„A technológia folyamatosan alakítja a magánszférát, így az alkotmányjogi mércéket” – beszélgetés Orin Kerr amerikai jogászprofesszorral

2019. június 26. 10:49

A technológia folyamatosan alakítja a magánszféra terjedelmét, amelyre válaszként a bíróságok ehhez igazítják az alkotmányjogi mércéket. Ennek megfelelően a bíróságok a technológiai változások tükrében is a magánszféra védelmének nagyjából azonos szintű megőrzésére törekednek – fogalmazott Orin Kerr, a University of Southern California Gould School of Law jogászprofesszora, akivel Sándor Lénárd, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója beszélgetett.

Sándor Lénárd: Az Egyesült Államok Jognyilatkozatának meghatározó sajátosságai közé tartozik, hogy nincsen olyan kifejezett klauzulája, amely a magánszféra védelmét biztosítaná. Ehelyett a negyedik alkotmány-kiegészítés biztosítja, hogy „az emberek biztonságban tudhassák személyüket, házukat, irataikat és tárgyaikat az észszerűtlen kutakodással és lefoglalásokkal szemben”. Kifejtené hogyan alkották meg ezt a sajátos alkotmány-kiegészítést, és hogyan fejlődött a történelem során?

Orin Kerr: A negyedik alkotmány-kiegészítés nagyrészt az angol jog kodifikálása volt, különösen pedig olyan, a 18. század derekán született döntéseké, amelyek elismerték az angol király hatalmának korlátozását. Ennek leghíresebb példája az Entick kontra Carrington ügy volt 1765-ből. Ebben a bíróság elutasította annak az úgynevezett „általános parancsnak” a jogszerűségét, amely lehetővé tette, hogy a kormányzati hatóságok annak meghatározása nélkül folytathassanak kutatásokat, hogy a hatóságok képviselői mit is foglalhatnak le, vagyis milyen célból zajlik a kutatás. A negyedik alkotmány-kiegészítés szövege nagyrészt ennek az „általános parancsnak” a tilalmáról szól, míg a második mondata kifejezett módon fogalmazza meg ezt a tilalmat: „nem lehet parancsot kiadni kivéve, ha eskü vagy biztosíték által megerősített gyanú igazolja a kutatással érintett és részletesen meghatározott helyet, motozásnak kitett személyeket és elkobzandó tárgyakat”.

S. L.: Mi a negyedik alkotmány-kiegészítés legfőbb funkciója napjainkban?

O. K.: Napjainkban a negyedik alkotmány-kiegészítés első mondatán, vagyis a személyekkel, lakóhellyel, iratokkal és más tárgyakkal szemben alkalmazott észszerűtlen kutatások és lefoglalások általános tilalmán van nagyobb hangsúly. A Legfelső Bíróság az idők során úgy értelmezte ezt a szabályt, hogy a kormányzati nyomozások korlátainak kijelöléséhez egy zsinórmércét határozott meg a kormányzati nyomozások korlátainak kijelöléséhez.

S. L.: A Legfelső Bíróság jelenlegi bírája, Samuel Alito fogalmazott úgy a United States kontra Jones ügyhöz fűzött párhuzamos indokolásában még 2012-ben, hogy a számítógépeket megelőző korszakban a magánszféra védelmét leginkább nem alkotmányos vagy törvényi szabályok garantálták, hanem pusztán gyakorlati megfontolások. A hagyományos módszerekkel történő és huzamosabb ideig tartó megfigyelés ugyanis körülményes és rendkívül drága volt.

De vajon létezhet-e még egyáltalán magánszféra, és elvárhatjuk-e még a magánszféra védelmét akkor, amikor a világ a digitális korszakba lépett,

ahol a bűnüldöző hatóságoknak rendkívül kiterjedt megfigyelésre lehetőséget nyújtó, modern nyomkövetési technológiákhoz van hozzáférésük?

O. K.: Természetesen igen. A technológia folyamatosan alakítja a magánszféra terjedelmét, amelyre válaszként a bíróságok ehhez igazítják az alkotmányjogi mércéket. Ennek megfelelően a bíróságok a technológiai változások tükrében is a magánszféra védelmének nagyjából azonos szintű megőrzésére törekednek. Ezt úgy nevezem, hogy „egyensúly-kiigazítás”, és azt gondolom, hogy ez jó magyarázatként szolgál igen sok negyedik alkotmány-kiegészítéssel kapcsolatos döntésre. Ennek legfrissebb példája a Carpenter kontra Egyesült Államok döntés 2018-ból, amelyben a Legfelső Bíróság arról döntött, hogy az embereket megilleti a magánszféra alkotmányjogi védelme azon helymeghatározási információk tekintetében, amelyeket a mobiltelefon szolgáltatók az ügyfeleikről állítanak elő és tárolnak. A Legfelső Bíróság érvelése összetett volt, de az alapgondolata az, hogy a helymeghatározási információk tekintetében azért van szükség a magánszféra védelmének elismerésére, mert máskülönben rendkívüli megfigyelési képességhez jutna az állam. Valójában tehát a Legfelső Bíróság azért bővítette ki a magánszféra védelmének körét, hogy korlátozza a kormányzati hatalmat, és ezzel azt az egyensúlyt állította vissza, amely a kormányzati hatalom korlátozását a mobiltelefonos technológiát megelőző korszakban jellemezte.

S. L.: Hogyan változtatják meg a közösségimédia-platformok a magánszféra védelmét? Hiszen ezeken a platformokon keresztül a bűnüldözési hatóságoknak nincs is szükségük modern nyomkövetési módszerekre ahhoz, hogy információhoz juthassanak rengeteg ember életéről.

O. K.: A közösségimédia-platformokhoz való hozzáférést elsősorban a szövetségi és állami adatvédelmi törvények szabályozzák. Ezeknek a törvényeknek az a céljuk, hogy a magánszféra védelme érdekében korlátozzák a kormányzati hozzáférést a szolgáltatók internetes nyilvántartásaihoz. Ezek a szabályok a feltörekvő közösségimédia-platformokra éppen úgy alkalmazandók, mint a régebbi szolgáltatókra. A törvények az államtól is különféle garanciális eljárások teljesítését követelik meg ahhoz, hogy hozzájuthasson a közösségimédia-platformok nyilvántartásaihoz. A magánszféra törvényben biztosított szabályain felül a negyedik alkotmány-kiegészítés egyre jelentősebb szerepet játszik a magánszféra megóvásában, amint azt a legutóbbi, Carpenter-döntés jól mutatja. Általában véve elmondható, hogy a jog célja ezen a területen az, hogy a magánszféra védelme a technológiai változások tükrében is megközelítőleg ugyanolyan szintű maradjon. Természetesen az emberek eltérő véleményt fogalmaznak meg a tekintetben, hogy ez mennyire jár sikerrel.

S. L.: A jelenleg is zajló digitális forradalomban a bűnüldözés és a rendészet szerepe is jelentősen változik. Néhány szakértő azon az állásponton van, hogy míg a bűnüldözés korábban reaktív volt, és mindig utólag válaszolt egy-egy cselekményre, addig ma egyre inkább proaktívvá válik. A rendkívül nagy mennyiségű adat és metaadat gyűjtésére, valamint tárolására alacsony költségen lehetőséget kínáló technológia abban az értelemben hozhat gyökeres változást, hogy a bűnüldöző hatóságok hagyományos célját hírszerzésen alapuló és a megelőzés célját követő rendészetté formálja át. Hogyan látja ezt a fejlődési ívet, és Ön szerint milyen veszélyeket jelenthet mindez a magánszféra védelmére?

O. K: Az Ön által megnevezett folyamat létező technológiai lehetőség, ugyanakkor jómagam szkeptikus vagyok a tekintetben, hogy ez a jelenlegi gyakorlatban is így lenne.

A legtöbb bűnüldöző hatóság a korunkban még mindig reaktív, és egy-egy cselekményre válaszol, mint ahogyan ez a múltban is volt.

A kritikusok félelmeinek dacára nem gondolom, hogy a bűnüldöző hatóságok célja hírszerzési alapúvá és megelőző jellegűvé vált volna. Számos gyakorlati és jogi akadály tornyosul az Ön által említett proaktív rendészet kiépülése előtt, így a költségek, a törvényben védett magánszféra, a megelőzés kétes hatékonysága és a negyedik alkotmány-kiegészítés doktrínájának változása.

S. L.: A 20. század elején szolgált híres amerikai legfelső bírósági bíró, Louis Brandeis különvéleményt csatolt az Olmstead kontra United States (1928) döntéshez, amely a magán telefonbeszélgetések tekintetében megtagadta a negyedik alkotmány-kiegészítésben elismert magánszféra védelmének biztosítását. Emlékezetes sorai szerint „az adatfürkészésre az államhatalomnak lehetőséget biztosító technológiai fejlődés minden bizonnyal nem reked meg a lehallgatási technikánál. Eljön az a nap, amikor a különféle adatgyűjtési módszerek lehetőséget fognak nyújtani az államhatalomnak arra, hogy titkos fiókokban történő kutakodások nélkül szolgáltasson bizonyítékot a bíróságnak”. Brandeis előre látta a 20. századot meghatározó technológiai kihívásokat. Az Ön véleménye szerint most mi az amerikai Legfelső Bíróság előtt álló legsürgetőbb, a magánszféra védelméhez kapcsolódó kihívás?

O. K.: Nem tudom, hogy van-e olyan kihívás a magánszféra védelmének területén, ami különösen fontos lenne a Legfelső Bíróság számára. A Legfelső Bíróság a természeténél fogva lassan dolgozik. Megvárja, amíg az alsóbb fokú bíróságokon kialakul egy álláspont arról, hogyan kell alkalmazni a jogot, és általában egy évtizeddel azt követően vagy még később lép közbe – ha egyáltalán közbelép – hogy az alsóbb fokú bíróságok döntést hoztak egy-egy kérdésben. Tulajdonképpen a legjelentősebb magánszférához kapcsolódó kérdésekről a Legfelső Bíróság soha nem is hozott döntést. Mindennek fényében van egy pár olyan kérdés, amellyel kapcsolatban az alsóbb fokú bíróságok eltérő állásponton vannak, és ezért úgy gondolom, hogy a Legfelső Bíróság fog róluk döntést hozni a következő öt év során. Ezek közé tartozik a számítógépes eszközök határokon történő átvizsgálása, a magánszereplők által foganatosított kutatások, illetve az azokat követő állami kutatások megítélése is.

A bejegyzés trackback címe: https://precedens.mandiner.hu/trackback/141703

Ajánljuk még a témában