Az egyetemi szólásszabadság ügye Amerikában

2019. március 12. 14:33

Nagy port kavart Donald Trump elnök nemrég tett bejelentése, miszerint az egyetemi kutatásokra elkülönített szövetségi források kiutalását attól tenné függővé, hogy az adott kampusz megfelelő védelmet biztosít-e a nézőpontok szabad megjelenítéséhez. Az amerikai elnök elképzelése nem új keletű, hanem egy több évtizedre visszanyúló ideológiai vitákkal terhelt valós dilemmát érint. Abban egyetértés van a tengerentúlon, hogy a főiskolai kampuszoknak – leginkább az úgynevezett illemkódexekben megjelenő korlátozások helyett – a különféle vélemények jóval kiegyensúlyozottabb és teljesebb helyszíneként kellene szolgálniuk, ugyanakkor a helyes megoldást illetően még nem körvonalazódik konszenzus. Egy dolog azonban már most biztosan látszik: az elnöki rendeletről ezúttal is a bíróságok fogják kimondani a végső szót.

Donald Trump amerikai elnök az Amerikai Konzervatív Unió által szervezett éves rendezvényen (CPAC) jelentette be, hogy elnöki rendelet megalkotására készül annak érdekében, hogy az egyetemi kampuszokon a nézőpont-semlegesség elvére figyelemmel kiegyensúlyozottabban és teljesebben érvényesülhessen a véleménynyilvánítás szabadsága. A bejelentés értelmében ezidáig annyi látható, hogy a szövetségi kutatási források kiutalását attól teszik függővé, hogy a felsőoktatási intézmény elegendő teret biztosít-e a különféle nézőpontok megjelenítéséhez szükséges véleménynyilvánítási szabadságnak. A Trump elképzelésében érintett kutatási források az alapját jelentik a legtöbb amerikai egyetem működésének, ugyanis azon túl, hogy a kutatókat és a kutatási hátteret biztosítják, még a kutatásban résztvevő – viszonylag nagyobb számú – hallgató ösztöndíját is fedezik. A tervezett elnöki rendelet hatékonyságát tehát az mindenképpen biztosítaná, hogy a szövetségi kutatási források megvonása nagy érvágást jelentene az amerikai felsőoktatási intézmények számára, és ezen források nélkül egy részük nem tudná tovább finanszírozni működését.

A bejelentést közvetlenül az váltotta ki, hogy az elmúlt hónapban a Berkeley Egyetemen tettlegesen bántalmaztak egy konzervatív aktivistát. Ez a konkrét eset pedig jól szemlélteti azt az általánosan tapasztalható felsőoktatási légkört, amelyet Erwin Chemerinsky és Howard Gilman alkotmányjogászok és egyetemi intézményvezetők pár évvel ezelőtt megjelent Free Speech on Campus című könyvükben „új cenzúraként” jellemeznek. Az utóbbi évtizedekben kialakult felsőoktatási légkör ugyanis a könyvben részletesen szemügyre vett, változatos módszerekkel fojtja el az ellentmondásos vagy nemkívánatos – illetve ilyennek nyilvánított – témák vagy álláspontok megvitatásának szabadságát. Mindez pedig többek között az egyetemi kutatások, az egyetem vagy a hallgatóság által megjelentetett folyóiratok és egyéb kiadványok, illetve meghívott előadók kívánatosnak tartott szabadsága helyett inkább a megalkuvás és az alkalmazkodás légkörének kedvez. Valójában azonban a vélemények kiegyensúlyozottságának és teljességének – vagyis az akadémiai szabadságnak – a kérdése az egyetemi és különösen az állami egyetemi kampuszokon nem új probléma, hanem több évtizedre visszanyúló éles politikai és jogi vitákkal övezett dilemma a tengerentúlon.

Amerika történelme során első ízben az 1950-es években az úgynevezett Second Red Scare, vagyis a kommunizmus ideológiájának beszivárgásától való félelem légköre adott okot az akadémiai szabadság megnyirbálására. Az ezt a korszakot jellemző „mccarthyzmus” nyomán az egyetemeken tiltották ugyanis bizonyos beszédek elhangzását, kiadványok megjelenését és egyes párthoz tartozók meghívását. A progresszívek ellenállásának eredményeként a kérdés egészen a Legfelső Bíróságig jutott, ahol a Sweezy v. New Hampshire ügyben a bírák ezen tilalmak nagy részét feloldották, és hangzatos szavakba öntve határozták meg az akadémiai szabadság – elsődlegesen az állami fenntartású felsőoktatási intézményekre irányadó – alkotmányos elveit. A bíróság elnöke, Earl Warren által jegyzett döntés az akadémiai szólás szabadságát – hasonlóan a vélemények szabad piacához – a tudomány és az előrehaladás zálogának tekintve mondta ki, hogy mind a tanárokat, mind pedig a diákokat megilleti a vizsgálódás és tanulás szabadsága, amihez hozzátartozik az egymással versengő és egymással ellentétes nézőpontok szabad megismerésének a lehetősége és joga. A testület álláspontja szerint ezt a szabadságot lehet ugyan korlátozni, de csak olyan okból, amely az egyetem intézményi működéséhez kapcsolódik, vagy az egyetemi közösség tekintetében a véleményszabadság olyan általános jellegű korlátaival függ össze, mint például a gyűlöletre uszító vagy megfélemlítő, fenyegető kifejezések használatának tilalma.

Ezek alapján a progresszív elgondolás győzelmével végződő 1960-as évek környezetében alkották meg az úgynevezett speech code–okat, vagyis az egyetemi beszédillemkódexeket, amelyek eredetileg az egyetemi közösség érdekében, jellemzően pedig valamilyen kisebbséghez vagy sérülékeny csoporthoz tartozók védelmében korlátozták a gyűlöletbeszédhez hasonló szólásokat. Bizonyos vélemények büntetésétől egyidejűleg remélték a kisebbségek védelmét, valamint a tanulási és oktatási környezet javítását. Emellett szintén szoros összefüggésben áll az akadémiai szólás szabadságával annak meghatározása vagy korlátozása, hogy a tandíjalapokból milyen szervezetek részesülhetnek támogatásban, vagy a tantestület tagjai milyen témákban végezhetnek kutatásokat, és azok hol jelenhetnek meg. A véleményeket korlátozó ilyesfajta szabályok és szabályzatok az 1980-as és 1990-es évek során egyre nagyobb teret követeltek maguknak, és olyan, egészen nevetséges rendelkezések is szerepeltek közöttük, mint például az „illetlen pillanatban történő nevetés” vagy „beszélgetésekből való gyanús kizárás” tilalma. Az viszont már a legkevésbé sem adott okot derültségre, hogy a vélemények szabadságát kontroll alatt tartó politikai korrektség homályos megfogalmazású „illemszabályai” éppen ebben a környezetben indultak fejlődésnek és erősödtek meg. Az eredetileg az egyetemi közösség és a kisebbségek védelmére szolgáló beszédillemkódexekben előírt korlátozások ekkor kezdtek átcsapni a beszédek tartalmát is korlátozó és bizonyos kifejezések használatát tilalmazó, vagyis másként fogalmazva a kívánatosnak tartott beszédeket előnyben részesítő előírásokká. Ennek megfelelően a progresszív gondolkodást vallókat ma leginkább az a kritika éri, hogy a felsőoktatási intézmények nagy részének autoritását kihasználva a legkülönbözőbb tartalomkorlátozó hatású intézkedésekkel – így például a szabad véleménynyilvánítás kizárólagos helyszíneként szolgáló „beszédzónák” kijelölésével vagy éppen a nemkívánatos beszédek számára „biztonságos terek” meghatározásával, és más hasonló módszer segítségével – igyekeznek a saját ízlésviláguknak megfelelően átformálni az akadémiai szabadságot, egyre inkább eltávolítva és elszigetelve a vélemények hétköznapi értelmű szabadságától. Mindez pedig nem a párbeszéd építését és – az akadémiai szabadság egyik fontos részét jelentő élményként – az egymással versengő, illetve egymással ellentétes nézőpontok szabad megismerését, hanem az akadémiai viták egyoldalúvá válásán keresztül sokkal inkább az ideológiai törésvonalak megszilárdítását segítette. A progresszívek tehát ma abban a kínos helyzetben vannak, hogy éppen olyan tartalomkorlátozó jellegű szabályoknak kellene igazolást keresniük, amelyek felszámolása érdekében az 1950-es években még harcba szálltak.

Az amerikai elnök és vele egyetértésben – egyébként mindkét politikai oldalról, illetve jogvédői körökből is – sokan alappal aggódnak az akadémiai szólásszabadság jelenlegi helyzete miatt az Egyesült Államokban. Az elmúlt évtizedek gyakorlatának eredményeként ugyanis jól látható, hogy a felsőoktatási intézmények ideológiai értelemben egyre inkább – többségében progresszív felfogást követve – homogénebbé váltak, sajátos „kultúrharcnak” láttatva a felsőoktatási szólás- és nézőpont-semlegesség ügyét. Ezt erősíti James Cleith Phillips alkotmányjogász elmúlt években megjelent kutatása, amely szerint a jogi egyetemeken a konzervatív szellemiségű tanárok száma nem a szükséges képzettségük hiánya, hanem a folyamatos diszkrimináció következményeként maradt alacsony. Mindennek pedig számos káros hatása van, amelyek között a magánszféra beruházóinak forráskivonása (ti. a beruházók nem támogatnak olyan intézményeket, amelyekben nem látják érdekeik képviseletének megfelelő biztosítását) azért különösen romboló hatású, mert megsokszorozhatja a minőségromlást.

Ugyan az alapvető probléma felismerését illetően egyetértés körvonalazódik, a megoldás és az amerikai elnök által javasolt rendelet tekintetében még a konzervatívok köreiben sincsen teljes konszenzus. Így például Adam Kissel, az American University kutatója a bevezetni tervezett szabályozás mellett érvelve azt emeli ki, hogy a szövetségi kutatási források felhasználásakor kiemelt kormányzati érdek, hogy a kutatást megbízhatóan és elfogulatlanul teljesítsék, amelyhez az alkotmányban biztosított nézőpont-semlegesség érvényesítése szolgálhat biztosítékként. Emellett azt is hozzáteszi, hogy egy ilyen szabályozás nem lenne sem teljesen új, sem pedig idegen az eddigi hagyományoktól, hiszen egyfelől a szövetségi kutatási források kiutalásának már most is számos esetben az a feltétele, hogy bizonyos szövetségi szabályokat, mint például az esélyegyenlőségi és diszkriminációtilalmi, valamint az emberkereskedelem és a terrorizmus megelőzésével összefüggő szabályozásokat a felsőoktatási intézmény magára nézve kötelezőként fogadjon el, és működésében érvényesítsen. Másfelől pedig az innovatív jogalkotásban mindig is élen járó Kalifornia már jó pár évtizeddel korábban előírta, hogy a véleménynyilvánítás alkotmányjogi alapelveit mind a magánegyetemeken, mind pedig az állami intézményekben meg kell tartaniuk, így Trump elnök készülő rendelete egyáltalán nem példa nélküli.

Ezzel ellentétben John O. McGinnis, a Northwestern University alkotmányjogi professzora a kérdés elnöki rendeletben történő és ilyen közvetlen jellegű szabályozása miatt inkább a kétségeit fejezi ki. Szerinte ugyanis egy progresszív hagyományok nyomdokain járó, és Washington bürokratikus, központi irányító szerepét növelő elnöki rendelet éppen azt erősítheti politikai normává, ami ellen a konzervatívok Obama és más progresszív elnökök alatt küzdöttek, és amely így meggyengítheti a bíróságok előtt képviselt álláspontjukat. Szintén kétségesnek tartja az intézményi kultúra befolyásolásának vagy megváltoztatásának sikerességét egy felülről lefelé szerveződő elnöki jogalkotáson keresztül. Ehhez kapcsolódóan egy további homályosnak tűnő kérdés, hogy vajon a magánegyetemek – köztük pedig különösen az egyházi egyetemek – dacára annak, hogy részesülnek szövetségi kutatási forrásokból, kötelezhetők-e nézőpontsemleges környezet kialakítására. Lévén, hogy ők nem állami – sőt, sok esetben kifejezetten egy-egy értékrendszer iránt elkötelezett – intézmények, így nem várható el – sőt magának az intézménynek a véleménynyilvánítási és adott esetben vallásszabadságával lenne ellentétes –, ha olyan álláspontoknak kellene teret biztosítaniuk, amely az általuk képviselt meggyőződéssel ellentétes vagy ellenséges. Egyelőre tehát több a kérdés, mint a válasz Donald Trump elnök egyetemi szólásszabadsággal és nézőpont-semlegességgel kapcsolatban készülő rendeletét érintően, ugyanakkor az már most biztosra vehető, hogy ebben az ügyben (is) a bíróságok fogják a kimondani a végső szót.

 

A szerző Sándor Lénárd, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója.

A borítóképen Jordan B. Peterson kanadai pszichológus tart a szólásszabadságot propagáló gyűlést a Torontói Egyetemen. (Forrás: Wikipedia)

 

A bejegyzés trackback címe: https://precedens.mandiner.hu/trackback/141130

Ajánljuk még a témában