A „deep state” dilemma Amerikában és szerte a világon

2019. május 28. 17:16

A „deep state” jelensége Donald Trump elnök beiktatása óta áll a tengerentúli közéleti viták középpontjában. Bár valóban csak az elmúlt évtizedek során nevezték nevén, mégsem újkeletű jelenségről van szó. Amerika történelmében számos ponton kitapintható a különféle érdekcsoportok olyan hálózatának jelenléte, amelyek az alkotmányos intézményektől függetlenedve a közpolitika demokratikus alakításának manipulálására és aláásására törekedtek. A „deep state” azonban nem csak amerikai sajátosság, a globalizálódó világban pedig saját maga is „transznacionálissá” vált, és jelenléte a nemzetközi szervezetekben is érzékelhető.

Donald Trump 2017. januári elnöki beiktatását követően vált a „deep state”, vagyis a „mélyállam” fogalma az amerikai közéleti viták egyre gyakoribb szereplőjévé. Azóta pedig könyvek, tanulmányok és elemzések sora jelent meg és jelenik meg mind a mai napig arról a jelenségről, amelyről az elmúlt év során készített lakossági felmérés szerint a megkérdezettek nagy többsége állítja, hogy ténylegesen létezik. Bár a „deep state” valóban az elmúlt évek során került a tengerentúli politikai beszéd és közéleti vizsgálódás középpontjába, mégsem újkeletű jelenségről van szó.

Megértését és egyúttal igazolását is nehezíti, hogy a „deep state” nem egy pontosan körülhatárolt és könnyen megragadható közjogi fogalom vagy intézmény, hanem sokkal inkább csak a politikai élet valóságában, a közhatalom gyakorlása során kitapintható jelenség. Az egyik első akadémikus, aki a fogalmat az elmúlt évtizedekben kifejezetten használta, a kanadai Peter Dale Scott volt. Scott szembeállította a mindenki számára látható – és demokratikusan felépülő – államot és annak intézményrendszerét, vagyis az úgynevezett „public state”-et a „deep state”-tel és az azt alkotó – általában katonai, titkosszolgálati, hírszerzési vagy csak az általános bürokráciába ágyazódott – érdekcsoportok hálózatával. Olvasata szerint, míg a „public state” demokratikus elvek mentén szerveződik, és ennek megfelelően elszámoltatható a lakosság előtt, addig a „deep state” immunis a közvéleményre, és éppen a közpolitika demokratikus alakításának manipulálására, befolyásolására törekszik.

E meghatározás alapján ugyanakkor az Egyesült Államokban már a 19. század második felétől kezdődően kitapintható a különféle érdekcsoportok olyan hálózatának jelenléte, amelyek arra törekedtek, hogy a közhatalom-gyakorlást – elszakítva annak demokratikus jellegétől és alkotmányos korlátaitól – függetlenítsék a lakosság akaratától. Ennek megfelelően a „rablóbárók” korszakaként is elhíresült 19. század végi Amerikát olyan, egyre kevesebbek kezében összpontosuló vállalati koncentráció, monopolizálódás és iparági trösztösödés jellemezte, amely az amerikai középosztálynak nemcsak a jóléti kilátásait csorbította, hanem ambícióitól és önállóságától is kezdte megfosztani. Az amerikai Legfelső Bíróság egyik híres bírója, Louis Brandeis a nagyság átkaként (the curse of bigness) írta le ezt a jelenséget arra utalva, hogy a trösztösödésért súlyos gazdasági és politikai árat kell fizetni. Hamar nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a szabályozatlan gazdaságban elképzelt, Adam Smith-féle „láthatatlan kéz” működése helyett a monopolhelyzetbe kerülő acél-, olaj-, vasúti és pénzügyi vállalatok „láthatatlan kézfogásokkal” törekszenek a közpolitikák irányítására. Kiválóan példázza ezt a helyzetet a központi bankként működő Federal Reserve megalapításáról szóló törvény, amelyet a 20. század elején a nagybankok a saját magánügyükként kezelve dolgoztak ki, kirekesztve a törvényalkotásból a képviselőket és a nyilvánosságot. Sokan vélekedtek úgy, hogy a törvény hatályba léptetése valójában a bankok kezében lévő pénzügyi hatalom kormányzati szerepét legitimálta az Egyesült Államokban. A korszak általános félelme az volt, hogy a kormányzatot végül teljes egészében a koncentrált üzleti érdekek fogják meghatározni, megfojtva az ország demokratikus intézményrendszereit. Az oknyomozó újságírás egyik kulcsfontosságú szereplője, Samuel Sidney McClure az érdekcsoportok elszaporodását és befolyásuk megnövekedését egészen találóan akként írta le, hogy „senki nem maradt; senki, csak mi mindannyian”.

Ez a korszak ágyazott meg a progresszív gondolkodás kibontakozásának a 20. század hajnalán, amelynek akkor még a fő célkitűzései közé tartozott a helyi és országos kormányzati intézmények demokratikusságának megerősítése. Pontosan ez a törekvés olvasható ki Franklin D. Roosevelt 1938 áprilisában a Kongresszushoz intézett szavaiból is, miszerint a „demokrácia szabadsága nincsen biztonságban, ha az emberek addig tűrik a magánhatalom növekedését, amikor az már erősebbé válik, mint maga a demokratikus állam”.

A progresszivizmus térnyerésének eredményeként megerősödő és egyre centralizáltabbá váló szövetségi állam kiépülése – bár a trösztösödést egy időre ugyan valóban megfékezte – közel sem szüntette meg a „deep state” jelenségét. Peter Dale Scott egy vele készült interjúban rámutat arra is, hogy a nemzetbiztonsági szervezetrendszer intézményesítése, megszilárdulása, illetve az üzleti, ipari és pénzügyi érdekekkel való összefonódása a „deep state” további megerősödésével járt. Mind Dwight D. Eisenhower, mind pedig John F. Kennedy elnökök kifejezetten figyelmeztettek a bürokráciába ágyazódott érdekcsoportok befolyásának veszélyére, amelyet a második világháború utáni korszak híres külpolitikai szakértője, Hans J. Morgenthau 1955-ben „kettős államként” jellemzett. E szerint az állam egyik arca a hagyományos demokratikus megfontolások szerint, a jogállamiság elveire figyelemmel cselekszik, míg a másik a nyilvánosság elől elleplezett biztonsági és sok más egyéb érdek mentén, miközben az előbbi ellenőrzésére és irányítására törekszik. Hogy Morgenthau elgondolása nem volt légből kapott, azt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a vietnámi háború tragikus története, amelyet sajátos kontextusba helyez Walter Isacson és Even Thomas a „The Wise Men: Six Friends and the World They Made” című 1986-as könyve. A szerzők kutatásai szerint a második világháborút követően egy üzleti és akadémiai körökből felemelkedő és „Wall Street”-i érdekekkel összefonódó politikai tanácsadói elit alakította ki a Truman-doktrínaként elhíresült feltartóztatási politikát, amely azt a küldetést bízta Amerikára, hogy az egyre erőszakosabb kommunista terjeszkedést minden áron tartóztassa fel. Az ehhez a doktrínához mereven ragaszkodó és az állami bürokráciába ágyazódott érdekcsoportok vezették az Egyesült Államokat a világ másik felén lévő Vietnámba, és sarkallták a kilátástalan, idővel pedig egyre értelmetlenebbé váló háború folytatására az amerikai erőket. Vietnámból így vált fogalom, a tiltakozás és az ellenállás szimbóluma, amely végül képes volt arra, hogy megroppantsa a hidegháborús politikát alakító háttérelitet. Fontos azt is látni, hogy az elit megroppanásának fő oka nem önmagában a háborús kudarc volt, hanem az, hogy olyan, jórészt titokban tartott külföldi elköteleződésen alapult, amelyet az ország nem akart és nem is tudott teljesíteni.

Bár Vietnám tanulságai közé tartozott az amerikai demokratikus intézményrendszer megkerülésének kemény és tragikus leckéje, a „deep state” jelensége az Egyesült Államokban továbbra is kitapintható maradt. Egy évtizeddel később erről tanúskodik az Irán – Kontra botrányt (Reagan elnöksége alatt kirobbant politikai botrány a fegyverembargó alatt álló Iránnak eladott fegyverek, illetve a nicaraguiai kontrák tiltott támogatása miatt) vizsgáló szenátusi bizottság elnöke, Daniel Inouye, aki az üggyel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy „létezik egy árnyékkormány, amely saját légierővel, haditengerészettel és forrásgyűjtő módszerekkel rendelkezik, miközben az alkotmányos intézményektől és magától a jogtól is függetlenedve a saját elképzelései szerint felfogott nemzeti érdeket követ”. A már említett Peter Dale Scott a „The Road to 9/11” című könyvében arról ír, hogy a demokratikus intézmények elől elleplezett és a titkosszolgálatok, az olajipar, valamint más üzleti érdekek által irányított külföldi akciók jelentős mértékben hozzájárultak az olyan terrorista csoportok megerősödéséhez, amelyek aztán támadást intéztek az Egyesült Államok és a nyugati világ többi országa ellen. Scott azonban úgy látja, hogy a szeptember 11-i támadások hatására tovább erősödött, megszilárdult az alkotmányos működéstől, valamint elnöki ciklusoktól és politikáktól függetlenedő „deep state” jelenléte az amerikai politikában. A 20. század második felének technológiai fejlődése, különösen pedig a digitalizáció jelensége emellett könnyebb terepet is biztosít a demokratikus intézmények ellenőrzésének megkerüléséhez. Mindez pedig egészen nyilvánvalóvá vált a 2013-ban kirobbant, az amerikai állampolgárok tömeges megfigyelését övező botrányban. Ekkor ismét felidézték a „kettős állammal” kapcsolatos elméleteket, amelyek szerint a nemzetbiztonságért felelős szövetségi ügynökségek a bürokráciába ágyazódott érdekek mentén, a nyilvánosságtól elszigetelten szerveződnek, és az alkotmányos ellenőrzéstől függetlenedve tevékenykednek. Ezek szerint az ország még a sokat kritizált úgynevezett birodalmi elnökség („imperial presidency”) korszakán is túllépett, és egy olyan, mindent átható kettős kormányzati irányítás alá került, amelynek egyik fele felett még maga az elnök sem tud befolyást vagy tényleges ellenőrzést gyakorolni. Sokak ezen a szemüvegen keresztül szemlélik a Watergate-botrány kirobbanását is, és véleményük szerint a „kettős állam” pecsételte meg az egyébként jelentős demokratikus felhatalmazással kormányzó Richard Nixon elnökségének sorsát is. Mindez megdöbbentően éles kontrasztban áll az eredetileg elképzelt, az államhatalom korlátozottságára és erős egyéni szabadságokra épülő 18. század végi felfogással.

Donald Trump elnök 2017-es beiktatását követően a közéleti és politikai viták egyrészt már nyíltan néven nevezik a „deep state” dilemmáját, másfelől pedig egyre komolyabb és élesebb viták zajlanak körülötte. Ennek elsődleges oka, hogy Donald Trump már az elnökválasztási kampány során olyan rendhagyó jelöltként vonult be a köztudatba, aki a mind republikánus, mind demokrata, úgynevezett „establishment”-el, vagyis beágyazódott politikai elittel szemben határozza meg saját magát, és aki felveszi a kesztyűt a különféle érdekcsoportok által átitatott és az alkotmányos intézményektől saját magát függetlenítő bürokráciával szemben. Mindezt egyelőre igazolni látszanak azok a példátlanul heves és mind a mai napig kitartó támadások, vizsgálatok, illetve eljárássorozat, amelyet a különféle szövetségi ügynökségek azért indítottak és indítanak folyamatosan Donald Trump elnökkel szemben, hogy lemondásra kényszerítsék, vagy a hivatali ideje lejártát megelőzően megfosszák az elnökségétől.

A „deep state” ugyanakkor közel sem csak amerikai sajátosság. A témát kutató norvég professzor, Ola Tunander elemzései szerint világszerte számos országban kitapinthatók a hivatalosan működő „demokratikus” intézményrendszer mögött olyan érdekcsoportok, akik maguknak vindikálják a jogot a közpolitikák alakításához. Sőt, Peter Dale Scott kutatásai szerint a „deep state” a globalizálódó világ valóságává váló transznacionális vállalatok és üzleti érdekcsoportok, valamint NGO-k és antennaszervezeteik érdekérvényesítési törekvései miatt saját maga is „szupranacionálissá” vált. Ennek megfelelően pedig befolyásának a jelenléte – egyébként államok által alapított és működtetett – nemzetközi szervezetekben még erősebben is érzékelhető, mint az államok alkotmányos intézményrendszere mögött.

 

A szerző Sándor Lénárd, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója.

A bejegyzés trackback címe: https://precedens.mandiner.hu/trackback/141527

Ajánljuk még a témában