Bevándorlási dilemma Amerikában, avagy a tovatűnő olvasztótégely?

2019. január 29. 14:38

Az Egyesült Államok közéleti és politikai vitáiban az elmúlt évtizedek során meghatározó szerepet játszott a bevándorlás összetett kérdése, Donald Trump elnöksége alatt pedig az elsődleges politikai kérdéssé lépett elő, és elvezetett a több mint egy hónapig tartó szövetségi kormányzati leálláshoz. Bár alapvetően igaz az a kissé leegyszerűsítő mondás, miszerint az Egyesült Államok a bevándorlók országa, történelmi kontextusában szemlélve a bevándorlás egymástól igencsak eltérő karaktereket öltött a különböző korszakokban. Az egykoron olvasztótégelyként jellemzett amerikai társadalomban egyre inkább az etnikai és más különbségek hangsúlyozása nyer teret, ami a 21. század eddigi legnagyobb kihívása elé állítja a tengerentúli közpolitikát.

Az Egyesült Államok alig több mint két évszázad leforgása alatt az Atlanti-óceán partvidékén élő hárommillió telepes közösségéből a két óceán közötti kontinenst benépesítő háromszázmilliós nagyhatalommá vált. Igaz tehát a mondás, hogy Amerika a bevándorlás és a bevándorlók földje. Ez a bevándorlás azonban soha nem jelentett egyet valamiféle ellenőrizetlen vagy spontán módon alakuló folyamattal, hanem általában az ország gazdaságának, kutatásának vagy egyéb érdekének igényeihez igazított tudatos benépesítést takart. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek szövetségi politikai vitáiban meghatározó szerepre tett szert a bevándorlás egyre összetettebbé váló szabályozásának problémája. Az átfogó reform elfogadására – és az ezzel együtt járó felelősség vállalására – képtelenné váló Kongresszus miatt pedig az elnökre, illetve sok esetben a bíróságokra, köztük elsősorban a Legfelső Bíróságra maradt a politikai vitákkal terhelt – sokszor valójában a törvényhozásra tartozó – kérdések eldöntése is. Donald J. Trump éppen az illegális bevándorlás visszafogásának, és ehhez kapcsolódóan a terrorizmus megelőzésének ígéretével nyert választásokat, amely magában foglalja a déli határzár felépítését, az országban jogellenesen tartózkodók nagyobb arányú kiutasítását, illetve bizonyos országokkal szembeni beutazási tilalom elrendelését. Az elnökválasztási kampány során elhangzott ígéretek végrehajtása ugyanakkor korábban ritkán tapasztalt erejű politikai ellenállásba és közjogi csatákba ütközik. Ennek pedig az egyik igencsak kézzel fogható jele, hogy a déli határzár felépítését övező politikai és költségvetési vita miatt a szövetségi kormányzat tekintélyes része több mint egy hónapra leállt. A szövetségi politika kiélezettségének és dilemmájának mélyebb megértéséhez azonban érdemes történelmi keresztmetszetében megvizsgálni az amerikai bevándorlás és bevándorlási politika korszakait, illetve az egyes korszakok jellemzőit.

Az olvasztótégely korszaka

Az Egyesült Államokba irányuló első igazán jelentős bevándorlási hullám az 1860-as évek derekán vette kezdetét, és egyidejűleg több ok hajtotta előre. Elsősorban a tengerentúli iparosodás és urbanizáció fellendülése jelentett vonzóerőt a bevándorlók szemében. Az acélipar, a textil- és ruhagyártás, majd pedig az autó- és gépipar megerősödése a munka és az előrejutás ígéretét, a kiterjedt területek az olcsó földszerzés lehetőségét, míg a politikai és vallásszabadság a kiegyensúlyozott vállalkozói környezetet kínálta az Európából érkezőknek. Ezt az Újvilágba tartó kivándorlási folyamatot pedig éppen az európai piacokon megjelenő, olcsó amerikai mezőgazdasági termékek erősítették fel, amely a hagyományos európai termelési szerkezet széteséséhez, és ezzel kéz a kézben a munkanélküliség megnövekedéséhez vezetett. Az egykoron kockázatosnak számító transzatlanti személy- és áruforgalom pedig a gőzhajózás biztonságossá válásakor terjedt el jobban, illetve a nagy hajózási társaságok megjelenésével és versenyével vált valamelyest elérhetőbbé.

Mindezek eredményeként 1870-ben minden harmadik gyári munkás külföldi születésű volt, és Amerika lakossága 1860 és 1920 között harminc millióról százmillió fölé duzzadt. Az 1880-ban erőre kapó nyugat-európai iparosodásnak köszönhetően az Amerikába induló kivándorlás forrása azonban megváltozott: Európa nyugati és északi részeiről egyre kevesebben, míg a keleti és déli részekből egyre többen érkeztek. Ezt jól mutatja, hogy amíg 1880-ig 200.000 bevándorló érkezett Európa keleti és déli részének országaiból, addig 1880 és 1910 között már közel 8,5 millió. Ugyanakkor a bevándorlás már ekkor sem volt teljesen szabad, a politika keretek közé szorította. 1882-ben született meg ugyanis a második világháború végéig hatályban lévő hírhedt szabályozás, amely kifejezetten tilalmazta a Kínából érkező bevándorlást. E kizárás fő okát az jelentette, hogy a nyugati partot és Omahát összekötő transzkontinentális vasúti építkezés tapasztalatai szerint a kínai munkások túlságosan lenyomták az amerikai béreket. A Kínából érkezők mellett kizárták azok belépését is, akik bűncselekményt követtek el, vagy szellemi fogyatékosok voltak. 

A bevándorlás ezen korszaka persze közel sem volt feszültségektől vagy súrlódásoktól mentes az európai bevándorlók és a helyi, amerikai lakosság között. Ugyanakkor ezek a súrlódások sosem váltak a szövetségi politika témájává vagy kérdésévé, mert ekkortájt leginkább a helyi közösségek, de legalábbis a tagállamok rendelkeztek bevándorlókat érintő kérdésekről. Másfelől a bevándorlást az a fő sajátosság jellemezte, hogy az újonnan érkezők, miközben templomok, iskolák, újságok és társadalmi szervezetek támogatásával ugyan törekedtek saját kultúrájuk és hagyományaik ápolására, mégis mindennél jobban amerikaiakká akartak válni. Ekkortájt sokat lehetett hallani a következő szavakat: „it is not my native land but it means more to me than my native land”, vagyis „ez nem a szülőhazám, de mégis többet jelent számomra, mint a szülőhazám”. Amerikából ekkor vált úgynevezett melting pot, vagyis olvasztótégely, amely arra utal, hogy az ekkortájt érkező főként európai bevándorlók készek és képesek voltak egy új amerikai identitást elfogadni. Ugyan különbözőképpen élték meg bevándorló létüket, de tudták és vállalták, hogy „egy csónakban eveznek”.

A kvótarendszer korszaka

A bevándorlás első nagy időszakának a munkaerőpiac telítettsége, az ipari termelés lassulása, illetve a gazdasági világválság vetett véget. Az 1924-ben bevezetett kvótarendszer – mintegy befagyasztva az olvasztótégelyt – azzal a kifejezett céllal zárta be a kapukat az újonnan érkezők előtt, hogy visszanyerje a 19. század végi Amerikát jellemző etnikai összetételt. Ennek megfelelően a kvóták a nyugat-európai és skandináv országokból érkezőknek kedveztek, míg a kelet-európai régió számára hátrányosabbak voltak, az ázsiaiakat pedig továbbra is kizárták. Pár évvel később pedig meghatározták a bevándorlás felső korlátját is. Ez a felső korláton és kvótákon alapuló bevándorlási politika vált annak okává, hogy a második világháború során Amerika a menedékért folyamodók egy részének befogadása elől is elzárkózott. A kvótarendszer alapjai a második világháborút követően is megmaradtak, szabályai alól csak néhány alkalommal tettek kivételt, így például az 1956-os magyar forradalmat követően, illetve Fidel Castro 1959-es kubai hatalomátvétele elől menekülők esetében. Gazdasági és etnikai okai ugyanakkor egyre inkább politikaiba fordultak át: a sorozatos kommunista-bolsevik hatalomátvételek miatt kívánták feltartóztatni a bevándorlást. Emellett pedig szigorúan léptek fel a főként Mexikóból illegálisan érkező bevándorlással szemben, így például Dwight D. Eisenhower elnöksége idején 1954-ben hirdettek meg az úgynevezett Operation Wetback műveletet, amelynek során több mint egy millió illegális bevándorlót toloncoltak vissza. Ennek a szigorú bevándorlási politikának az eredménye volt, hogy a külföldön születettek aránya 1920-ban mért 13%-ról 1970-re 4,7%-ra csökkent.

A kvótarendszer feloldása és a tovatűnő olvasztótégely

A kvótarendszernek a polgári jogi mozgalom szemlélete vetett véget, és az azt feloldó törvényi szabályokat 1965-ben Lyndon B. Johnson elnök írta alá. Az új szabályozás lényegét tekintve egy preferenciarendszert követett, amely az Amerikában hiánynak számító szakmai képesítést és elméleti tudást, valamint a családi kapcsolatokat részesítette előnyben. Ezzel vette kezdetét az úgynevezett brain drain, vagyis agyelszívás korszaka, amelynek során Amerika válhatott a legkiválóbb tudósok és kutatók otthonává. Emellett pedig a vietnámi háború vége felé közeledve egyre hangosabban szólalt meg az amerikai lelkiismeret, a humanitárius okokból követelve a befogadást Dél-Vietnámból és Kambodzsából. Az emberi jogok eszméje iránt elkötelezett Jimmy Carter elnök volt az, aki 1980-ban átfogó jelleggel szabályozta a menekültként befogadásra érdemes személyek körét és az évente befogadható menekültek számát. A Kongresszus pedig 1986-ban amnesztiát biztosított mindazoknak, akik jogellenes érkeztek ugyan, de már hosszabb ideje éltek az Egyesült Államokban.

Amerika nyitottá válásával, az 1970-es évektől vette kezdetét a második bevándorlási korszak. Ennek eredményeként 1970 és 2000 között mintegy 25 millióan telepedtek le az országban, és a 2010-re a külföldön születettek aránya – hasonlóan az 1920-ban mért adathoz – ismét 13%-ra növekedett. A bevándorlás e két korszaka között azonban markáns különbségek tapinthatók ki. Míg a 19. és 20. század fordulóján érkezők 80%-a európai volt, addig az 1970-es évektől ez az arány megfordult, vagyis a bevándorlók 80%-a már nem Európából érkezik. Ehelyett főként Latin-Amerika országai (ideértve Mexikót is), valamint Délkelet-Ázsia országai a legfőbb kibocsátók. Az igen rövid idő alatt lezajló nagyszámú bevándorlás eredményeként a spanyol ajkú közösség aránya 2000-ben már meghaladta a feketebőrű lakosság arányát a tengerentúlon. A jelenlegi kimutatások szerint pedig már nincs is európai ország az Amerikába legtöbb bevándorlót adó országok között. A bevándorlás két korszaka között további lényeges különbség, hogy míg az elmúlt századforduló tájékán a bevándorlók zöme a jogszabályokat megtartva érkezett az Egyesült Államokba, addig az 1970-es évektől jelentős hányaduk jogellenesen lépi át határt. Az illegális bevándorlók száma jelenleg 11 millióra tehető. A bevándorlás jellemzőinek változásából pedig további következmények fakadnak.

Az Egyesült Államok etnikai összetételét, kultúráját és szokásait tekintve a világ legsokszínűbb országává valójában a bevándorlás második hullámának eredményeként vált. Ez a sokszínűség pedig kezdi erodálni a hagyományos angol nyelvű amerikai kultúrát és identitást. Nem feltétlenül azért, mert sokszínű, hanem sokkal inkább azért, mert szemben a korábban Európából érkező bevándorlással, az elmúlt évtizedekben egyre kevésbé ismerik fel vagy ismerik el azt a száz évvel ezelőtt uralkodónak számító tételt, hogy a különbözőségek dacára „egy csónakban eveznek”, vagy közös úton haladnak. Az olvasztótégely kohéziós ereje tehát gyengül, és helyette az etnikai és sok egyéb különállóság egyre erőteljesebb követelése és ünneplése nyer teret. Arthur M. Schlesinger történész a The Disuniting of America: Reflections on a Multicultural Society című könyvében már a ’90-es évek elején arra figyelmeztetett, hogy az ország egységét áshatja alá, ha egyes bevándorló csoportok a „multikulturalizmus” nevében kizárólag saját különállóságukat hangsúlyozzák. 

Az amerikai politika pedig valójában ettől az időszaktól kezdve, vagyis a ’90-es évek óta küszködik a gyengülő olvasztótégely problémájával, amelynek a bevándorlás átfogó reformja csak egy – igaz kulcsjelentőségű – része. Ez a probléma egészen világosan kirajzolódott Barack Obama elnök 2004-es demokrata konvención elmondott beszédében, amelyben az országot nem fekete, fehér, latin vagy ázsiai Amerikai Államokként, hanem az Amerikai Egyesült Államokként kívánta látni. Bár Obama elnök integrációs politikáját nagy várakozás övezte, egy átfogó reformtörvény megalkotása mégis valóra nem váltott ígéret maradt. És hogy mennyire nem találnak megoldást az olvasztótégely meggyengülésére, azt nemcsak a Kongresszus döntésképtelensége (és a döntéssel járó felelősség vállalásának hiánya), vagy a szövetségi politika bénultsága mutatja jól, hanem sok esetben a szövetségi intézmények és az egyes államok között kitapintható eltérő, sokszor egymással ellentétes elképzelések is. Így például Kalifornia 1994-ben népszavazáson elfogadott törvényét, miszerint az országban jogellenesen tartózkodók nem lehetnek jogosultak a társadalombiztosítási és szociális juttatások igénybevételére, a szövetségi bíróságok megsemmisítették. Jelenleg pedig mintegy hatszáz olyan város és megye – úgynevezett sanctuary cities – van Amerika-szerte, ahol a helyi hatóságok a bevándorlási kérdésekben nem hajtják végre a szigorúbb szövetségi intézkedéseket. Donald Trump elnök a bevándorlás terén tehát egy összetett, a bevándorlás kérdésén már túlmutató és több évtizedre visszanyúló problémát örökölt. Elnökségének így egyik legnagyobb kérdése, hogy a szövetségi intézmények és a tagállami politikát jellemző tétlenség és ellentétek útvesztőjében talál-e olyan megoldást, amely legalább részben választ kínál e kihívásra.

A szerző Sándor Lénárd, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója.

[A borítóképen Manhattan, New York egyik kerülete látható. 1880-as években készült felvétel.]

A bejegyzés trackback címe: https://precedens.mandiner.hu/trackback/140954