„A második világháború utáni Európa legnagyobb jogsértője az EU” − beszélgetés Gunnar Beckkel

2019. május 13. 09:35

Az EU sorozatos jogsértéseiről, a német elit kioktatási hajlamáról és világpolitikai missziójáról, a migránsválságról, valamint a brit külpolitika Brexittel kapcsolatos csődjéről Gunnar Beck Nagy-Britanniában élő és tanító német EU-jogásszal beszélgettünk.

Joób Kristóf: Pontosan mit értett azalatt, hogy a migrációs válság kezelésében azt kell tenniük a tagállamokban és nem többet, amit a nemzetközi jog megenged? Azaz az uniós jog sokszor meghaladja a nemzetközi jogot, többletkötelezettségeket ró a tagállamokra, és ilyenkor az uniós jogot egyszerűen figyelmen kívül kellene hagyni. Ezeknek az országoknak ki kellene vonniuk magukat a közös menekültpolitika alól az Ön javaslata szerint, és inkább az 1951-es Genfi Egyezmény alapján kellene eljárniuk, amely szerint nincs arra kötelezettsége az államoknak, hogy bárkit beengedjenek az országuk területére, és a menekültstátus elismerése is meghatározott feltételek alapján történik.

Gunnar Beck: Az EU jelenleg arra törekszik, hogy minél nagyvonalúbban alakítsa a menekültekre vonatkozó uniós jogot. Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy adott esetben szükség lehet az uniós jog ignorálására.

J. K.: Ez némileg meglepő kijelentés egy tapasztalt uniós jogász részéről. Jogilag ez hogyan elképzelhető?

G. B..: Jogilag ez nem megoldható, vagyis az uniós jog talaján állva formálisan nem lehetséges. Azonban ha három vagy négy tagállam de facto ignorálja, vagy inkább mondjuk úgy, felfüggeszti az uniós jog alkalmazását ilyen esetekben, az EU nem sokat tehet ellene. Ráadásul nem szabad megfeledkezni arról, hogy maga az EU is rendszeresen megszegi saját jogszabályait.

J. K.: Három-négy tagállam ellenállása elegendő ehhez Ön szerint?

G. B.: A jelenlegi körülmények között valószínűleg igen. Az EU éppen a Brexit-válság kellős közepén tart, az euróválság sem ért teljesen véget, és ha Németország egyszer megelégeli, hogy mindig kifizesse a számlákat, újabb válságok is hozzájöhetnek a már meglévőkhöz. Egyébként pedig már most is akad példa ilyen helyzetekre, elég csak azokra a tagállamokra gondolni, amelyek az uniós döntés ellenére sem hajlandóak migránsok befogadására. Ezekkel az országokkal sem történt semmi. Úgy gondolom, hogy veszélyes lenne, ha egy állam vállalná fel az ellenállást, és elszigetelődne. Azonban három-négy tagállam esetében már nem valószínű, hogy az EU szankciókkal élne, ráadásul ezeket a szankciókat is egyhangúlag kellene elfogadnia az országoknak. Azonban azt is látnunk kell, hogy az EU folyamatosan olyan intézkedésekkel próbálkozik, amelyek révén a tagállamok ilyen típusú önállósága korlátozható.

J. K.: Ezekhez a törekvésekhez kapcsolódik az Európai Unió Bíróságának kvázi jogalkotói törekvései, amellyel Ön is részletesen szokott foglalkozni.

G. B.: Valóban, évek óta elemzem az EUB döntéseit, illetve az azokban tetten érhető jogalkotói ambíciókat. Először is nem szabad arról megfeledkezni, hogy az EUB elsődleges feladata a tagállamok és az EU közötti jogviták rendezése. Az is tény azonban, hogy az EUB szigorúan véve egy uniós intézmény, vagyis a jogvita rendezése valójában a vitás felek egyikének a kezében van. Normál esetben az ember egy jogvitánál egy pártatlan bíróságot szokott felkeresni, de ez a feltétel ebben az esetben nem teljesül az EUB sajátságos helyzete miatt. Emiatt tanácsoltam a briteknek a Brexit kapcsán, hogy semmiképpen sem szabad olyan egyezséget kötniük az EU-val, amelynek értelmezése az EUB hatáskörébe tartozik, mivel ez oda vezetne, hogy az EUB minden vitás esetben az EU javára dönt majd. Ki kell mondanunk, hogy az EUB nem egy pártatlan bíróság. Az EUB sajátja, hogy minden más nemzetközi bíróságnál inkább hajlamos döntései során a szerződések szövegének természetes jelentését ignorálni, és ezt a saját szempontjai alapján történő értelmezéssel helyettesíteni. Vagyis az EUB sokkal nagyobb interpretációs szabadságot enged meg magának, mint ami a minden résztvevő által ratifikált nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény 31. és 32. cikke alapján lehetséges lenne számára. Éppen ebben különbözik az EUB mindennapi működési gyakorlata minden más nemzetközi bíróságétól. Hogy két példát is említsek, mind a hágai Nemzetközi Bíróság, mind a Kereskedelmi Világszervezeten belül működő Vitarendezési Testület (Dispute Settlement Body) értelmezési gyakorlata az EUB-nál sokkal szorosabban támaszkodik a szerződések szövegére, a bécsi egyezményben vállaltaknak megfelelően. Az egyetlen másik nemzetközi jogvitarendezési testület, amelynek a gyakorlata hasonlít az EUB-ra, az az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB). Vagyis ezek gyakorlatilag ignorálják a hatályos nemzetközi jogot értelmezéseik során. Az EUB esetében ennek az egyik legpregnánsabb példája az euróövezeti adósságválság kapcsán foganatosított uniós mentőintézkedésekkel kapcsolatos döntés. Ez a döntés teljesen egyértelműen szembemegy az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés 123. és 125. cikkével. Mindaz, ami 2010 óta az euróövezeti válság kapcsán zajlik, nem más, mint egy hatalmas törvénysértés. Szóval, amikor az EU például a jogállamiság megsértését veti egyes visegrádi országok szemére, nem ártana, ha előbb a saját joggyakorlatát vizsgálná felül. A második világháború utáni európai történelem legnagyobb jogsértője éppen az EU véleményem szerint. Az Európai Központi Bank minden egyes kedvezményes hitelezéssel egybekötött mentőakciója nem más, mint egy újabb jogsértés.

J. K.: Az EU e gyakorlat ellenére is a jogállamiság szabályainak a betartását kéri számon több tagállamon, és folyamatosan félti a liberális demokráciát.

G. B.: Kérdés, hogy Nyugat-Európában mennyiben beszélhetünk még liberalizmusról, amikor bizonyos témákban már nem lehetséges, vagy nagyon korlátozott a szabad véleménynyilvánítás. Ha valaki mégis ilyen témákkal kapcsolatban tesz kijelentéseket, akkor az egyelőre még nem feltétlenül von letartóztatást maga után, de valamilyen jellegű szankcióval számolnia kell. Ugyanígy adódik a kérdés, hogy mennyiben beszélhetünk még a nyugati társadalmakban demokratikus médiáról vagy médiapluralizmusról, amikor a sajtóorgánumok szinte kizárólag egy véleménykörön belül mozognak, és más véleménykört nem tolerálnak. A kérdés igazából nemcsak a médiára vonatkozóan, hanem általános értelemben is megfogalmazható: mennyiben beszélhetünk egyáltalán valódi demokráciáról még ezekben az országokban? A legutóbbi évekig ugyanis a nyugat-európai országokban és az USA-ban gyakorlatilag nem állt rendelkezésre valódi alternatíva a pártok körében, hanem látszatkülönbség létezett csak a különböző választási programok között.

J. K.: És hogy lehetne jellemezni a németországi helyzetet?

G. B.: Németország még mindig a világháborús neurózis hatása alatt áll. A német bűntudatból fakad az uniós integráció kritikátlan igenlése, és az a megkérdőjelezhetetlen meggyőződés a régi politikai elit részéről, legyen szó a zöldekről, a szociáldemokratákról vagy akár a kereszténydemokratákról, hogy Németországnak különleges felelőssége van az integráció mélyítésével, a migránsok felvételével, és általában a világ megmentésével kapcsolatban.

J. K.: És mivel magyarázható, hogy minél több idő telik el a világháború vége óta, ez a tendencia és attitűd annál erősebbnek tűnik?

G. B.: Ez egy nagyon érdekes kérdés, és nem is tudom maradéktalanul megválaszolni.

J. K.: Nem lehetséges, hogy ez összefügg az azóta végbement generációváltással?

G. B.: De, elképzelhető. A háborút átélő generáció apokalipszisként élte meg a bombázásokat és mindazt a pusztítást, ami Németország háborús bűneivel és vereségével együtt járt. Éppen ezért mi sem állt tőle távolabb, mint hogy világpolitikai missziós célokat kövessen, ehelyett apolitikus módon bezárkózott az újjáépítés és a gazdasági fellendülés világába. A most vezető ötvenes generációnak ezzel szemben már nem kellett átélnie ezeket a traumákat, és éppen ezért nem is zárkózik el ezektől a missziós gondolatoktól. Most azonban a politikai kiteljesedés nem a német élettér kelet-európai kiterjesztését jelenti, hanem a világjobbító politikai programok véghezvitelét és propagálását, mint a háborús múlt terhének feldolgozási (Vergangenheitsbewältigung) módját.

J. K.: Függetlenül attól, hogy a világ szeretné ezt, vagy nem…

G. B.: Pontosan. A németek még mindig túlságosan nagy hajlandóságot éreznek arra, hogy másokat tanítsanak, adott esetben pedig kioktassanak. Ezt láthatjuk ma is. Sajnos ez a korábban is meglévő kioktatási hajlam, jóllehet a háború katasztrofális következményei nyomán egy időre alábbhagyott, mostanában ismét újból erőre kapni látszik. Ebbe persze a személyes érdekek is szerepet játszanak, hiszen a nagyobb világpolitikai szerep a politikai, katonai és gazdasági vezetők személyes jelentőségét is növelik, és olyan cselekvési lehetőségeket nyitnak meg számukra a világpolitikában, amelyek a háború után negyven éven keresztül el voltak zárva előlük. Mindezek a törekvések, különös tekintettel Merkel kancellár ambícióira az uniós integráció felpörgetése kapcsán, a migránsválság kezelésére vagy a Brexit várható negatív következményeire, sokmilliárd eurós kiadásokat jelentenek Németország számára.

J. K.: Ha már a Brexit szóba került, Ön kontinentális európaiként abban a különleges helyzetben van, hogy EU-jogi szakemberként és tanácsadóként úgymond belülről láthatja a Brexit folyamatát Nagy-Britanniában. Mik a tapasztalatai?

G. B.: Hát egyáltalán nem mennek jól a dolgok, ha röviden kellene leírnom a helyzetet. Jómagam szimpatizálok a folyamattal, szerintem a Brexit egy nagyon fontos vészjelzés Európa számára. Sajnos az EU, Merkel és Macron vezetésével paradox módon éppen az ésszerűvel ellentétes következtetést vont le az eseményekből, és még szorosabb integrációt kezdett el sürgetni. Ez egy igazi ideologikus reakció, ami, ahogy mondani szokták, nem hagyja magát megtéveszteni a tények által.

J. K.: És milyen a britek helyzete?

G. B.: Ami a briteket illeti, rövidtávon biztosan rosszabb helyzetbe kerülnek a Brexit révén. A kereskedelmi függés, Írország kivételével ugyanis aszimmetrikus: miközben a britek a külkereskedelmük több mint felét az EU-val bonyolítják, az oda exportáló uniós államok kitettsége általában maximum 10 százalék körül van. Ezt nyilván nem gondolták végig azok, akik a Brexitre szavaztak. A kormány pedig úgy kezdett bele a kilépési tárgyalásokba, hogy nem vette figyelembe az ilyen egyeztetések legfontosabb alapelvét: nem gondolta alaposan végig, hogy tulajdonképpen milyen álláspontot is kíván képviselni. Hogyan lehetséges így egyáltalán tárgyalni? Nagy-Britannia rendkívül gazdag és szerteágazó diplomácia tapasztalattal rendelkezik, de valószínűleg az a problémája, hogy a múltban nagyon ritkán kellett a gyengébb pozíciójából tárgyalnia. Ilyen szituáció lett volna 1940-ben Németországgal szemben, de ott London elutasította a tárgyalást, és a hadi helyzet végül a britek számára kedvezően alakult. Amikor viszont az USA-val szemben kellett szintén gyengébb pozícióból érvényesíteni az érdekeiket, az általában nem is járt túl jó eredménnyel.

J. K.: És a politikai elit hogy áll a kilépéshez?

G. B.: Nagyon sokan ellenzik. A Munkáspárt Jeremy Corbynt és körét leszámítva ellene van, és valószínűleg a konzervatív képviselők többsége is az EU-ban maradás mellett van. Az egyetlen ok, amiért nem kezdeményeztek még egy újabb népszavazást, az az, hogy sok parlamenti képviselő attól fél, hogy emiatt elfordulnának tőlük a választóik.

J. K.: Ezek szerint a bennmaradásnak kicsi az esélye?

G. B.: Azt gyanítom, hogy valamifajta kompromisszum lesz a végeredmény, ami mondjuk az Európai Gazdasági Térségben (EGT) való bennmaradás lehetne, vagy egy vámunió, de végső esetben egy második referendum sem teljesen kizárható. Ha nem is most, de a tárgyalások elhúzódásával már így is évek teltek el. Ha ez továbbra is így marad, megerősödhetnek azok a hangok, amelyek szerint a 2016-os helyzet óta annyi minden megváltozott, hogy újabb népszavazás válik szükségessé. És hogy ennek mi lenne a kimenetele, az teljesen bizonytalan. Számos tényező szerepet játszott a döntésben, mint a bevándorlás, főleg a 2015-ben kezdődő tömeges és ellenőrizetlen beáramlás, a szuverenitás védelme vagy akár az uniós bürokráciától való félelem. De szerepet játszott benne az EU merevsége, az, hogy Brüsszel semmilyen igazi engedményre nem volt hajlandó David Cameron akkori miniszterelnök felvetéseivel kapcsolatban. Cameron valójában egy new deal-t szeretett volna elérni Nagy-Britannia uniós tagságával kapcsolatban, de csak látszatengedményeket kínáltak neki.

J. K.: Végül hajlandó-e egy előrejelzést megfogalmazni azzal kapcsolatban, hogy 15-20 éven belül hova fejlődhet a mai európai helyzet?

G. B.: Gazdasági szempontból katasztrofális lépésnek tartom a rosszul, vagy egyáltalán nem képzett bevándorlók tömeges beáramlását. Hivatalos statisztikák szerint a németek kétmillió menekültet fogadtak be az elmúlt négy évben. Közgazdászok számításai szerint minden egyes migráns 450 ezer euróba kerül. Ez egy olyan morális luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak a globális gazdasági verseny látványos élesedése közepette.

J. K.: Van mód a folyamat megváltoztatására?

G. B.: Úgy látom, hogy csak egy mindent alapjaiban megrázó gazdasági vagy biztonsági válság vehetné rá a politikusokat a lényegi változtatásra, ennek hiányában azonban nem lesznek erre hajlandóak. Paradox módon egy ilyen válság lenne a legjobb, ami történhet velünk, mert ennek segítségével talán elkerülhetünk egy még nagyobb katasztrófát, amit a tömeges bevándorlás fenntartása vonna maga után.

J. K.: A szövetségi belügyminiszter, Thomas de Maizière arra a kérdésre, hogy miért nem próbálták meg a határon kezelni a migránsáradatot 2015-ben, azt válaszolta, hogy nem lettek volna képesek elviselni azokat a képeket, amelyek a médiában várhatóan megjelennek. Elég sajátságos érv egy szövetségi belügyminisztertől, akinek többek között az is feladata, hogy ne engedjen milliós tömegeket mindenfajta biztonsági ellenőrzés nélkül országa területére, és adott esetben nehéz politikai döntéseket is fel tudjon vállalni.

G. B.: Ez a helyzet Németországban már senkit nem lep meg. Merkel kancellár döntései során egyfelől ügyel rá, nehogy ellentmondjon a nagyvállalati lobbinak, másfelől pedig fél szemét mindig a mainstream médián tartja, nehogy olyan lépést tegyen, ami nagyon eltér a véleményformálók ízlésétől. És a politikusok általában félnek minden tényleges döntéstől, a tevékenységük kimerül a kis taktikai alkuk es engedmények rendszerében.

 

Névjegy:
Gunnar Beck (1966) a SOAS University of London német származású jogfilozófusa, EU-jogász. Doktorátusát Isaiah Berlin témavezetése alatt szerezte Oxfordban, 1996-ban. 2000 és 2010 között egy nemzetközi ügyvédi irodában praktizált, valamint a brit törvényhozás alsóházának EU-jogi tanácsadójaként dolgozott. 2005-től a University of Londonon oktatott uniós jogot. Beck 2014 óta az Alternatív Németországért (AfD) tagja, és a 2019-es EP-választáson a párt képviselőjelöltjeként indul.

 

A bejegyzés trackback címe: https://precedens.mandiner.hu/trackback/141422

Ajánljuk még a témában