A Világbank immunitása, avagy a globalizáció érinthetetlensége?

2018. december 3. 13:54

Az amerikai legfelső bíróság az idei ítélkezési évben napirendre vett egy rendhagyónak és egyúttal jelentős hatásúnak ígérkező ügyet, amelyet súlyos környezeti károk és emberi jogi jogsértések miatt a Világbank-csoport tagja, az International Finance Corporation (IFC) ellen indítottak. A bíróknak mindennek előtt abban az előkérdésben szükséges állást foglalniuk, hogy egyáltalán perbe fogható-e a globalizáció egyik fő menedzserének tartott IFC, vagy pedig a nemzetközi szervezeteket megillető immunitás mögé bújhat. A bírák e döntése azonban nemcsak a nemzetközi szervezetek immunitását érintő nemzetközi jog fejlődése terén, hanem az „emberarcú gazdasági globalizáció” előfeltételeinek megteremtésében is mérföldkő jelentőségű lehet.

Az idei tengerentúli ítélkezési év során az egyik legkülönösebbnek és egyúttal legérdekesebbnek ígérkező ügyben az amerikai legfelső bíróság tagjai betekintést nyerhetnek a globalizáció árnyoldalaiba. A Jam v. International Finance Corporation néven jegyzett ügyben a bírák számára ugyanis az az egészen kivételes lehetőség adatik meg, hogy a Világbank tevékenységeinek sötét területeire deríthetnek fényt, illetve egészen pontosan azt a kérdést kell legelőször is megválaszolniuk, hogy fényt deríthetnek-e egyáltalán a Világbank ilyen tevékenységeire. Miről is van itt pontosan szó?

A még 2015-ben indult, és egészen a washingtoni székhelyű legfelső bíróságig jutó per felperesei a tengerparti Mundra nevű indiai városban, illetve annak környékén élő mezőgazdászok és halászok. A perbe vitt kifogásuk pedig nem más, mint a város közelében újonnan felépült széntüzelésű – 4000 MW kapacitással működő – megahőerőmű által okozott környezeti károk, valamint ennek következtében az életkörülményeik ellehetetlenülése. A 2018. október 31-én tartott meghallgatás során előadták, hogy a több régió energiaellátását biztosító hőerőmű építési munkálatai miatt sós tengervíz szivárog a talajvízbe, amely meggátolja a helyi lakosok egészséges ivóvízhez jutásának lehetőségét. Emellett panaszaik között szerepel, hogy a hőerőmű hűtőrendszere olyan jelentős hőszennyezést bocsát a tengerbe, amely a tengeri élővilág jelentős részét elpusztítva kilátástalan helyzetbe hozza a halászokat, és felszámolja ősi életformájukat. A beruházást alapvetően India legnagyobb erőműve, a Tata Power valósította meg, ugyanakkor a beruházás finanszírozásának egy nem elhanyagolható részét, egészen pontosan 15%-át a Világbank csoporthoz tartozó úgynevezett International Finance Corporation (IFC) biztosította. Az ügy pedig éppen azért kötött ki végül az Egyesült Államok szövetségi bírósági fórumrendszere előtt, mert a Világbank egy washingtoni székhelyű nemzetközi szervezet. A felperesek pedig részben azt állítják, hogy az elszenvedett károkért nemcsak a megahőerőmű kivitelezője, hanem a beruházás finanszírozásában jelentős szerepet vállaló IFC is felelős. Az indiai lakosok azonban közel sincsenek egyedül ezzel a dilemmájukkal. A Világbank, illetve a Világbankhoz tartozó IFC működésének történetében ugyanis nem ez az első eset, hogy tevékenysége által okozott károkért, alapvető ember jogok veszélyeztetéséért, vagy azok megsértéséért perbe vonják. Mi is áll mindennek a hátterében?

A Világbank egyike azoknak a nemzetközi pénzügyi intézményeknek, amelyek létrehozását második világháborút követően, elsődlegesen újjáépítési célok érdekében az Egyesült Államok javasolta. John McCloy, a Világbank második elnöke ugyanakkor már úgy fogalmazott, hogy a bank működése jócskán túlmutat Európa újjáépítésén. A történelem őt igazolta, mert a bank már az 1950-es években valamennyi kontinensen jelen volt, és egyfelől olcsóbb hitelek formájában tőkét biztosított a mezőgazdasági és ipari termelés feltételeinek kiépítéséhez, másfelől pedig segítséget nyújt az üzletbarát jogi környezet kialakításához. Az IFC megalapításával pedig már közvetlen vállalatfinanszírozásokon és közvetlen tulajdonosi részesedéseken keresztül is támogatta az egyes elmaradottabb régiók gazdaságának felpezsdítését. A Világbank az évtizedek gyors leforgása során, a XX. század utolsó négy évtizedében így lépett elő a gazdasági globalizáció egyik fő menedzserévé. Az való igaz, hogy a mezőgazdaság gépesítésétől kezdve a legalapvetőbb infrastruktúrák kiépítésén keresztül egészen az elektromos energia hatékony előállításáig a Világbank a fejlődés elemi feltételeihez segítette hozzá a leginkább hátrányt szenvedett régiókat. Működése azonban közel sem egy olyan közös sikertörténet, amelyben valamennyi ország osztozhat. Kiváltképpen mióta az IFC saját maga is tulajdonosa a beruházó vállalatoknak, egyre csak gyarapodó számú esetben fogalmazható meg ugyanaz a kérdés: valójában kinek az érdekében is cselekszik a Világbank? Segítő kezet nyújt az elmaradott vagy szegényebb helyi közösségeknek, vagy inkább láthatatlan kézfogásokkal a világjáró nagyvállalatokat segíti?

Lesújtó esetek hosszú sora igazolja, hogy a Világbank sokszor éppen azokat a súlyos hátrányokat szenvedett helyi közösségeket sodorja még kiszolgáltatottabb helyzetbe, melyek szolgálatáért egyébként eredetileg életre hívták. Így volt ez például az afrikai Csád dél-nyugati részéből induló Csád-Kamerun kőolajvezeték-beruházás során is. A mintegy ezer kilométer hosszan egészen Kribi kikötőjéig futó olajvezeték bár 2003 júliusára sikeresen működésbe lépett, a belőle származó hasznot éppen csak a helyi lakosok nem élvezhették. A vezetékkel összefüggő súlyos környezeti és mezőgazdasági károkon felül az olajkitermelésből származó haszon ugyanis félkatonai szervezetek zsebébe vándorolt, az eset pedig hozzájárult ahhoz, hogy Csád polgárháborúbús helyzetbe süllyedjen. Az ilyen és ehhez hasonló esetek nem csak Afrikát érintik. Egy pár évvel később a kazahsztáni Karachaganak olajmező beruházói nagy mennyiségű méreganyagot, így kén-hidrogént és diklórmetánt eresztettek a környezetbe. Megfelelő mérőrendszerek híján pedig a helyi lakosságot éveken keresztül szennyezésnek tették ki. Sőt, még Európa sem kivétel a kétes sikerű beruházások alól: az utóbbi években a világbanki segítséggel épülő koszovói lignitbányák és hőerőmű környezeti ártalmairól zajlik heves vita. Dél- és Közép-Amerika őslakos közösségeit pedig az arany kitermeléséért folyó bányászati láz és az IFC által támogatott Newmont Mining bányászati cég tartja hasonló félelemben. Látható tehát, hogy a Világbank által lefektetett síneken keresztülrobogó globalizáció vasútja valamennyi kontinensen olyan közösségeket és országokat hagyott az út szélén, amelyek segítéséért eredetileg egyáltalán létrejöhetett.

A konkrét ügyre visszatérve a felperesek előtt – más hasonló ügyekkel egyetemben – jelentős perbeli akadályok tornyosulnak. Az első ilyen leküzdendő akadály nem más, mint a nemzetközi szervezeteket, és így a Világbankot, illetve az IFC-t is megillető immunitás, vagyis mentesség a nemzeti bíróságok előtti eljárás alól. Az Egyesült Államokban erről egy 1945-ben elfogadott törvény úgy rendelkezik, hogy a nemzetközi szervezeteket a külföldi államokat megillető mentességgel azonos kiváltságok illetik meg. A tengerentúli bírói gyakorlat pedig eddig arra az álláspontra helyezkedett, hogy ez a törvény a külföldi államokat 1945-ben megillető immunitásra utal, amely az immunitásnak lényegében egy abszolút formáját jelentette. Az immunitást érintően ugyanakkor a nemzetközi jog, és vele együtt a belső jogok, ideértve az Egyesült Államok jogát is jelentős változásokon mentek keresztül az elmúlt évszázad során. Ezek a változások leginkább az állam megsokasodott gazdasági és kereskedelmi szerepvállalásával állnak összefüggésben. Ennek megfelelően a külföldi szuverén államok immunitásáról 1978-ban elfogadott – a nemzetközi jog fejlődését hűen visszatükröző – új amerikai törvény már nem biztosít mentességet az államok kereskedelmi tevékenységeinek. A jelen ügy felperesei pedig éppen erre építik érvelésük gerincét, amely szerint a nemzetközi szervezeteket is éppen olyan fokú immunitás illeti meg, mint amelyre az államok a kereset előterjesztésének időpontjában jogosultak lennének. Másképpen fogalmazva a Világbank és az IFC nem hivatkozhat az immunitására a beruházás finanszírozási tevékenységével és tulajdonlásával összefüggésben, hiszen az alapvetően kereskedelmi típusú tevékenység. A felperesek így a nemzetközi szervezetek immunitását övező új doktrína kimunkálását kezdeményezik a legfelső bíróság előtt. Az október végén megtartott szóbeli meghallgatás során az amerikai kormány rendhagyó módon amicus curiae-ként, vagyis a bíróság „tanácsadó barátjaként” jelezte részvételi szándékát a jogvitában jelentős érdekeltségére hivatkozva, amely szerint mintegy kétszáz nemzetközi szervezetben aktív résztvevő, amelyből húsz székhelye az Egyesült Államokban található. Ennél is érdekesebb az a kormányzati álláspont, amely – több más társadalmi szervezettel egyetemben – a felperesek érvelését támogatva fejtette ki, hogy a nemzetközi szervezetek immunitása az államokét kell kövesse.

E kérdés, illetve a per egészének tétje azonban jóval túlmutat magának az immunitásnak a dilemmáján. Valójában a perben kezdeményezett bírói jogértelmezés a Világbank, valamint a többi olyan nemzetközi pénzügyi szervezet elszámolthatósága előtt nyitná meg a jogérvényesítés lehetőségének útját, amelyek – mint ahogyan a lesújtó esetek sora is mutatja – szerepet játszottak a gazdasági globalizáció olyan elterjesztésében, amely a nyereségérdekek érvényesítése mellett vajmi kevés teret és garanciát hagy az üzleti tevékenységgel érintett helyi közösségek környezetének, egészséges életfeltételeinek, hagyományainak, értékeinek vagy alapvető jogainak védelméhez. A per tétje így leginkább az, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek nemzetek felettisége ne teljes elszigetséget, immunitása pedig ne abszolút érinthetetlenséget jelentsen az államokkal és helyi közösségekkel szemben.

Az október végi meghallgatáson feltett kérdések alapján egy megosztott testület képe körvonalazódott, amelyet ugyanakkor a bíróság elnöke, John G. Roberts az immunitás merev felfogásának áttörése felé kormányozhat a nyár elejére várható döntés során. Ez pedig nemcsak a nemzetközi jog fejlődésében jelenthet mérföldkövet, hanem a gazdasági globalizáció megítélésében is újabb fordulópontot hozhat. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a gazdasági globalizáció, valamint a világgazdaság fejlődése csak akkor élvezhet valódi legitimitást, illetve akkor hozhat valódi közös sikereket, ha hiányosságaiért és az általa okozott károkért a fő menedzserei is szabadabban kérdőre vonhatók.

 

A szerző Sándor Lénárd, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója.

A bejegyzés trackback címe: http://precedens.mandiner.hu/trackback/32527