A WikiLeaks-dilemma jogi szemmel

2019. május 15. 09:55

A WikiLeaks-ügy újabb fordulóponthoz érkezett az elmúlt hónapban, amikor a szervezet alapítóját, Julian Assange-ot a brit hatóságok őrizetbe vették. Az Egyesült Államok Assange kiadását nem újságírói tevékenysége, hanem számítógépes jelszavak feltörésében nyújtott bűnsegédi magatartása miatt kéri. A WikiLeaks-eset azonban a jelenkor globalizációjának és digitalizációjának dilemmáit is érinti.

A WikiLeaks alapítójaként és vezetőjeként híressé – vagy éppen hírhedtté vált – Julian Assange-ot, aki közel 7 éven keresztül Ecuador londoni nagykövetségén menedéket keresve élt, áprilisban a brit hatóságok őrizetbe vették, és az óvadékkal összefüggő brit jogszabályok megsértése miatt közel egy év szabadságvesztés büntetés letöltésére ítélték. Mindeközben az Egyesült Államok nyilvánosságra hozta Julian Assange–zsal szemben előterjesztett vádiratát, továbbra is kérve kiadását az amerikai büntetőeljárás lefolytatása érdekében. Vajon Assange vád alá helyezése a jogbiztonság megőrzésének és a közrend védelmének győzelmeként vagy pedig a sajtó szabad működésének vereségeként értelmezhető? Vajon Assange köztörvényes bűnöző vagy pedig egy olyan újságíró, akinek kijár a sajtószabadság alkotmányban biztosított védelme? Hogyan értelmezhető a mostani vád a nemzetbiztonság védelme és a szólásszabadság érdeke közötti, régi időkre visszatekintő amerikai vitában, és mindehhez képest milyen modernkori dilemmákat rejt az ügy? Az elmúlt hetek eseményei miatt ezen, illetve ezekhez hasonló kérdések mentén bontakozott ki közéleti vita a tengerentúlon.

A sajtó szabadságáért aggódók legnagyobb félelmei közé tartozott, hogy az amerikai vádhatóság bizalmasnak vagy titkosnak minősített – többek között az iraki és afganisztáni katonai beavatkozásokkal kapcsolatos – információk nyilvánosságra hozatala miatt a még 1917-ben meghozott úgynevezett Espionage Act – vagyis kémkedésről szóló törvény – megsértése miatt vonja vád alá Julian Assange-ot. Érvelésük szerint egy ilyen vád aggályos lenne az amerikai alkotmány első kiegészítésében elismert sajtószabadság szempontjából. Egyfelől ugyanis – az ország történelmében szinte példa nélküli módon – egy közérdeklődésre számot tartó olyan újságírói tevékenységet szankcionálna, amely valós adatokat tárt a nyilvánosság elé. Másfelől pedig az egyértelműen alkotmányos védelmet élvező tradicionális oknyomozó újságírókat tántorítaná el további feltáró tevékenységüktől. A Legfelső Bíróság precedensdöntése híján ugyanis meglehetősen nehéz megállapítani, hogy pontosan hol ér véget a sajtószabadság alkotmányjogi védelme, és hol kezdődnek a nemzetbiztonsági megfontolások miatt büntetendőnek minősülő cselekmények. Az alkotmányjogászok a jelen esetben nem igazán Julian Assange-ot – aki egyébként a politikai spektrum egyik pontján sem örvend népszerűségnek – vagy a WikiLeaks működését féltik, hanem úgy vélik, hogy a publikációs tevékenység vád tárgyává tétele olyan precedenst teremthet, mely alapján nem lehet majd különbséget tenni a WikiLeaks, valamint a hagyományos médiaorgánumok, mint például a New York Times vagy a Washington Post tényfeltáró tevékenységei között. Ha ugyanis Julian Assange cselekménye büntetendő, akkor mégis hogyan lehet majd a hagyományos újságok üldözésétől eltekinteni? – teszik fel a sok fejtörést okozó kérdést. Ez pedig azontúl, hogy lerombolja az amerikai sajtószabadság hagyományos kultúráját, megfosztja a sajtót attól az ellenőrzési lehetőségétől, amely fényt derített többek között Amerika vietnámi politikájának hamisságára a ’70-es években vagy a lakossággal szemben alkalmazott megfigyelési módszerekre az utóbbi évtizedekben. Az ügy további érdekességei közé tartozik, hogy bár a WikiLeaks a világ olyan nagy sajtóorgánumaival, mint például az angol The Guardian, a német Der Spiegel, valamint az amerikai New York Times és Washington Post, karöltve jelentette meg a bizalmas információk egy részét, ezek a lapok mégsem tekintik Julian Assange-ot a sajtószabadság hősének, és elszámoltatását szorgalmazzák.

A vád nyilvánosságra hozatalát követően azonban úgy tűnik, hogy a sajtószabadságért aggódók (is) fellélegezhetnek, mert – a publikációs tevékenységet teljes egészében mellőzve – Assange terhére csak azt a mindösszesen 8 napig tartó cselekményt róják, hogy újságírói forrásának, az amerikai hadseregben szolgáló Chelsea Manning-nek, segédkezett a kormányzati számítógépes rendszer feltörésében. Ennek megfelelően a szóban forgó vádirat a vád tárgyává tett cselekmény időbeli és térbeli kiterjedését, valamint az általa érintett személyi kört a lehető legszűkebben fogalmazza meg. Az amerikai ügyészek így törekedtek elhatárolni Julian Assange tevékenységét attól, amit oknyomozó újságírók hagyományosan végeznek. Az újságíró szokásos tevékenységén ugyanis az már egyértelműen túlterjeszkedik, ha a saját forrásának segít kormányzati vagy más egyéb számítógépes jelszavak feltörésében. Az ügyészek ezzel pedig – legalábbis egyelőre – továbbra is büntetlenséget garantálnak az oknyomozói újságírás körébe tartozó tevékenységeknek. Ugyanakkor emellett fontos látni, hogy a bizalmas információ nyilvánosság elé tárásának büntetlensége nem kőbe vésett szabály, hanem inkább a sajtó védelmét övező alkotmányos tradíció vagy mítosz része Amerikában. A már említett Espionage Act egyáltalán nem biztosít mentességet a sajtó részére, és ilyen mentesség a Legfelső Bíróság döntéseiből sem olvasható ki. A WikiLeaks-eset kapcsán sokat emlegetett és nemrégiben megfilmesített úgynevezett Pentagon-iratok ügyben egy eltérő kérdést kellett a Legfelső Bíróságnak megítélnie. Az ügyben a Nixon-adminisztráció megpróbálta megakadályozni a New York Times és a Washington Post birtokában lévő, vietnámi háborúról készített titkosított kormányzati iratanyag nyilvánosságra hozatalát. A mítoszteremtő ügyben, bár a Legfelső Bíróság a sajtóorgánumok javára ítélt, az indokait olvasva a döntés aligha tekinthető a sajtószabadság – egyesek által várt – megerősítésének. Az indokolás lakonikus sorai ugyanis csupán annyit rögzítenek, hogy a jelen ügyben a kormányzat nem tudta kellően bizonyítani, miért is tartja szükségesnek a nyilvánosságra hozatal megtiltását. Vagyis a legfőbb bírói fórum még csak azt sem mondta ki, hogy a konkrét ügyben alkotmányt sért a nyilvánosságra hozatali tilalom. A bírák pedig ettől teljesen független kérdésnek tartották, hogy a titkos információk nyilvánosságra hozatala miatt indulhatnak-e utólagosan büntetőeljárások – mely eljárások egyébként meg is indultak.

A WikiLeaks-ügy ezeken a hagyományos kérdéseken kívül a jelenkori világot meghatározó két dilemmában is osztozik: egyfelől a digitalizáció, másfelől pedig a globalizáció problémájában. Bár Julian Assange arra hivatkozik, hogy éppen olyan tényfeltáró missziót teljesít, mint az oknyomozó újságírók, ugyanakkor a WikiLeaks egy olyan internetes platform, amely – sok jogvédő kiindulópontjával ellentétben – számos tekintetben különbözik az újságírás hagyományos orgánumaitól. Így a hagyományos újságírókkal szemben az információkat úgy zúdítja olvasóira, hogy azok hitelességet nem ellenőrzi, illetve azoknak nem is biztosít olyan kontextust, amelynek eredményként az olvasó számára valóban értelmet nyerhetnének. Ezenfelül nem nyújt lehetőséget arra sem, hogy az érintett intézmények vagy személyek előzetesen megismerhessék a közzétenni kívánt információkat, és nyilatkozhassanak azokat illetően. A WikiLeaks esete alapján egy jóval általánosabb kérdés is megfogalmazható, miszerint a média demokratizálódásával járó digitális korszakban, amikor szinte bárkiből újságíró, szerkesztő és kiadó válhat, lehet-e egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan lehet jogi értelemben különbséget tenni a sajtó és a lakosság között? A WikiLeaks emellett nem kis mértékben a globalizálció világjelenségét is érinti. Függetlenül ugyanis attól, hogy újságírónak tekinthető-e vagy sem, Julian Assange nem amerikai, hanem külföldi, ausztrál állampolgár. Érdekes jogi dilemmát vetne fel, ha az Egyesült Államok olyan álláspontot fogadna el, amely szerint az újságírásra vonatkozó büntetőjogi vagy más törvényeinek a hatálya külföldi állampolgárok külföldön tanúsított magatartására is kiterjed. Vajon milyen hatással jár a nemzetközi kapcsolatokra, ha a többi ország is hasonló álláspontra helyezkedik, és például amerikai újságírókkal szemben indít büntetőeljárásokat saját titokvédelmi szabályainak megsértése miatt? Márpedig egy olyan világban, amelyben a digitális platformok nemzetközi elterjedtsége, népszerűsége és közvéleményt formáló szerepe rohamléptekkel növekszik, az újságírókat kötelező jogszabályok hatályának dilemmája is egyre gyakrabban jelentkezik.

Ezek alapján jól látható, hogy a WikiLeaks-esettel kapcsolatban a konkrét ügyön túlmutató, a modernkor globalizációjával és digitalizációjával is összefüggő olyan általános jogi dilemmák kerülnek napvilágra, amelyeken törvényhozóknak és alkotmányos kérdésekben döntő bírói fórumoknak szerte a világon alaposan el kell gondolkodniuk.

 

A szerző Sándor Lénárd, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója.

A bejegyzés trackback címe: https://precedens.mandiner.hu/trackback/141414

Ajánljuk még a témában