„New Deal” a tengerentúli külgazdasági törekvések terén?

2018. október 16. 11:31

A Trump-elnökség az elmúlt hónapban újabb történelmi jelentőségű eredményt ért el: sikerült megállapodásra jutnia Mexikóval és Kanadával a neoliberális korszak szimbólumává vált NAFTA helyébe lépő kereskedelmi és beruházásvédelmi egyezmény szövegéről. Donald Trump elnöksége ezzel nemcsak a neoliberalizmus korszakát zárja le a nemzetközi gazdasági kapcsolatok terén, hanem véget vet a nemzetközi kereskedelem szabadságának elsőségét hirdető hetvenéves kétpárti konszenzusnak is. A fordulat egyik belpolitikai következménye, hogy a republikánus párt tartósan megnyerheti magának a hagyományosan demokrata szavazónak számító alacsony és közepes jövedelmű munkavállalók támogatását.

Donald Trump eddigi elnöksége tétlenkedéssel egészen biztosan nem vádolható. A legfelső bíróság ideológiai irányvonalának újraszabásával egyidejűleg reformálta meg az észak-amerikai térség három országának, az Egyesült Államoknak, Mexikónak és Kanadának a gazdaságát és piacait összefűző North American Free Trade Agreement (NAFTA) néven ismerté vált szabadkereskedelmi és beruházásvédelmi egyezményt. Donald Trump elnök ezzel nemcsak egy újabb jelentős kampányígéretét váltja valóra, hanem az egykoron részben az amerikai üzleti körök igényei, részben pedig biztonságpolitikai kívánalmak szerint alakított, ugyanakkor az elmúlt évtized során egyre élesebb társadalmi kritikák középpontjává váló, és végül elitellenes hangulatot életre hívó neoliberális felfogás mentén teret nyert gazdasági globalizációt igyekszik határok közé szorítani.

Az 1990-es évek első felében tető alá hozott NAFTA több, egymással összefüggő szempontból is egy korszak szimbólumává vált. Egyszerre illeszkedett és „koronázta meg” a második világháborút követően kiépített amerikai ihletésű nyugati liberális világrendet, amelynek egyik alapvető tétele közé tartozott a nemzetközi kereskedelem, valamint a tőkemozgások egyre bővülő szabadságának meghirdetése. Másfelől pedig Bill Clinton elnökségével szorosan összefűződő NAFTA jelképezi legjobban azt az amerikai bel-, és pártpolitikai fordulatot is, amelynek eredményeként a demokrata párt az elmúlt közel három évtizedben egyre messzebb sodródott Franklin D. Roosevelt elnöksége óta a hagyományos szavazóinak törzsét alkotó alacsony keresetű, illetve középosztálybeli munkavállalók érdekeinek képviseletétől. Érdemes mindezt külön-külön szemügyre venni a jelenkori események történelmi kontextusának megértéséhez.

Az amerikai történelem legnagyobb részében a külgazdasági törekvéseket nem a pártok közötti konszenzus, hanem sokkal inkább a protekcionista és a szabadkereskedelmi nézetek küzdelme jellemezte. A 19.-ik század második felében éppen a világpiacon is versenyképes mezőgazdasági termékeket előállító déliek érdekeinek képviseletét felkaroló demokrata párt fogalmazott meg szabadkereskedelmi igényeket, míg a fejlődésben lévő északnyugati ipar védelmében a republikánus párt vallott protekcionista felfogást. A huszadik század elején azonban fordult a kocka, és jórészt a világválságnak is köszönhetően a demokrata Franklin D. Roosevelt később sokak által kritizált izolációt, illetve „America First” elnevezésű külgazdasági protekcionizmust képviselt a politikájában. Kétpárti konszenzus a nemzetközi gazdasági kapcsolatok liberalizációjáról és Amerikának ebben a liberalizációban játszott vezető szerepéről csak a második világháborút követően született. Ezt a kétpárti egyetértést pedig legnagyobbrészt a tengerentúli történetírásban csak „hat bölcsnek” aposztrofált politikai tanácsadói elit munkája kovácsolta össze, akik meghatározó szerepre tettek szert a szerényebb külpolitikai horizonttal rendelkező Harry Truman elnökségének időszakában. Elképzeléseiket nemcsak pragmatikus üzleti szempontok, és egy újfajta hegemóniatörekvés befolyásolta, hanem a biztonságpolitikai megfontolások legalább ugyanekkora súllyal estek latba. A szovjet terjeszkedés fenyegetése miatt meghirdetett „feltartóztatási politika” sikerességének ugyanis legfőbb zálogát jelentette egy olyan nyugati világrend felépítése, amelyben a demokratikus berendezkedést és piacgazdaságot elfogadó országok valóban képesek prosperálni. A kommunizmus további térnyerési lehetőségeinek aláásása érdekében a kereskedelem és tőkeberuházások szabadságának elve mentén megszervezett nemzetközi gazdaság paradigmája így a hidegháborús stratégia egyik nélkülözhetetlen részét alkotta. Ez az elképzelés a wilsoni gondolatot kibővítve hirdette, hogy a világot biztonságossá kell tenni a kereskedelem és a tőkemozgások számára is. Valójában ennek köszönhető, hogy a hidegháború évei során bármelyik más külpolitikai törekvésnél nagyobb támogatást élvezett a szabadabb kereskedelmet, illetve a tőkemozgások liberalizációját és erősebb védelmét hirdető külgazdasági elképzelés.

A Szovjetunió szétesését kísérő eufórikus hangulat, illetve a tervgazdaságok kudarcának hamvaiból újjáéledő piacok meghódításának szédítő reménye pedig az amerikai külpolitikai törekvésekben további elsőbbséget biztosított ennek az elképzelésnek. Ezt testesítette meg a ’90-es évektől kezdődően a „washingtoni konszenzus” doktrínája, amely a piac önszabályozási képességébe vetett feltétlen bizalom jegyében sarkallta arra a világ immáron valamennyi országát, hogy köztulajdonban álló vállalataikat és közszolgáltatásaikat privatizálja, piacszabályozását, illetve társadalmat vagy közérdeket védő szabályalkotását mérsékelje, és egy ilyen környezetben biztosítsa a külföldről érkező idegen tőke belépésének szabad lehetőségét és védelmét.

Emellett ugyanakkor a NAFTA nemcsak a neoliberális korszak szimbólumává vált, hanem szorosan összefonódott a benne képviselt elképzelést felkaroló Clinton elnökségével is. Beszédes adat, hogy a NAFTA ratifikációját annak idején több republikánus, mint demokrata szenátor támogatta. Bill Clinton elnök által meghirdetett „harmadik út politika” valójában engedmény volt a szabadpiaci alapokon álló elképzeléseknek, és feladta azt az erős és védelmező állam felfogást, amellyel Franklin D. Roosevelt elnök New Deal programja még a háború előtt, vagy Lyndon B. Johnson elnök Great Society programja a háború után sikerrel nyerte meg a demokratáknak a munkahelyek stabilitását, nagyobb szociális biztonságot és társadalmi mobilitást kereső alacsony vagy közepes jövedelmű munkavállalók, illetve középosztályhoz tartozók támogatását. Clinton elnök Kongresszusi évértékelő beszédében elhangzott szavai, miszerint „the era of big government is over”, vagyis az erős kormányzat ideje lejárt, illetve egy másik nyilatkozata, miszerint „the train of globalization cannot be reversed”, vagyis a globalizáció vasútját nem lehet visszafordítani valójában egyet jelentett a huszadik századi hagyományos demokrata szavazó érdekképviseletének felhagyásával. A globalizáció vasútja a munkahelyek megszűnésén, valamint a munkabéreket és a munkavállalók jogait védő szabályok meggyengülésén keresztül ugyanis leginkább éppen őket hagyta az út szélén. Az elmúlt évtizedekben az ő tényleges helyzetük, kilátásaik és egyéni boldogulásuk esélyei indultak romlásnak, emellett pedig különbségük Amerika felső rétegéhez képest nemcsak befoghatatlanná, hanem egyidejűleg felfoghatatlanná is vált. Mindebből pedig az Egyesült Államok általános szabadkereskedelmi és beruházásvédelmi felfogásába illeszkedő és a vállalati érdekek elsődlegességének talaján álló NAFTA is kivette a saját maga részét.

Éppen ebből fakadóan számos kritika érte a megállapodást az úgynevezett „race to the bottom” jelenségének előidézéséért, amely arra ösztökéli nagyvállalatokat, hogy abba az országban szervezzék meg tevékenységüket, ahol a legkevesebb munkabért kell fizetniük, illetve ahol a legenyhébb közpolitikai vagy közérdekvédelmi, így a munkavállalói jogokat, a környezetet, az egészséget vagy a fogyasztók jogait védő szabályozásnak kell eleget tenniük. Az eredetileg még a laissez-faire típusú, „rablóbárók” korszakaként is jellemzett kapitalizmusban megfigyelt közérdekvédelmi szabályozási színvonalromlást eredményező jelenség pedig lehet, hogy a gazdasági kibocsátást mérő mutatószámokban emelkedést eredményez, de a lakosság döntő többségének életszínvonalában vagy egyéni boldogulási kilátásaiban egészen biztosan nem hoz javulást, így pedig aligha kecsegtet valódi fejlődéssel. A NAFTA további általános kritikájaként fogalmazzák meg, hogy – a világszerte elterjedt többi beruházásvédelmi egyezmény modelljéhez hasonlósan – a tőkeberuházások nemzetközi jogi védelmének előírásán túl a beruházó vállalatok és a nekik otthont nyújtó állam közötti jogvita rendezését kiveszi az állami bíróságok kezéből. A viták rendezésének jogát olyan nemzetköziesített választottbíróságok kapták, amelyek az üzleti életből ismert modellek alapján szerveződnek, illetve amelyekben javarészt az üzleti életben jól ismert, a szabadpiaci gondolkodást hűen követő jogászi körből kikerült választottbírák vesznek részt, akik jórészt nyilvánosság elől elzárt eljárásokban hozzák meg döntéseiket. Ugyanakkor minden hasonlósága ellenére ezek a választottbíróságok valójában nem üzleti vagy kereskedelmi jogvitákban, hanem a jórészt amerikai vagy kanadai beruházó vállalatok kezdeményezése alapján a másik ország kormányzati intézkedéseinek, vagyis közpolitikáinak és közérdekvédelmi szabályalkotásának megengedhetőségéről döntenek. Ezek alapján nincsen semmi meglepő abban, ha az ilyen formán megalakított egyfajta „privatizált alkotmánybíróságként” működő fórumok ítélkezési mércéjét sokkal inkább a beruházás nyereségvárakozása, mintsem az ország valódi fejlődése, lakosságának jóléte, életszínvonala, vagy biztonsága határozza meg. Ijesztő, hogy Kanadával szemben jórészt közérdekvédelmi, így egészségvédelmi és környezetvédelmi jogalkotása miatt például 27 alkalommal kezdeményeztek beruházásvédelmi jogvitát amerikai beruházók, amelynek során eddig 150 millió dollárnyi kártérítésre kötelezték és ezen kívül jelenleg is mintegy két milliárd dollár összegű kártérítési követelés fenyegeti. A vállalati érdekek elsődlegességét szem előtt tartó ilyen beruházásvédelmi eljárások alól pedig az Egyesült Államok sem élvez mentességet.

Ezt a neoliberális felfogást és annak szimbólumává vált NAFTA-t az 1990-es évek végén már civil kezdeményesek komoly kritika tárgyává tették. Mozgalmat hirdettek továbbfejlesztésének megakadályozása érdekében, amely első ízben az évezred végén a Seattle-ben tartott WTO miniszteri konferencia során vezetett összecsapásokhoz. Vietnám óta ez volt az első olyan mozgalom Amerika történetében, amely országszerte heves ellenállásra szólított a washingtoni külpolitikai irányvonal megtörése érdekében. Az elmúlt tíz év során pedig első ízben nem a munkavállalói érdekeket egyébként hagyományosan felkaroló demokraták, hanem a republikánus platform mentén szervezkedő úgynevezett „Tea Party” mozgalom adott politikai hangot a gazdasági globalizáció mérséklésére törekvőknek. A 2016-os elnökválasztásokon mindez már meghatározó kérdéssé vált, amit mi sem mutat jobban, minthogy éppen a politikai forradalmat hozó két rendhagyó jelölt tűzte zászlajára ezt a törekvést. A demokrata oldalon Berni Sanders által képviselt és végül mozgalommá formált politika fogalmazott meg szabadkereskedelmet korlátozó, illetve ennek keretében a NAFTA-t felülvizsgálni szándékozó kívánalmakat. Donald Trump elnök pedig az amerikai munkahelyek és ipari termelés védelmezése, illetve ezzel együtt az alacsony keresetű és középosztálybeli munkavállalók, vagyis a hagyományos roosevelti demokrata szavazók érdekeinek képviseletében fogalmazta meg az – egyébként a második világháború előtti roosevelti korszakra utaló – „America First”– ként jellemzett igényét egy protekcionista gazdaságpolitikai fordulat iránt.

A kampány során tett ígéret valóra váltása felé vezető út egyik fontos állomását jelképezi, hogy az elmúlt hónap végén sikerrel rögzítették a NAFTA helyébe lépő új kereskedelmi és beruházásvédelmi államközi szerződés (USMCA) rendelkezéseit. A ratifikációra váró szerződés a kampányígéreteknek megfelelően számos ponton tompítja a NAFTA korábban sokak által kritizált szabadpiaci alapokon álló rendelkezéseit. Ennek megfelelően például előír egy minimális munkabérszintet, illetve a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet által alapvetőként elismert jogok biztosítását az autóiparban, amellyel mérsékeli a „race to the bottom”, vagyis a közérdekvédelmi szabályozás színvonalromlását eredményező káros jelenséget. Az egyezmény emellett külön fejezetet tartalmaz a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalma mellett a környezetvédelemről, amely elítéli az olyan beruházást vagy kereskedelmet, amely gyengíti a környezetvédelmi szabályok érvényesítését. Emellett pedig külön bizottság felügyeli a környezetvédelmi előírások megtartását, amely jogosult a polgárok panaszainak kivizsgálására is. Végül, de nem utolsó sorban az egyezmény figyelemre méltó újítása, hogy átszabja a vitarendezési mechanizmust és jelentősen csökkenti a beruházásvédelmi választottbíróságok szerepét és hatalmát. Kanada viszonylatában a beruházásvédelmi vitákban már csak állami bíróságok járhatnak, míg Mexikó esetében a beruházó vállalatok kizárólag az állami bíróságok által kínált jogorvoslati út kimerítése után, és akkor is csak korlátozott jogalapokon vehetik igénybe beruházásvédelmi választottbírósági utat. Mindez valódi változást jelent ahhoz képest, hogy a ’90 – es években nagyrészt éppen a NAFTA hatására sokszorozódott meg beruházásvédelmi választottbírósági perek száma, és így a vállalati érdekek elsőbbségét valló jogalakító szerepe is szerte a világon.

Az amerikai kereskedelempolitikai elképzelések paradigmaváltó modelljének szánt UMSCA újításai és elvei egy hetven évre visszanyúló kétpárti konszenzusnak véget vetve mindenképpen felfogásbeli fordulatot jelentenek a neoliberális korszak külgazdasági törekvéseihez képest. Ugyanakkor a fordulat körül most még jóval több a kérdés, mint a válasz. Vajon ez a fordulat képes világszerte elterjedni és egyfajta „New Deal” – ként megszilárdulni a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban? Vajon Donald Trump gazdasági önállóságot védő patrióta elnöksége több, mint egy évszázad után ismét a protekcionista felfogás irányába tereli a republikánus párt politikájának fő irányát?És mindezek mellett vajon a demokrata párt 1930-as évekbeli roosevelti fordulatához hasonlóan, a huszonegyedik század elején a republikánus párt nemzeti gazdasági érdekeket szem előtt tartó protekcionista fordulata megnyerheti-e magának hosszú távon az alacsony és közepes jövedelmű munkavállalók támogatását? Ezek a kérdések meghatározó jelentőségűek lesznek nemcsak a Trump-elnökség hátrelévő részében, hanem az elkövetkezendő évtized Amerikájában is.

 

A szerző Sándor Lénárd, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója.

vissza a teljes nézetre