A kútszabályozásról – a megosztó döntés

Az AB által vizsgált szabályozás – amennyiben nem minősült volna alaptörvény-ellenesnek – legnagyobb nyertesei egyértelműen azok az alföldi gazdák lettek volna, akik háztáji öntözése nem megoldott kérdés, a szárazság rendszeresen sújtja kertjeiket. A gyakorlatban ez leginkább a Kiskunságot és a Nagykunságot érinti.

Hogy a területen mennyire visszatérő probléma a kútásás, azt jól jelzi, hogy már az 1960-as évek elején film készült a témáról Makk Károly rendezésében, az árulkodóan sejtelmes „Megszállottak” címen. A fiktív történetben egy fővárosi mérnök vidéken akar megnyugvást lelni, de nem találja a hangot a helyiekkel egészen addig, amíg rá nem jön, hogy kútfúrással megoldhatná a vízhiány okozta problémákat. A férfi összefog a helyi közösség vezetőjével, és minden adminisztrációs akadályt, valamint a hatóságok rosszallását is leküzdve végül együtt éri el célját a fővárosi mérnök és a vidéki földműves. Idilli kép.

A valóságban azonban nem ez történt, hiszen amikor a kormány háztáji felhasználásra engedélyezte volna a bizonyos mélység feletti kútfúrást, a városi értelmiség rögvest a környezetvédelmi szempontokra hivatkozott. A sajátos logika mögött az húzódik meg, hogy ami felett a hatóságok nem gyakorolnak előzetes kontrollt, az szükségképpen romlásnak indul, így a vízkészletek állapota is. Hogy jobban megértsük, milyen álláspontok ütköztek egymással, érdemes közelebbről megvizsgálnunk az esetet.

A törvénymódosítás

A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény (Vgtv.) átfogóan szabályozza a felszíni és felszín alatti vizek hasznosításával, hasznosítási lehetőségeinek megőrzésével és kártételeinek elhárításával kapcsolatos egyes kérdéseket. A jelenleg is hatályos Vgtv. minden kútfúrási tevékenységet hatósági engedélyhez köt. A alaptörvény-ellenesnek ítélt módosítás annyiban változtatott volna ezen, hogy a módosítás olyan rendeletalkotásra hatalmazta volna fel a kormányt, amelynek értelmében – a majd megalkotásra kerülő rendeletben meghatározott esetekben – lehetőség nyílt volna kutak fúrására előzetes engedély nélkül is. Mindemellett bevezetésre került volna az utólagos ellenőrzés intézménye, amelynek az illetékes vízgazdálkodási szervek mérések alapján felszámolhattak volna bizonyos, engedélyezési folyamat nélkül felásott kutakat, amennyiben azok valóban veszélyeztetik a vízkészletek állapotát.

Fontos kiemelni, hogy az engedély nélkül telepített kutak tehát utólag bejelentéskötelesek lettek volna, ráadásul a rendeletalkotás annak kidolgozására is kiterjedt volna, miként kell a hatóságoknak utólagosan folyamatosan ellenőrizni egy-egy telepített kút természeti környezetre gyakorolt hatását.

A köztársasági elnök kifogásai

A köztársasági elnök elsősorban azt kifogásolta, hogy a hatósági engedélyeztetés hiánya egyértelmű visszalépést jelent az ivóvízkészletek védelmének tekintetében, amelyet a törvényhozó nem indokol megfelelően. A köztársasági elnök szerint az engedély és nyilvántartásba vétel nélküli, esetleg akár szakszerűtlen beavatkozás a vízrétegekbe a szennyeződés kockázatát és ezáltal az ivóvízbázis csökkenésének veszélyét hordja magában. Hasonló kockázatot jelent a mennyiségi ellenőrzés nélküli vízkivétel is. Mindez – az állami méltóság értelmezésében – alaptörvény-ellenes, hiszen ellentmond az alaptörvény azon kitételeinek, amelyek szerint: „a természeti erőforrások, különösen a termőföld, az erdők és a vízkészlet, a biológiai sokféleség, különösen a honos növény- és állatfajok, valamint a kulturális értékek a nemzet közös örökségét képezik, amelynek védelme, fenntartása és a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége”, illetve: „Magyarország elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez.”

A döntés

Döntésében az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy szerinte a felszín alatti vizek korlátozottan megújuló erőforrásnak tekinthetők, ezért azok használata során nem lehet eltekinteni a megújulási képességük mértékétől. Abban az esetben azonban, ha engedély és bejelentés nélkül létesíthetők a felszín alatti vízkészleteket használó vízilétesítmények, a hatóságok nem lesznek abban a helyzetben, hogy megítéljék a még le nem kötött vízkészlet mennyiségét és ezáltal az egyes további engedélyek teljesíthetőségét. Szélsőséges esetben pedig a jelentős engedély és bejelentés nélküli tevékenység akár azt is eredményezheti, hogy a vízkészlet túlhasználatára tekintettel az engedéllyel rendelkező vízhasználók tevékenységét kell korlátozni a be nem jelentett vízhasználatok miatt.

Különvélemények

Az Alkotmánybíróság azonban nem hozott egyhangú döntést a kérdésben. Több alkotmánybíró is különvéleményt fogalmazott meg a kérdésben, amelyek szintén releváns szempontokat nyújtanak az ügy megítéléséhez. Több különvéleményben megtalálható, hogy a törvénymódosítás alapján megalkotandó rendelet ismeretének hiányában nem lehet megállapítani a törvénymódosítás alaptörvény-ellenességét. Hiszen a törvénymódosítási javaslat alapvetően rendeletalkotási jogkörrel ruházta volna fel a kormányt, amelynek keretében bizonyos esetekben a lakosok mentesültek volna az előzetes engedélyeztetés alól. Tehát az Alkotmánybíróságnak – több különvélemény szerint is – sokkal inkább a később megalkotásra kerülő rendeletet, mintsem a mostani törvénymódosítást kellett volna vizsgálnia.

Egyes különvéleményt megfogalmazó bírák arra is felhívták a figyelmet, hogy az utólagos vízkészlet-ellenőrzési rendszer felállítása nem feltétlenül jelentett volna visszalépést a vízkészletek védelmének tekintetében. A bírák indoklása életszerű, ugyanis arra hívják fel a figyelmet, hogy a jelenlegi szabályozás – éppen az ilyen háztáji öntözőkutak esetén – arra ösztönzi a lakosokat, hogy hatósági bejelentés nélkül ássanak kutakat. Ebben az összefüggésben az utólagos ellenőrzés éppen, hogy hatékonyabb is lehetett volna, mint a jelenlegi engedélyeztetési rendszer.

Összegzés

Az érdemi különvélemények ellenére a hazai sajtó egyöntetű lelkesedéssel fogadta az Alkotmánybíróság döntését, mondván: a testület végre környezetvédelmi szempontok mentén döntött, ráadásul a kormány akaratával ellentétesen. Könnyen lehet, hogy a törvénymódosítás indoklása valóban hagyott maga után kívánni valót, de mint arra a különvélemények rámutatnak, a rendeleti szabályozás kidolgozásával bőven orvosolható lett volna a kifogások többsége. Ráadásul az így kiépülő utólagos ellenőrzési rendszer nemhogy rontotta volna, de akár javíthatta volna a vízkészletek állapotáról való tudásunkat, hiszen a jelenlegi rendszer könnyen kijátszható. A döntés és a törvénymódosítást ért kifogások lényegében abból indulnak ki, hogy a módosítás a nyakló nélküli kútfúrást tette volna lehetővé, mindenféle kontroll nélkül, holott a jelenlegi gyakorlat éppen jogelkerülésre sarkallja az érintetteket, hiszen az intézményi kontroll nem minden esetben garancia a helyes működésre. Kérdés, hogy lesznek-e olyan fővárosi „megszállottak”, akik a filmbéli karakterekhez hasonlóan szaktudásukkal nem megnehezítik, hanem segítik a vidéken, szárazságtól sújtott területeken élő polgárok mindennapjait.