„Az alkotmányok egységesítése a nemzeti autonómiával szembeni támadás” - beszélgetés Nelson Lund professzorral

2019. július 3. 15:00
Az alkotmányok nemzetközi standardizálására irányuló törekvés a nemzeti autonómiával és az egyéni szabadsággal szembeni kártékony támadás. Annak a meg nem választott értelmiségi elitnek a törekvése, amely az emberek helyett szeretné eldönteni, hogy mi a jó nekik. Éppen ezért nagyon fontos megőrizni a második alkotmány-kiegészítést és minden más olyan jogot Amerikában, amely népszerűtlen ennek az elitnek a körében – fogalmazott Nelson Lund, a George Mason Egyetem jogászprofesszora. Az alkotmányjogi szakértővel Sándor Lénárd, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatója beszélgetett.

Sándor Lénárd: Az Egyesült Államok Jognyilatkozata (Bill of Rights) a világ többi országának alkotmányával összehasonlítva leginkább azért egyedi, mert biztosítja a lakosság fegyverviseléshez való jogát. Ön a második alkotmány-kiegészítés elismert szakértője Amerikában. Ki tudná fejteni ennek az alapjognak az eredetét, kodifikációs történetét és történelmi fejlődési ívét?

Nelson Lund: Az Egyesült Államok alapító generációja részben az angol történelmi ismeretei, részben pedig a függetlenségi háborút megelőzően a saját bőrükön megtapasztalt brit elnyomás miatt erős ellenérzéssel viseltetett a békeidőben felállított hivatásos hadseregekkel szemben. Az akkori közhangulat azon angol katonai rendszer átvételét támogatta, amelyben a legtöbb egészséges férfiembert fizetség nélkül katonai képzésre kötelezték, akiknek aztán fenyegető veszély esetén a saját fegyverükkel kellett szolgálatba vonulniuk. Az Alkotmányunk megfogalmazásáról zajló viták során az egyik legérzékenyebb kérdésnek számított a katonai hatalom megosztása a szövetségi és az állami kormányzatok között. Néhányan azt gondolták, hogy túl nagy kockázattal jár, ha egy katonai invázióval szemben az ország csak a tagállamok által megszervezett haderőre támaszkodik, míg mások úgy vélték, hogy egy hivatásos hadsereg könnyen a lakosság elnyomásának az eszközövé válhat az új szövetségi kormány kezében.

S. L.: Végül is hogyan tettek pontot ennek a vitának a végére?

N. L.: Bár a megoldás mindvégig ellentmondásos maradt, az Alkotmány végül majdnem teljesen szabad kezet adott a szövetségi kormányzatnak arra, hogy haderőt állítson fel, valamint szabályozza a tagállami katonaságokat is. A második alkotmány-kiegészítés ugyan ezen nem változtatott, de bevezetett egy teljesen egyértelmű garanciát a fegyverviseléshez ragaszkodók számára. Eszerint függetlenül attól, hogy a szövetségi kormányzat milyen politikát fogad el a katonai hatalom megszervezésével összefüggésben, a második alkotmány-kiegészítés értelmében tilos az embereket megillető fegyverviselési jog korlátozása. Ez a garancia biztosította Amerika fegyveres lakosságának megmaradását, amely akkortájt jelentős elrettentő erőt képviselt a szövetségi hatalom elnyomásával szemben.

S. L. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a második alkotmány-kiegészítésnek nincs nagy hatása a mai fegyverkorlátozási törvények alakulására.

N. L.: Ez így van. A Jognyilatkozat eredetileg csak a szövetségi kormányzattal volt szembeszegezhető, és a tagállami kormányzatok teljesen szabad kezet kaptak abban, hogy tetszésük szerint szabályozzák a fegyvertartást. Az idők során nyilvánvalóvá vált, hogy a szövetségi kormányzat soha nem törekedett a lakosság lefegyverzésére, sőt a huszadik század derekáig még csak nem is szabályozta a lőfegyverek tartását. A maguk részéről pedig az államok rendkívül csekély korlátozásokat vezettek be ezen időszak alatt. Ennélfogva több mint egy évszázadon keresztül lényegében nem volt politikai igény a fegyverviselés szabályozására, és ennek megfelelően arra sem, hogy megvizsgálják, a kormányzati szabályozó hatalomra nézve milyen korlátok fakadnak a második alkotmány-kiegészítésből.

S. L.: A napjaink közéleti vitáinak tükrében ez rendkívül érdekes és egyúttal meglepő is. Ezek szerint valami megváltozott az elmúlt évtizedekben?

N. L.: Igen, két fontos esemény zajlott le. A huszadik század folyamán mind a tagállamok, mind pedig a szövetségi kormányzat fegyverviselést korlátozó törvényeket fogadtak el az erőszakos bűncselekmények visszaszorítása érdekében. Mindeközben pedig a Legfelső Bíróság a Jognyilatkozat bizonyos szakaszait a tagállamokkal szemben is érvényesíthetőnek ítélte. Ez pedig a második alkotmány-kiegészítés iránt is felkeltette az érdeklődést. Az alsóbb fokú bíróságok ugyanakkor következetesen elutasították a második alkotmány-kiegészítés kormányzati hatalom korlátjaként történő alkalmazását. A Legfelső Bíróság pedig hosszú éveken keresztül sem nem erősítette meg, sem nem vetette el ezeket az alsóbb fokú döntéseket.

S. L.: Végül mikor lépett közbe a Legfelső Bíróság?

N. L.: A legfőbb bírói fórum bírái végül 2008-ban döntöttek úgy, hogy vizsgálatuk alá vonják a második alkotmány-kiegészítésben foglalt szabály szövegét és történetét. A bírák többsége arra a következtetésre jutott, hogy érvénytelen az a főváros területén hatályos szövetségi törvény, amely megtiltja, hogy jogkövető állampolgárok kézi lőfegyvert tartsanak az otthonukban. Két évvel ezt követően a Legfelső Bíróság kimondta azt is, hogy a második alkotmány-kiegészítés a tagállamokkal is szembeszegezhető, és egyúttal érvénytelennek tekintette azt az állami jogot, amely kitiltotta a kézi lőfegyvereket Chicagóból. Ettől kezdve azonban az alsóbb fokú bíróságok alkotmányosnak ítélték a fegyverviselés további korlátozásait. Azt egyelőre nem tudjuk, hogy szemben az alsóbb fokú bíróságokkal, vajon a Legfelső Bíróság a fegyverviseléshez fűződő jogot milyen mértékben terjeszti ki az otthon tartott és önvédelemre szolgáló kézi lőfegyverek körén túlra.

S. L.: A statisztikák szerint az amerikai háztartásokban egy főre több mint egy fegyver jut. Ez azt jelenti, nincs a világon még egy olyan társadalom, amely úgy fel lenne fegyverkezve, mint az amerikai. Világosan látszik, hogy a második alkotmány-kiegészítés az amerikai hagyomány és kultúra részévé vált. Mi a titka annak, hogy ez a hagyomány fennmaradhatott abban a világban, amelyben oly sok minden változik?

N. L.: A fegyverviseléshez való jog valóban a kultúránk fontos részévé vált a történelmünk során. Később pedig, amikor a bíróságok ellenérzéssel viseltettek e joggal szemben, akkor amerikaiak milliói ragaszkodtak továbbra is az alkotmányban biztosított fegyverviselési jog gyakorlásához. Ez pedig egy mély történelmi gyökereken alapuló és tiszteletet érdemlő álláspont. Mindez egészen az angol politikaelméleti tudós, John Locke és az angol gondolkodó, William Blackstone munkásságáig, valamint a Függetlenségi Nyilatkozatunkig vezethető vissza. Ez az alkotmányi elv egyrészt a zsarnoki kormányzattal szembeni ellenállás jogát, másfelől pedig az olyan erőszakos bűnelkövetőkkel szembeni önvédelem jogát jelenti, akiket a kormányzat nem tud és nem fog elrettenteni. A második alkotmány-kiegészítést megfogalmazók elsődlegesen egy elnyomó kormányzat lehetősége miatt aggódtak, de tisztában voltak azzal is, hogy a fegyverviseléshez fűződő jog egy ennél szélesebb és még alapvetőbb önvédelemhez fűződő jog érdekét is szolgálja. Ez a felfogás pedig a modern világban is fennmaradt, ugyanis ez jelenti az alapját a szabadság olyan átfogó elméleti alapjának, amelyből olyan jogok fakadnak, mint a véleménynyilvánítás szabadsága vagy a vallásszabadság. A Legfelső Bíróság mára már elismerte, hogy a második alkotmány-kiegészítés a Jognyilatkozat legitim részét képezi, amelyre a bírók nem tekinthetnek „írott malasztként”.

S. L.: Ugyanakkor egy-egy tömeges sérüléseket okozó lövöldözés után mindig újraindul a fegyverviselés jogának korlátozásával kapcsolatos vita az Egyesült Államokban. Van valamilyen összefüggés aközött, hogy egy államban milyen szigorú fegyverviselési korlátozás van érvényben, illetve mennyi lőfegyverrel elkövetett bűncselekményt regisztrálnak? Vagy éppen ellenkezőleg, maguk a felfegyverzett polgárok tudják leghatékonyabban megelőzni az ilyen bűncselekményeket?

N. L.: A fegyverviselés korlátozását szorgalmazók minden tömeges sérüléssel járó lövöldözést arra használnak fel, hogy újabb korlátozásokért küzdjenek, ugyanakkor igen kevés sikerrel. Ebben a tárgykörben az utolsó jelentős szövetségi törvényt 1994-ben léptették hatályba, de az tíz évvel ezelőtt lejárt, és végül nem újították meg. A tömeges sérüléssel járó lövöldözések néha éppen abban a kevés államban eredményeznek új jogalkotást, amelyek már eddig is szigorú fegyverkorlátozási szabályokat alkottak, ám ezeket az új törvényeket legnagyobbrészt csak szimbolikus üzenetük miatt fogadják el. Nincsen egyértelmű bizonyíték arra, hogy a lakosságot általában sújtó fegyverkorlátozási szabályok valóban csökkentik az erőszakos bűncselekmények számát. A legszigorúbb jogi szabályozás éppen a legnagyobb bűnelkövetési aránnyal rendelkező államokat jellemzi, ahol azonban úgy tűnik, hogy a korlátozásnak nincsen jótékony hatása. Ugyanakkor mindösszesen csak egy maréknyi állam teszi lehetővé a jogszabálykövető nagykorúaknak, hogy közterületen rejtve viseljék a fegyverüket. De az is igaz, hogy a fegyvert viselő polgárok gyakran akadályozzák meg bűncselekmény elkövetését, ideértve a tömeges sérülésekkel járó lövöldözéseket is. Elmondható, hogy szinte sohasem élnek vissza a fegyverükkel olyanok, akik engedéllyel rendelkeznek azok rejtett viselésére. Elméletileg ugyan jelentős hatást gyakorolhatnának azok a törvények, amelyek a veszélyes személyek – olyanok, akik valamilyen erőszakos cselekményt követtek el korábban – lefegyverzésére irányulnak, azonban ezeket a szabályokat mindig nagyon nehéz végrehajtani. Akik pedig nem rettenek vissza az emberöléstől, az erőszakos közösüléstől vagy a rablástól, azok nem lesznek tekintettel a fegyverkorlátozási szabályokra sem. A fegyverek feketepiacának felszámolása pedig éppen annyira megvalósíthatatlan, mint ahogyan ez a tiltott kábítószerek piacára jellemző.

S. L.: Szeretnék még egy, az eddigiekhez képest máshonnan közelítő kérdést feltenni a második alkotmány-kiegészítéssel kapcsolatban. Olyan világban élünk, ahol jelentős törekvés látható az alkotmányos szabályok standardizálására és egységesítésére. Vannak olyan szakértők, akik egyenesen az „alkotmányjog nemzetköziesedéséről” beszélnek. Mindennek fényében is úgy gondolja, hogy fontos megőrizni a második alkotmány-kiegészítést csakúgy, mint a többi olyan jogot, amely egy-egy alkotmány sajátossága vagy alkotmányos identitásának része?

N. L: Azt gondolom, hogy az alkotmányok standardizálására irányuló törekvés annak a meg nem választott elitnek a kártékony támadása a nemzeti autonómiával és az egyéni szabadsággal szemben, amely úgy véli, hogy tudja, mi a jó mindenkinek. Bár az amerikai Legfelső Bíróság némely tagja valóban szimpatizál ezzel a gondolattal, de a többi bíró szívósan ellenáll ennek a törekvésnek. Úgy vélem, nagyon fontos, hogy megőrizzük a második alkotmány-kiegészítést és minden más olyan jogot Amerikában, amely népszerűtlen azok körében, akik az „alkotmányjog nemzetköziesedésében” bíznak. Az Egyesült Államok szerencsére védettebb helyzetben van a többi országhoz képest az olyan nyomással szemben, amelyre Ön is utalt.

S. L.: Minthogy szóba kerültek az alkotmányos értékek és az egy-egy alkotmányt jellemző sajátságos alapelvek, fontosnak tartom megemlíteni, hogy Ön nagy elismerésnek örvend a hatalommegosztás terén végzett kutatásainak köszönhetően is. Az Egyesült Államok történelmének legfontosabb fordulópontjai mindig a szövetségi hatalom és az államok közötti hatalommegosztásról szóltak. A „megosztott szuverenitás” és a tagállami autonómia elve pedig mindig az amerikai alkotmányosság fontos alapköveit jelentették. Véleménye szerint a Legfelső Bíróság eleget tett a „megosztott szuverenitás” elvének a központosítással szembeni megóvása érdekében?Mi várható a bíróság jelenlegi, konzervatív fordulatától ezen a téren?

N. L.: A „megosztott szuverenitás” amerikai felfogása kétségkívül az Egyesült Államok alkotmányának legfontosabb sajátossága. Az a hatalom, amit az emberek az államokról a szövetségi kormányzatra ruháztak, kicsi és pontosan meghatározott. Leginkább a honvédelmet, valamint a külügyeket érintette, ideértve a külkereskedelmet és az államközi kapcsolatok gondozását is. Úgy gondolom, hogy Önnek igaza van abban, hogy a történelmünkben a legfontosabb fordulópontok az állami és a szövetségi kormányzat szintjei közötti hatalom megosztását érintették. Szerencsére vagy sajnálatos módon, de a centripetális erők jelentős hatalmi eltolódást eredményeztek a szövetségi kormányzat javára. A hatalmi eltolódások közül némelyik formális alkotmánymódosításon keresztül ment végbe, amelyek közül a legfontosabbakat a polgárháborút követően fogadták el. Ezek az alkotmány-kiegészítések eltörölték a rabszolgaságot, és annak megakadályozására hatalmazták fel a szövetségi kormányzatot, hogy a rabszolgatartást korábban elismerő államok szisztematikusan elnyomják a felszabadítottakat és leszármazottaikat. Ezzel szemben voltak olyan térnyerései is a szövetségi kormányzatnak, amelyeket nem alkotmánymódosítások eredményeztek. A huszadik század derekára a Kongresszus megkaparintotta a tagállamoknak fenntartott egészségvédelmi, közbiztonsági és közerkölcsvédelmi hatásköröket; a Legfelső Bíróság felfogása pedig kifejezetten megágyazott egy végeláthatatlan hatalmi újrarendeződés előtt. Az 1990-es évek derekától kezdődően a Legfelső Bíróság bizonyos korlátokat vezetett be, ugyanakkor ezek nagyon csekély eredménnyel jártak. Könnyen elképzelhető, hogy a nem régóta zajló konzervatív fordulat még komolyabb erőfeszítéseket hoz majd ebben az irányban. Ugyanakkor mégis kétlem, hogy egy olyan jelentős törekvésnek lehetünk majd tanúi, amely a kongresszusi hatáskör eredeti korlátozásainak visszaállításán munkálkodna. Ezenfelül pedig maga a Legfelső Bíróság is csorbította a tagállamok jogosítványait, amikor az alkotmány hamis értelmezése alapján olyan érzékeny kérdésekben érvénytelenített állami hatásköröket, mint például az abortusz, az azonos neműek házassága, a halálbüntetés vagy a vallási szimbólumok nyilvános használatának szabályozása. Donald Trump elnök kinevezettjeivel a bíróság – legalábbis egy időre – minden valószínűség szerint visszafogottabb lesz. Ugyanakkor kétlem, hogy a tagállamok kárára már bekövetkezett jogsértések jelentősebb orvoslásának lehetünk majd tanúi.

S. L.: Az államok és a szövetségi kormányzat közötti vertikális hatalommegosztás kérdésén túl szintén meglepő változások zajlottak le a szövetségi kormányzat hatalmi ágai között. Be tudná mutatni ezt a jelenséget?

N. L.: Ezek a változások igen szoros összefüggésben állnak a „megosztott szuverenitás” elvének eróziójával. Azt gondolom, hogy ebben a legfontosabb fordulópontot az 1930-as évek gazdasági világválsága jelentette, amikor komoly politikai törekvés bontakozott ki annak érdekében, hogy kormányzati erőforrásokkal erősítsék meg a gazdaságot és csökkentsék a munkanélküliséget. A Kongresszus számos olyan törvényt fogadott el, amely felhatalmazta az elnököt arra, hogy a gazdasági döntések nagy részét átvegye a szabad piactól és újonnan felállított kormányzati ügynökségekre telepítse. A következő évtizedek során pedig ez mintává vált valamennyi olyan kérdésben, amely nemzeti problémának minősült. Ezzel pedig szükségszerűen hatalmi transzformáció zajlott le a Kongresszustól

 az elnök, illetve azon szövetségi hivatalok felé, amelyek felett az elnök már nem is igazán tud érdemleges ellenőrzést gyakorolni. A széles hatalmi delegáció eredményeképpen létrejövő „fej nélküli negyedik hatalmi ág” ma már mind az elnöktől, mind pedig a Kongresszustól jelentősen függetlenedve működik. A Legfelső Bíróság pedig eltűrte az eredeti alkotmányos berendezkedéstől való eltérést, sőt még meg is könnyítette ezt a fordulatot azzal, hogy széles diszkréciót biztosított a szövetségi hivataloknak a saját hatáskörüket meghatározó homályos és kétértelmű szabályok értelmezésében.

S. L.: Hogyan látja a Legfelső Bíróság szerepét a legfontosabb és legsürgetőbb alkotmányjogi kihívások orvoslásában?

N. L.: Úgy gondolom, hogy a Legfelső Bíróság egyszerűen akkor teszi a legjobbat, ha őszintén az alkotmány eredeti értelmét keresi; a bírók pedig nem a saját közpolitikai vagy politikai felfogásukat érvényesítik a bírósági döntésekben, illetve nem állandósítják a múltban meghozott téves bírói doktrínákat. A bíráskodás ilyetén felfogása áll összhangban a Nagy-Britanniában több évszázad alatt kifejlődött bírói hivatás ideájával, és ez a felfogás örvend népszerűségnek a közvélemény szemében is. Korábban Clarence Thomas volt az egyetlen tagja a bíróságnak, aki ilyen irányú elkötelezettséget mutatott, de Donald Trump elnök egyik kinevezettje – Neil Gorsuch – úgy tűnik, hasonló felfogást képvisel. Ugyanakkor a politikai jelentőségű ügyek széles skáláján a bírák többsége továbbra is sokkal inkább úgy viselkedik, mint egy meg nem választott és el nem számoltatható közpolitikát alakító testület tagja, mintsem egy semleges bíróságé.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés