A globalizáció dilemmája az emberi jogok horizontján

2018. december 10. 13:38

Az ENSZ Közgyűlés 1948. december 10. napján, vagyis éppen hetven esztendővel ezelőtt fogadta el az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely az első lépés volt az emberi jogok nemzetközivé válása felé vezető úton. A hetven esztendővel ezelőtt útnak indított emberi jogi eszme sajátosan jelenik meg a hatalmi átformálódással együtt járó globalizációval összefüggésben. A transznacionális vállalatláncok egyre jelentősebb hatást gyakorolnak az emberi jogok érvényesülésére, illetve az államok mellett – vagy éppen az államoktól függetlenül – egyre több alkalommal lehetnek felelősek megsértésükért. Hét évtizeddel az emberi jogok nemzetköziesedésének „forradalmát” követően a nemzetközi közösség egy újfajta kihívással néz szemben, és a nemzetközi jog horizontján – még ha lassan is – újabb paradigmaváltás körvonalazódik.

December 10. napja az emberi jogok világnapja. Emlékére és tiszteletére annak, hogy az ENSZ Közgyűlés 1948. december 10. napján fogadta el az emberi jogokról szóló egyetemes nyilatkozatot. Idén tehát a világ az ember jogi nyilatkozat 70.-ik születésnapját ünnepli. Az embereket megillető alapvető jogok eszméje ugyan jóval korábbra nyúlik vissza, és eredendően nemzeti keretekhez kapcsolódott, mégis alapvetően a második világháború tragikus eseményei nyomán az angolszász tárgyalóasztaloknál megtervezett, amerikai ihletésű emberi jogi nyilatkozat jelentette az első lépést a nemzetközivé válásuk felé vezető úton. A nemzeti bölcsőkben megszülető alapvető jogok nemzetköziesítésében személy szerint Franklin D. Roosevelt elnök özvegye, Eleanor Roosevelt vállalt oroszlánrészt, aki a háborút követően az Egyesült Államokat képviselte az ENSZ Közgyűlésében, illetve Emberi Jogi Bizottságában. Elvitathatatlan érdemei és az iránta érzett egyöntetű csodálat miatt Harry S. Truman amerikai elnök az egész világ „first lady”- ének nevezte.

Az emberi jogok nemzetköziesítése egy olyan „forradalomszerű” változást hozott az államot, a szuverenitást és az emberek államokkal való kapcsolatát övező felfogásban, amely szakítást jelentett – és kifejezetten szakításra törekedett – mindazzal, ami a korábbi évszázadok államközi kapcsolatait jellemezte. A középkor alkonya óta érvényesülő, az úgynevezett vesztfáliai világrendet meghatározó korlátlanabb szuverenitásfelfogást kiáltotta ki a két világégés elsődleges felelősének. És ilyen megfontolás mentén az emberi jogi gondolkodást felhasználva törekedett nemzetközi minimumkereteket szabni az embereket érintő állami közhatalomgyakorlás elé. Ennek jegyében az állami közhatalomgyakorlás egyfajta mércéjévé, illetve a nemzetközi kapcsolatok alakításának egyik eszközévé kívánt válni. Ez a törekvése hol erősebben, hol pedig gyengébben érvényesült az elmúlt hét évtized során. Hatása némelykor kedvező, sőt áldásos, némelykor azonban igencsak megkérdőjelezhető. Így eszmei támogatása nélkül például aligha lehetett volna sikerrel aláásni a szovjet típusú diktatúrákat. Unifikációs célkitűzései ugyanakkor sok esetben a nemzeti kultúrák sajátosságait erodálja, illetőleg bizonyos jelenkori – túlhajszolt és eltorzult – törekvései az európai nemzetállamok sorsát pecsételhetik meg veszélyeztetve ezzel Európa fennmaradását.

Az emberi jogi eszme lényegét jelenti a hatalomgyakorlás garanciális korlátozása bizonyos alapvető értékek érdekében. Ez pedig egészen sajátosan jelenik meg az elmúlt négy évtized világgazdaságának irányát kijelölő jelenségével, a globalizációval összefüggésben. E gazdasági folyamat során az országhatárok fokozatosan megnyíltak, amellyel kéz a kézben járt a transznacionális vállalatok üzleti életben játszott szerepének és dominanciájának megsokszorozódásával. Ezt a dominanciát pedig csak erősíti a kommunikáció, az adatátvitel és az információáramlás területein folyamatosan tapasztalható – és ámulatba ejtő – intenzitású technikai fejlődés. Jellemző adat, hogy míg az 1970-es években hétezer transznacionális vállalat működött, addig számuk jelenleg meghaladja a nyolcvanezret. Ugyanakkor még ennél is meglepőbb a vállalati értékláncolatok kiterjedtségének emelkedése, vagyis azon vállalatok számának növekedése, amelyet egy-egy transznacionális vállalat akár tulajdonosi, akár más szerződéses kapcsolat alapján ténylegesen irányít. A transznacionális vállalati láncok kiterjedtségéről árulkodó adat, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet felmérései szerint a világban hétből egy munkahelyet ilyen láncolat biztosít. E munkavállalók családjait is beleszámolva, a világon jelenleg több, mint egy milliárd ember megélhetése függ valamely transznacionális vállalati lánctól. Emellett szintén beszédes adat, hogy az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának mérései szerint a világkereskedelem 80%-a transznacionális vállalatok láncolatain belül zajlik. Ez akár úgy is láttatható, hogy amit a nemzetközi kereskedelem bővüléseként jegyeznek végső soron nem más, mint a transznacionális vállalatokon belüli áru és szolgáltatásmozgás növekedése. Így egy-egy anya vagy vezető vállalat által megszabott utasításokhoz és termelési vagy más egyéb jellegű sztenderdekhez a világ szinte valamennyi országában több ezer vállalat igazítja saját üzleti működését. A transznacionális vállalatok abbéli képessége, hogy államhatárokon keresztül, azoktól függetlenül érvényesítsenek ilyen „belső” utasításokat vagy döntéseket valójában páratlan. Ilyen jellegű szabályalkotásra sem államok, sem pedig nemzetközi szervezetek nem képesek. A transznacionális vállalatok emellett pedig – nagyrészt ennek köszönhetően – saját maguk is a közpolitika formálóivá léptek elő. A közpolitika pedig a piaci szabadságot, a kis államot és a privatizációt meghirdető úgynevezett „neoliberális” alapállás elfogadásával tovább erősítette szerepüket és befolyásukat. A gazdasági globalizáció eredményeként a transznacionális vállalatok megalkották saját maguk autoritását, amelyet az amerikai Princeton Egyetem professzora, Robert Gilpin akként láttat, hogy az eredendően „államközpontú” világ szépen lassan „piacközpontúvá” válik.

A transznacionális vállalatok működése pedig így vagy úgy, de az emberi jogok teljes spektrumára hatást gyakorol, hiszen az állam intézkedései mellett a vállalatok üzletvitele és politikája érinti az élet legtöbb területét. Érinti munkavállalókként, fogyasztókként, illetve az üzleti, gyártási, kereskedelmi vagy szolgáltatási tevékenységnek otthont adó helyi lakosokként az emberek életét, mindennapjait. A nagyvállalatok transznacionális működésével egyidejűleg pedig megsokszorozódott azoknak az emberi jogi jogsértéseknek a száma is, amelyek végső soron e vállalatok működésével hozhatók összefüggésbe. A világ az elmúlt fél évszázad során számtalanszor lehetett szomorú tanúja annak, amint a legnagyobb nyersanyagkitermelő vállalatok súlyosan sértették a magán-, és családi élet védelméhez, valamint az egészséges környezethez fűződő jogot, neves ruhaipari cégek megszegték a gyermek-, és kényszermunka nemzetközi tilalmát vagy pedig internetes vállalatok sértették a sajtószabadságból fakadó alapvető elvárásokat anélkül, hogy ezen súlyos jogsértések megelőzésére vagy orvoslására állami fellépés törekedett volna. A gazdasági globalizáció olyan hatalmi átformálódással jár együtt, amelynek során a transznacionális vállalatok, illetve az általuk ténylegesen irányított vállalatláncolatok egyre jelentősebb hatást gyakorolnak az emberi jogok érvényesülésére, illetve az államok mellett – vagy éppen az államoktól függetlenül – egyre több alkalommal lehetnek felelősek megsértésükért. John Ruggie e kérdésekkel foglalkozó harvardi professzor, valamint e területért felelős ENSZ különmegbízott értékelése szerint azonban éppen a transznacionális vállalatcsoportok felelőssége hiányzik, minthogy a nemzetközi jog szemében lényegében észrevétlenek maradnak. John Ruggie ezt jellemzi úgynevezett „governance gap”-ként, vagyis „kormányzási hézagként”, „kormányzási szakadékként”.

Dacára annak, hogy ezt a jelenséget világosan és idejekorán felismerték, a kiváltó okára egyelőre nem találtak megnyugtató gyógyírt. Bár az elmúlt negyven évben a transznacionális vállalatok nemzetközi jogi felelősségéről két ízben is készült nemzetközi szerződéstervezet, ám a tőkeexportáló államok, valamint az ő közpolitikai álláspontjukat e kérdéskörben meghatározó nagy üzleti szereplők makacs ellenállása miatt ezek pusztán szerződéstervezeteket maradtak. És bár programjellegű – úgynevezett „soft law” – szabályokat és iránymutatásokat mind a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), mind pedig az ENSZ – éppen a korábban említett John Ruggie előkészítő munkájának köszönhetően – elfogadott már e téren, mai napig hiányoznak a világvállalatokat kötelező, kikényszeríthető nemzetközi minimumszabályok. Emellett olyan legfőbb bírói fórum sincsen, amely előtt ilyen szabályok érvényesítéséért küzdeni lehetne, vagy adott esetben ki is lehetne kényszeríteni. Ugyanakkor világosan jelzi a kötelező nemzetközi normák megalkotása iránti erősödő igényt, hogy az elmúlt években – Ecuador és Dél-Afrika kezdeményezésére – az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa ismét munkacsoport felállításáról döntött a transznacionális vállalatok emberi jogi felelősségéről szóló nemzetközi szerződés kidolgozására, amelynek első, úgynevezett „nulladik” tervezete éppen idén ősszel látott napvilágot.

Hét évtizeddel az emberi jogok nemzetköziesedésének „forradalmát” követően a nemzetközi közösség egy újfajta kihívással néz szemben, és a nemzetközi jog horizontján – még ha lassan is – újabb paradigmaváltás körvonalazódik. Hasonlóan a hét évtizeddel korábbi „forradalomhoz”, a jelenlegi paradigmaváltás is garanciákat kíván nyújtani egy olyan hatalmi átformálódásra, amelyet a gazdasági globalizáció idézett elő. E paradigmaváltás pedig mindenképpen szükséges ahhoz, hogy kellő erejű garanciák ellensúlyozhassák a világgazdaságot egyre jelentősebb mértékben uraló transznacionális vállalatláncok emberi jogok érvényesülésére gyakorolt kockázatait és veszélyeit. A transznacionális vállalatok működése ezzel nyerhet teljes legitimációt, a gazdasági globalizáció pedig – a kevesek aránytalan gyarapodása helyett – így válhat mindenki közös sikerévé.

 

A szerző Sándor Lénárd, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója.

 

A bejegyzés trackback címe: https://precedens.mandiner.hu/trackback/32553

Ajánljuk még a témában