Az amerikai Legfelső Bíróság megerősítette a bevándorlók kötelező idegenrendészeti őrizetbe vételére vonatkozó határozatot

2019. március 27. 10:32

Az amerikai Legfelső Bíróság ismét a szigorúbb bevándorlási politikát képviselő kormányzati álláspont javára döntve úgy ítélte meg, hogy a bűnelkövető bevándorlókat akár évekkel a szabadulásukat követően is idegenrendészeti őrizetbe lehet venni. Az ideológiai törésvonal mentén, 5:4 arányban megosztott Legfelső Bíróságon a többségi véleményt jegyző Samuel Alito álláspontja szerint mind a törvény szövege, mind pedig a mögötte meghúzódó közpolitikai megfontolás az említett törekvés támogatására irányul. A döntés ezek mellett arra is utal, hogy egy ezzel ellentétes jogértelmezés már csak azért is életszerűtlen lenne, mert számos helyi és megyei hatóság rendszeresen nem értesíti a szövetségi bevándorlási hivatalokat, illetve bizonyos esetekben meg is tagadják annak kéréseit.

Az amerikai Legfelső Bíróság – a Hawaii v. Trump döntésben tavaly alkotmányosnak ítélt tilalom után – ismét a szigorúbb bevándorlási politikát képviselő kormányzati álláspont javára döntött. A mostani, Nielsen v. Prepp ügy a büntetett előéletű bevándorlók idegenrendészeti őrizetbe vételéről szól, és egy 1996-ban meghozott törvény azon rendelkezését vizsgálja, amely előírja, hogy a kiutasítással szankcionálható bűncselekményt elkövető bevándorlót idegenrendészeti őrizetbe kell venni, amikor a vele szemben kiszabott szabadságvesztés-büntetésből szabadul. A törvény az erőszakos bűntettektől kezdve a lopáson át egészen a bizonyos határérték feletti marihuánabirtoklásáig igen sok bűncselekményhez kiutasítási szankciót kapcsol. A kiutasítás alól pedig az állandó tartózkodásra jogosultak sem képeznek kivételt. A szóban forgó ügy alperesei mind olyan bevándorlók, akik kiutasítással szankcionálható bűntetteket követtek el, de valamilyen oknál fogva a szabadulásukat követően csak évekkel később vették őket idegenrendészeti őrizetbe. Az American Civil Liberties Union nevű jogvédő szervezet segítségével a bevándorlók arra hivatkozva fogták perbe a kormányzatot, hogy a törvény csak akkor teszi lehetővé az idegenrendészeti őrizetbe vételüket, ha az közvetlenül a szabadulásukkor megtörténik. Az eljáró bíróságok csoportos keresetként (class-action) kezelték az ügyüket, vagyis a döntés kihatott valamennyi hasonló helyzetben lévő bevándorlóra.

A Legfelső Bíróság március 19-én hozott döntésében elutasította a bevándorlók kötelező idegenrendészeti őrizetbe vételével kapcsolatos kifogásait. Az 5:4-es arányban meghozott többségi véleményt Samuel Alito jegyzi, aki úgy érvel, hogy a szóban forgó törvény a bevándorlók széles körével szemben ír elő kötelező idegenrendészeti őrizetbe vételt, ideértve azokat is, akik büntetésükből évekkel korábban szabadultak; abban az esetben is, ha azt követően békésen éltek otthonukban családjukkal. Ezzel szemben Stephen Breyer jegyzi azt a különvéleményt, amelyhez a többi progresszív bíró csatlakozott arra az elfogadott elvre hivatkozva, hogy egy törvénynek olyan értelmet kell adni, amely lehetőség szerint elkerüli a felmerülő komoly alkotmányos aggályokat. Ugyan Alito által írt vélemény kizárólag törvényértelmezési kérdésre szorítkozik, de véleményének tartalma és hangneme arra enged következtetni, hogy a kötelező idegenrendészeti őrizet alkotmányosságát igen nehezen lehet majd a jövőben kifogásolni.

A döntés indokolásában Alito megjegyzi, hogy a Kongresszus éppen azért alkotta meg ezt a szabályt, mert megítélése szerint az óvadék ügyében tartott egyéni meghallgatások túlságosan enyhe eredményhez vezetnek. Az említett meghallgatások ugyanis nem képesek valamennyi szökéssel összefüggő kockázatot azonosítani. Bár azok közül, akik óvadékot tettek le, a legtöbben megjelentek a kiutasítási meghallgatásukon, de nem mindenki. A Kongresszus éppen ezért folyamodott annak idején ahhoz a drasztikus megoldáshoz, hogy elrendeli az óvadék letételének lehetősége nélküli, kötelező idegenrendészeti őrizetbe vételt.

A többségi döntésben Alito úgy fogalmaz, hogy a törvény szóhasználata nem kívánja meg a kormánytól, hogy a szabadulás után azonnal foganatosítsa az idegenrendészeti őrizetbe vételt. Ehelyett a következtetése szerint mind a törvény szövege, mind pedig a mögötte meghúzódó közpolitikai megfontolás arra irányul, hogy a bevándorlókat a szabadulásukat követően bármikor , akár évekkel később is őrizetbe lehessen venni.  Utalva Brett Kavanaugh szóbeli meghallgatáson elhangzott kérdéseire, ennek az az oka, hogy a szabadulást közvetlenül követő őrizetbe vétel megkövetelése gyakran életszerűtlen eredményre vezet. A megyei és helyi hatóságok ugyanis rendszeresen nem értesítik a szövetségi bevándorlási hivatalokat a szabadulásról. Ezzel összefüggésben a „sanctaury cityre”-, vagyis a szövetségi bevándorlási szabályok végrehajtását megtagadó városokra utalva, Alito azt is megjegyzi, hogy az elmúlt három év során a különböző megyék és városok több mint 20.000 őrizetbe vétel iránti szövetségi kérést tagadtak meg.

Figyelemmel a büntetésből szabadultak és a szövetségi hatóságoknak átadott személyek között fellelhető különbségre, az őrizetbe vételt a szabadulást követően közvetlenül megkívánó jogértelmezés azt valójában számos esetben lehetetlenné tenné. Az esetlegesen felmerülő alkotmányossági kérdést nem érintve, kizárólag törvényértelmezési szempontból Alito életszerűtlennek találta, hogy a Kongresszus bár kötelező idegenrendészeti őrizetbe vételt rendel el, mégis olyan keretet határoz meg, amelyben a bevándorlási hatóságok sorra kudarcot szenvednek.

 

Az összefoglalót Sándor Lénárd, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója készítette.

 

A bejegyzés trackback címe: https://precedens.mandiner.hu/trackback/141217