősödött meg az emberi jogi megközelítés. A 80-as években, amikor az életszínvonal elkezdett intenzíven emelkedni, a szociális szempontok kerültek a középpontba Európában. Ezzel párhuzamosan az amerikai indíttatású emberjogi diskurzus nemzetközi szintre került ki. A 90-es években, a vasfüggöny leomlása után kezdődött meg az erről szóló ENSZ-egyezmény megtárgyalása, de az elfogadására egészen 2006-ig kellett várnunk.

J. K.: Az ENSZ is inkább emberi jogi oldalról közelített a kérdéshez eszerint?

L. L.: Igen, de az az érdekes, hogy pont az USA nem lett tagja az egyezménynek, mert ez egyben a szuverenitásról is szól(t).

J. K.: Visszatérve a személyes tapasztalataidra, kikerülve az ENSZ-be és az EP-be fogyatékossággal élő emberként mivel szembesültél? Mennyire volt segítségedre a munkakörnyezet?

L. L.: Meglehetősen vegyes a kép. Például amikor kikerültem az EP-be, nem volt olyan készülék, amivel tudtam volna telefonálni, hiszen – szinte hihetetlen módon – még 10 éve nem voltak a mai értelemben lévő okostelefonok. Mobilt az utóbbi 3-4 évben tudok használni, mert korábban nem állt rendelkezésre az a megoldás, hogy bluetooth-on keresztül közvetlenül tud kommunikálni a hallókészülék a telefonnal.

J. K.: Próbáltak neked segíteni ebben?

L. L.: Tanácstalanok voltak, mert én voltam az első hallássérült tanácsadó az EP-ben. A rendkívül magas szakmai elvárások miatt ez egy nagyon kompetitív szintje a jogalkotásnak és politikának. Vagyis ide elég nehéz ilyen hátrányokkal bekerülni, és hogy őszinte legyek: ez a szerencsén múlt. Enyhén szólva nem voltam tipikus eset. Amikor megérkeztünk, nem is ismerték a különböző fogyatékossággal élő munkavállalók problémáját. Csak egy példa: a liftekben nem volt alacsonyra helyezett hívógomb, a rendezvényeken fel sem merült, hogy valaki – fizikailag - nem tudja követni az elhangzottakat, miközben éppen róla, rólunk beszéltek a képviselők. Akadálymentességről beszélünk, miközben maga az uniós törvényhozás nem volt akadálymentes. Csak az utóbbi két évben lett arra is csak lehetőség, hogy írásban (feliratozással) is lehessen követni az üléseken elhangzottakat már egy nagyobb létszámú, de belső egyeztetésen is.

J. K.: Az ENSZ-nél is hasonló volt a helyzet?

L. L.: Annyiban nem, hogy pontosan tudták, mi a helyzet, és ugyanezt a szolgáltatást ott már 2012-től biztosították.  Ehhez képest 5 évet késett az EP, ennek oka nyilvánvaló volt: eltérő szabályozás volt a képviselőkre és a munkatársakra: utóbbiaknak nem jártak azok a szolgáltatások, amelyek akadálymentessé tették volna a munkájukat. Pedig a fedezet biztos meglett volna rá, ha arra is van, hogy rendszeresen, szinte havonta áttelepüljenek a képviselők Brüsszelből Strasbourg-ba.

J. K.: Valószínűleg igen.

L. L.: Az EP ebből a szempontból lassabban működik. Valószínűleg azért, mert nehezebben tudták a problémát definiálni, amíg viszonylag kevés és nem annyira „fontos” érintett van. De ez a helyzet előbb-utóbb meg fog változni a társadalom elöregedése miatt, másrészt a technológia is nagyon fejlődik szerencsére. Sőt, úgy gondolom, hogy az ember mint társadalmi lény is nagyon jelentős kihívás - és jó esetben: fejlődés - előtt áll, hiszen gyakorlatilag korlátlannak tűnő lehetőségeket kapunk hamarosan arra is, hogy akár a saját genetikai állományunkba is belenyúljunk.

J. K.: De ennek a kezeléséhez a szabályozás önmagában már nem lesz elegendő valószínűleg…

L. L.: Igen. A kulcsszerep itt a technológiáé lesz. Én úgy gondolom, hogy talán hamarosan elérkezünk a Pax Technologica korához a Pax Britannica és Pax Americana után, ha szerencsénk is van. Belátható időn belül valószínűsíthető, hogy vagy a gépek vagy a géntechnológia révén egyre több fogyatékosság kiküszöbölhető lesz, ami a prevenciót és a rehabilitációt fogja forradalmasítani. Több mint 10 ezer hibás gén kijavítása várható a közeljövőben és közben egyre könnyebb és hordhatóbb exoskeletonok (mozgássérültek számára kifejlesztett robotváz, amellyel önállóan tudnak mozogni, fizikai tevékenységet végezni) kerülnek a piacra. Persze ebben is sok kockázat rejlik: nem lehet pontosan tudni, hogy egy hibás gén kikapcsolása pontosan milyen hatással lesz a többire. A technológiai fejlődést pedig mindig valamilyen gazdasági érdek gyorsítja fel (pl. építőipar és autógyártás az exoskeletonok kapcsán). Sokan óvatosak is emiatt a géntechnológia kapcsán, ugyanakkor vannak országok, ahol jóval kevesebb fenntartás tapasztalható. Például Kína vagy az Egyesült Királyság. Utóbbi nem írta alá az EU alapvető jogokról szóló kartáját, amiben a géntechnológiát   érintő előírások igen szigorúak. És ez talán nem is véletlen. A brit géntechnológiai cégek fejlettsége fontos szerepet játszhat a gazdaság jövőjében. Nem tudjuk még, milyen lesz a Brexit hatása, de elképzelhető, hogy a britek pénzügyi erejüket géntechnológiai előnnyé tudják majd konvertálni, ami hasonlóan komoly befolyást jelenthet akár világszinten is. Ugyanakkor a tudomány nagyon megosztott a géntechnológia biztonságossága kapcsán, hiszen számos rendezetlen etikai kérdés van még,  lásd a háromszülős lombikbabák esetét. (Mindezekről a kérdésekről részletesebben a Corvinus Egyetem Jövőképességi Kutatóközpontjánál (Social Futuring Center) megjelent tanulmányban (Homo sapiens conrectus – íme, a fejlesztett ember!) olvasható.)

J. K.: Ha már a technológia jövőbeni szabályozásánál tartunk, melyek lesznek szerinted a legfontosabb területek e tekintetben?

L. L.: Nagyon népszerű téma az önvezető autók kérdése. Ezzel kapcsolatban úgy gondolom, hogy az egyik legnagyobb kihívás az lesz, hogy a már meglévő technológiák használatának etikai vonatkozásait hogyan kezelik. Mire gondolok itt? Az önvezető autók csak akkor mehetnek majd ki az utcára, ha minden esetben tudnak olyan döntést hozni, ami elvárható egy emberi vezető esetében is. Ez sokkal nehezebb lesz, mint ahogy elsőre gondoljuk. Egy közlekedési szituációban az emberek sok esetben többféleképpen dönthetnek, néha több „megfelelő” döntés is lehet egyszerre. Mondok egy példát: egy vezetőnek arról kell döntenie, hogy egy nyugdíjas vagy egy kismama felé rántsa el a kormányt. Bárhogy is dönt, nem elítélhető, mert mindkét esetben emberről van szó és a belátási képesség is fontos aspektus. Ugyanakkor egy önvezető autónak – sokkal fejlettebb szenzorok, vagyis „képességek” birtokában -  pontosan meg kell mondani, hogy milyen szempontrendszer alapján húzza a vagy b felé a kormányt. Ha pedig ez így van, olyan etikai kérdéseket kell eldöntenie valakinek társadalompolitikai szinten, hogy a nyugdíjas vagy a kismama az értékesebb-e. Kérdés, hogy fel vagyunk-e erre készülve, illetve hogyan tudnánk ezt a kérdést nem megválaszolni.

J. K.: Ez azt jelentené, hogy ha egy ilyen hatóságilag engedélyezett szoftverben ez a kérdés eldőlt, akkor előtte a társadalompolitikai döntéshozónak is ki kell mondania, hogy melyikük az értékesebb. 

L. L.: Elvileg lényegében igen. Ezért gondolom, hogy nem lesz könnyű történet ez sem és itt már egyre kevésbé a technológia lesz az akadály. A technológiai innovációk már olyan határokat feszegetnek, amelyek korábban fel sem merültek. Ezekre most kell fel készülnünk, és tudnunk kell, milyen típusú kérdéseket kell megválaszolnunk. Talán épp Voltaire mondta, hogy egy embert nem a válaszai, hanem a kérdései alapján kell megítélni, és milyen igaza volt – és lesz is. A technológia fejlődése lassan meghaladja azt a komfortzónát, amiben az emberiség az elmúlt néhány ezer évben élt. Ez olyan morális, filozófiai kérdéseket vet föl, amelyek nagyon rossz emlékeket idézhetnek fel a 20. század első feléből. Itt olyan példákra gondolok, mint az eugenika, amikor tudományos alapon megmondták, hogy genetikai szempontból ki az értékesebb a társadalom számára. Láttuk, hogy ez milyen katasztrófához vezetett. Ez a technológiában rejlő lehetőségek és veszélyek örök dilemmája: az eugenikát is az orvostudomány és a kémia fejlődése tette lehetővé – ezért van fontos szerepe a jól és felelősen értelmezett emberi jogoknak is, de nemcsak az államok, hanem bizony most már a tudomány és egynémely kisebb-közepes állam vagyonát meghaladó gazdasági erővel rendelkező gazdasági szereplő tekintetében is.

J. K.: Ez egy nyilvánvaló probléma a technológiai fejlődés jövőbeni társadalmi szabályozása kapcsán. Mi lenne még, amit érdekesnek tartasz?

L. L.: Azt, hogy az egyén és a közösség vagy nemzet kapcsolatrendszerében a technológia milyen kihívásokat fog jelenteni. Ezalatt az információhoz való hozzáférést értem első sorban. Most már ott tartunk, hogy bizonyos közösségi hálók, médiumok helyetted próbálják meg eldönteni, mi szimpatikus neked úgy, hogy korábbi döntéseid alapján próbálnak prognosztizálni. Ez persze lehet akár egy kényelmi szempont is, de közben látni kell, hogy lassan egy privát cég többet tud rólad, mint például a társadalompolitika alakításáért felelős, demokratikus úton megválasztott kormányzat.

Ez egy aszimmetrikus viszonyt jelent, ami sok más kérdést is felvet az egyén, a közösségek és az állam kapcsolatrendszerével kapcsolatban.

J. K.: De ez a veszélyes információs aszimmetria korántsem csak a közösségi hálók esetében áll fenn.

L. L.: Egyáltalán nem. A géntechnológia segítségével például ma már elérhető, hogy valaki látleletet kapjon a génállományáról. Előre lehet látni a kockázatokat, és bizonyos esetekben nagyon nagy bizonyossággal előre jelezhető, hogy valaki meghatározott időn belül meg fog halni egy genetikai betegség miatt. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy ez a plusz információ hogyan érinti az egészségbiztosítást. A kockázati közösség aszimmetrikussá válik az által, ha például a biztosító lényegesen több információval rendelkezik és meghatározó szereplője a piacnak.

J. K.: A technológiai fejlődéssel kapcsolatban mik szerinted a legsürgősebb teendők Magyarország számára rövid- és középtávon?

L. L.: Azt gondolom, hogy egy robotikai stratégia mindenképpen fontos lenne, ami tartalmazná a mesterséges intelligenciával kapcsolatos előre gondolkodást és felkészülést. És az előző példára visszautalva, itt merül fel a kérdés, hogy amikor a technikának etikai kérdésekben kell döntenie, arra mit mond az állam. Még egy példa. A közösségi média elkezdte szűrni a tartalmakat egyelőre még emberi munkaerő segítségével. De a technológia egy idő után képes lehet arra, hogy ebből a szempontból is leváltsa az embereket. Emiatt pedig felmerül a dilemma, hogy milyen alapon állítjuk be a szoftver szűrőjét. Ez lényegében cenzori munka, amihez elvileg joga lehet egy magáncégnek a saját platformján, ugyanakkor bizonyos szint felett korlátozhatja a demokratikus közbeszédet, és ezzel kapcsolatban is óhatatlanul döntést kell hoznia a szabályozónak. Nem véletlen, hogy a Facebook vezetőjét is beidéztek mind az USA-ban, mind pedig az EP-ben, bár kérdéses, hogy milyen hatékonysággal. Szerintem ez azt vetítheti előre, hogy ahány ország, annyiféle szabályozási környezet lehetséges. Nem várható el, hogy minden országban ugyanúgy vélekedjenek például családi állapotról, szokásokról, történelemről, nyelvről, vagy arról, hogy mit bír el a közbeszéd. Ezzel kapcsolatban várhatóan egyfajta partikularizáció fog végbemenni, a helyi kultúra határozza, vagy kell, hogy meghatározza, mit tehet meg a technológia, és mit nem, ugyanis nem az emberek vannak a technológiáért, hanem fordítva.

J. K.: Mit értesz kultúra alatt? Mármint azt a részét, amely az értékválasztás szempontjából releváns?

L. L.: Az értékválasztás kérdése egyre fontosabb lesz abból a szempontból, hogy ezeket technológiai környezetben hogyan tudjuk érvényesíteni.

J. K.: És milyen forrásai lesznek az értékválasztásnak? Mert ennek a szempontjai elég hosszú idő alatt és nehezen megmagyarázható módon alakulnak ki egy-egy kultúrában.

Minél könnyebbé válik a technológiához való hozzáférés, amely képes alapvetően befolyásolni a választásainkat és ezáltal az emberi közösségek kohézióját, párbeszédjét, együttélési normáit, annál inkább felmerül a kérdés, hogy ki alakít kit. A kérdés az, hogy a technológiával rendelkezők, vagy a felhasználók döntik el, hogy a technológia mit szolgáljon.

J. K.: És milyen értékeket képviseljen…

L. L.: Igen, az én felfogásom szerint a felhasználó kell legyen az értékválasztás meghatározója.  Minél inkább meghatározza életünket a digitalizáció, annál inkább felmerül a kérdés, hogy ki adja meg a választ a „mik vagyunk mi” kérdésre. Szerintem a demokrácia arról szól, hogy erre a kérdésre az emberek közössége adja meg a választ, és nem pedig az aki tulajdonolja azokat az eszközöket, amelyeken keresztül ezeket a diskurzusokat folytatják – így például a nyomtatott sajtó jelentősége is nagyon meg fog változni, ha eddig még nem történt volna ez meg.

J. K.: Visszatérve a robotikához adja magét a kérdés, hogy a robotika elterjedésének milyen szociális hatásai lehetnek. Mert az kevéssé valószínű, hogy a mesterséges intelligencia által leváltott emberek egyből a tudományos munka szintjére katapultáljanak tömegesen?

L. L.: Szerintem a fejlődés a tudós szerepét is meg fogja változtatni. Eddig az volt a tudós, aki elmélyült egy tudományos területben és rendelkezett az információhoz való speciális hozzáféréssel. Ez fog megváltozni a mesterséges intelligenciával, sőt, a laborokban előállított,  növesztett „mini-agyakkal” a gyógyszeriparban, hiszen egy-egy problémára létrehozható lesz egy intelligens gép vagy biológiai eszköz, amely a korábbi, évszázadokban mérhető kutatási és mérési eredményeket lesznek képesek hónapok-napok alatt produkálni és az embernek ezt kell majd tudnia „kontrollálni” és irányítani.

J. K.: De kellett bizonyos veleszületett képességekkel, intelligenciával is rendelkeznie.

L. L.: Igen, de ennek jelentős része szerzett – még hazánkban is nem olyan rég, 1960-ban az emberek mindössze 2 százaléka rendelkezett egyetemi vagy főiskolai végzettséggel. Az általános írástudás is egy viszonylag új fejlemény történelmi mércével, holott a könyvnyomtatást jóval korábban találták ki. (Mellesleg Koreában hamarabb találtak fel egy hasonló verziót.) A mesterséges intelligencia a tudás megszerzésében és annak rendszerezésében fog segíteni. Azt hozhatja el, mint a tömeges rabszolgaság az ókorban. A fáradságosabb, monotonabb munka kiváltását a szabad polgár számára.

J. K.: A rabszolgaság párhuzama kapcsán felmerül a gondolat, hogy ez az ókori Rómában súlyos szociális következményekkel járt. A szabad polgárok jelentős része így munka nélkül maradt, proletár tömegeket alkotva, amelyek állami segélyen éltek. Kérdés, hogy mi lesz a mi a jövőnk dologtalanná vált szabad polgáraival? És akkor az alacsonyan képzett bevándorlók tömegeiről még nem is beszéltünk…

L. L.: Ez egy nagyon jó felvetés, de úgy gondolom, a nemzetközi közösség még nem jutott el arra a szintre, hogy ezeknek a folyamatoknak a hatásait elemezni tudja. Ugyanakkor a párhuzam több okból is sántít, bár kétségtelen, hogy a latifundiumok kialakulása mutathat némi hasonlóságot egynémely technológiai cég jelenlegi erőfölényével. Egyszerre kellene nézni az alacsonyan képzettek migrációs trendjeit és a robotika fejlődését is. No, pont ez hiányzik ma az Európai Unióban. Az EP is csak az elmúlt egy-két évben kezdett el a robotikával foglalkozni és annak is csak inkább a polgári jogi vetületével, miközben Japánnak azt hiszem már 2015-ben volt aprólékosan kidolgozott robotikai stratégiája. Japán példája azért érdekes, mert ott sem bevándorlással, hanem technológiával próbálják megoldani a gazdaság fenntartását a társadalom elöregedése mellett, egy új értékelési és prevenciós rendszer bevezetésével (mibyo) is, ami az aktív idősödést jelenti. Például az egészségügyben sok ápolónőt szándékoznak kiváltani humaniod kinézetű robotokkal és erre már konkrét fejlesztési terveik is vannak, sőt egy konkrét fejlesztési övezetet, térséget (Kanagava perfektura) is felépítettek, ahol a tudósok éjt-nappallá téve dolgoznak a jövő társadalmának kiépítésének technológiai feltételein. Ez is egy út.

A mesterséges intelligencia azonban jelenleg még nem tart ott, hogy az emberi gondolkodás teljes spektrumát le tudná fedni, egyelőre még csak kiegészítő jellegű,

bár már vannak elképesztő hadiipari és iparági fejlesztési irányok (pl. közvetlen agy-számítógép interfész). A ma tanuló iskolába járó gyerekek számára az lesz a legfontosabb elsajátítandó készség, hogy együtt tudjanak működni a technológiával és a mesterséges intelligenciával, fel tudják használni azt. A jövőben a munkanélküliség veszélye valójában ott fog lebegni az emberek feje felett, ahol a technológia csak kiváltja a munkaerőt, és ezzel párhuzamosan nem pedig kiegészíti egy magasabb szintű munkatevékenység keretében dolgozók szükségleteit, újabb munkahelyeket és termékeket, keresletet és fogyasztást generálva. Ráadásul egyszerre munkaerő-hiány is jelentkezik sok területen, amelyek egy része automatizálható is, megfelelő feltételek mellett, mint ahogy ma már a kis- és közepes vállalatok is egyre inkább képesek automatizálni. Ha ma megnézzük a rekord alacsony munkanélküliségi mutatókat, akkor a 19. századi ipari géprombolók, a ludditák nem is hinnének a szemüknek – és épp ez a dolgunk, felvenni a kesztyűt és megérteni a mélyben zajló, tudományos és tágabb folyamatokat is, hogy Magyarország a nyertesek között legyen. Én erre vállalkoztam most mint stratégiai kutatásokért felelős miniszteri biztos, amely feladatot nagyon megtisztelőnek és izgalmasnak tartok.

A bejegyzés trackback címe: http://precedens.mandiner.hu/trackback/32220