Jegyzet a jobboldali zöldpolitikáról

2019. augusztus 1. 11:02

Orbán Balázs
Precedens

Sokan igyekeznek úgy tenni, mintha a környezetvédelem baloldali ügy lenne. Ez a helyzet több okból is problémás. A baloldal ugyanis, szokásához híven nem kínál valódi válaszokat a klímaváltozás problémájára, hanem a legrosszabb beidegződéseket meglovagolva próbál belőle politikai tőkét kovácsolni. Sőt, a szakmai alapokat nélkülöző, ideológiai indíttatású megoldásai javaslatai gyakran kifejezetten károsnak bizonyulnak. A történelmi tapasztalat, az elmúlt évek gyakorlata és az elméleti keretek is azt tanítják nekünk, hogy szemben a zöld ügyet csak álcaként lobogtató baloldallal, a jobboldal és a konzervatív megközelítésmód értelmesebben és eredményesebben tud hozzájárulni természeti környezetünk megóvásához.

Mára már elfogadott tény, hogy a Föld légkörének átlagos hőmérséklete növekszik, a korábban ismert széljárásirányok átalakulóban vannak, a csapadék mennyisége és eloszlása eltérő mintákat mutat, mint korábban. Arról folynak még viták, hogy vajon ezekhez a folyamatokhoz az emberi tevékenység mennyiben járul hozzá, de a jelenlegi kutatási eredmények ismeretében racionális alapon

nem kérdőjelezhető meg, hogy az emberi tevékenység e folyamatban szerepet játszik.

Kevesen tudják, de éppen erre az értelmezési dilemmára utal az a jelenség is, hogy ezeket a folyamatokat korábban globális felmelegedésként nevezték, mára inkább klíma-, vagy pontosabban az éghajlatváltozás lett a bevett elnevezés. Mindemellett számos tanulmány érvel amellett, hogy a Földön ciklikusan tapasztalt felmelegedések és lehűlések mellett elsősorban az emberi tevékenység, az iparosodással összefüggő széndioxid és már ún. „károsanyag”-kibocsátás áll a történések hátterében. Legalább ennyi tanulmány szól persze arról is, hogy a földi éghajlat viszonyrendszer az emberi tevékenységtől függetlenül is egyfajta felmelegedés irányába tart, mivel sem az átlaghőmérséklet, sem a többi tényező eddig sem volt állandó a Föld történetében. Elég csak az úgynevezett minijégkorszakokra gondolni, amelyek miatt a 17. és 18. században is hosszú évtizedekre vált jóval hűvösebbé a Föld klímája.

Ez a két álláspont lényegében kijelöli a klímaváltozást magyarázó elméletek skálájának két végpontját, amelyeket tetszőlegesen kombinálhatunk. Van olyan elmélet, amely szerint a természetes felmelegedés és az emberi tevékenység egyszerre érezteti hatását, de olyan elképzelés is akad, hogy egy minijégkorszak majd enyhíti az emberi tevékenység okozta tüneteket. Érdemes végigböngészni azt a tanulmányt, amely épp a fenti tipológia mentén vizsgálta a tudományos munkákat. Általában elmondható, hogy a legtöbb éghajlatváltozást vizsgáló tanulmány az emberi tevékenységet a napjainkban tapasztalt folyamatok egyik fontos okaként jelöli meg, s ebből következően mi is így tekintjük.

Az, hogy

a változó éghajlati körülményekre reagálni kell,

nem újkeletű dilemma az emberiség történelmében. Több szerző is feldolgozta a témát, ezek közül Jared Diamond műveit érdemes kiemelni. Diamond már legismertebb kötetében, a Háborúk, járványok, technikák című könyvében is kitért az éghajlat civilizációalakító jellegére, de legrészletesebben az Összeomlás – Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez címet viselő volt az a könyv, ahol láthatóvá vált, hogy „milyen mély a nyúl ürege”. Több olyan civilizációt is felsorakoztat – például a grönlandi vikingeket vagy a Húsvét-szigetek egykori lakóit – akiken keresztül jól szemléltethető, hogy miként okozzák a megváltozott körülmények egy-egy civilizáció vesztét. Ezen két civilizáció azért érdekes, mert a vikingek esetén az emberi tevékenységtől függetlenül következett be éghajlatváltozás, a Húsvét-szigetek lakóinak viszont saját tevékenységük következményeiként kellett elszenvedniük a mikroklíma megváltozását. Közös vonás azonban, hogy egyik civilizáció sem volt képes alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. A grönlandi vikingek szokásaik miatt kerültek versenyhátrányba a minijégkorszak miatt eljegesedő Grönlandon a szigetet szintén birtokló eszkimókkal szemben, míg a Húsvét-szigetek lakói vallási szokások miatt irtották ki a sziget fáit, megpecsételve ezzel saját sorsukat is. Diamond fő üzenete, hogy bármilyen okokból is (kívülálló vagy általunk előidézett) változnak meg rovásunkra a körülmények, az összes nehézséggel egyszerre kell megküzdenünk, nincs lehetőség priorizálni, hiszen ha csak az egyik problémát nem sikerült megoldani, ugyanúgy véget ér a civilizáció, mintha egyetlen egyet sem oldottunk volna meg.

Az éghajlatváltozás okait firtató eltérő álláspontok ellenére biztosan állíthatjuk, hogy

a változások ténye egyre nyilvánvalóbb.

Ezekhez a megváltozott körülményekhez mindenképpen alkalmazkodni kell, függetlenül attól, hogy emberi tevékenység okozta-e őket, vagy természetes folyamatok eredményei, tenni viszont csak az emberi tevékenységből fakadó következmények ellen tudunk. Egy dolog biztos még: minél több embert kezd el foglalkoztatni az éghajlatváltozás kérdése, annál inkább közéleti témává válik az ügy. Korábban elsősorban klímakutatók és aktivisták foglalkoztak a kérdéssel, ezért úgy tűnhetett, a kérdés társadalmi megítélése partikuláris. Mára ez a helyzet megváltozott, ezért egy kompetens politikai közösségnek válaszokkal kell rendelkeznie az éghajlatváltozás okozta problémákra.

Végignézve viszont az egyes politikai csoportok agendáján, könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy az éghajlatváltozás ügye baloldali téma. Könnyű belátni, közel sem szükségszerű, hogy ez így alakuljon. Sőt, a konzervatív gondolkodáshoz jobban „passzol” az értékek, így természeti környezet védelme, mint a baloldalhoz. Ráadásul a baloldali pártok – rájuk jellemző módon – ideologikus alapon közelítenek a kérdéshez. Ez a hozzáállás jellemzően inkább látszatcselekvéseket, és nem valódi megoldásokat szül. Nem beszélve arról a jelenségről, hogy a környezetvédelmet életmódkérdéssé alakító politikusok és aktivisták gyakran esnek a képmutatás hibájába: a tudatosnak aposztrofált életmód valójában nagyobb ökológiai lábnyomot eredményez, mint az átlagemberek normál életmódja. De még mielőtt ezekre az aspektusokra rátérünk, érdemes kitérni egy, a téma tágabb megértését segítő kérdésre, az egyre jobban kibontakozó globalizmus-lokalizmus vitára.

Globális kihívás, lokális megoldás

Hogy miért vált mára a klímaváltozás elsősorban a baloldali pártok ügyévé, arra nehéz egyértelmű választ adni, ezért inkább csak elméleteket lehet gyártani. Mindenesetre az biztosan igaz, hogy a klímaváltozás globális jelenség, amit az emberi tevékenységhez köt a szakma és a szélesebb publikum. Így egyszerre ad lehetőséget a racionalista (tehát globalizációpárti) és rendszerkritikus (tehát antikapitalista) baloldalnak arra, hogy programját exponálja. Egyszerre alkalmas arra, hogy: kiragadja a nemzetállamok kezéből a politikai kezdeményezést – mondván azok nem képesek kezelni a problémát –, illetve kritizálni a tőkésosztályt – mondván a nagyvállalatok üzletpolitikája okozza a klímaváltozást.

Az is jól látható, hogy a téma a hagyományos baloldali ügyek 20. század második feléhez köthető kifulladásával vált meghatározóvá. A szociális ellátórendszerek kiépülésével a már nem is annyira kizsákmányolt munkásosztály helyett

a baloldali politika középpontjába a bolygó kizsákmányolásának témája került.

Emellett a baloldal politikai profilja is átalakult, s mozgalmi jellegét elveszítve egyre inkább a ’68-as „forradalmi” generáció tagjai határozták meg annak jellegét. Ez a nemzedék azonban nemcsak a baloldalon, de a ’90-es évek kezdetén kiépülő, a „történelem vége” szemléletet magáénak valló liberális elitben is megtalálta a helyét. Kapcsolódási pont a hagyományos baloldal, a ’68-as kulturális baloldal és a liberális elitek között azok gondolkodásának univerzalizáló jellege. Egy ésszerűségen alapuló világnézet ugyanis a világ bármely pontján ugyanazzal a cselevési igénnyel lép fel, hiszen az ész szabályai mindenütt egyformák. Ez az a mozzanat, amit globalizmusnak mint gondolkozási sémának tekinthetünk.

A fenti vázolt mozzanat azért fontos, mert egy globális igénnyel fellépő világrend számára – a gondolati séma szintjén – mindenképpen egy olyan globális kihívásra van szükség, amit sikeresen kezelve teremtheti meg a maga társadalmi legitimációját. Kicsit olyan ez, mint a Függetlenség napja című hollywoodi filmben – ami az egyik személyes kedvencem, így semmiképpen sem kritikaként hozom ide, csupán szemléltetésként –, ahol a frissen kiépülő globális világrendet egy átfogó, az egész Földet érintő kihívás, az idegen invázió veszélye fenyegette. Ennek legyőzése bizonyította ékesen azt, hogy a kiépült unipoláris világrend különb minden más korábbi berendezkedésnél. Hasonló funkciót tölt be ma a globális baloldal narratívájában a klímaváltozás. Olyan jelenség, amelynek megfékezése bizonyítja a globalista baloldal kiválóságát minden más politikai nézettel szemben.

A globalista környezetpolitika visszásságai

Így mielőtt egy lehetséges jobboldali zöldpolitika sarokkérdéseire rátérnénk,

muszáj számot adnunk azzal, miért nincs jó kezekben a környezetvédelem a globalista, baloldali térfélen.

A legnagyobb probléma a baloldalra klasszikusan jellemző ideologikusságban rejlik. Az ideologikus megközelítés egyik hátulütője, hogy a látványos, jól kommunikálható, de jellemzően a hatástalan vagy kontraproduktív cselekvéseket részesíti előnyben, másfelől pedig ellehetetleníti a vitát a szakpolitikai kérdések szintjén, mivel minden (szak)politikai cselekvést az ideológia szempontjainak rendel alá.

I.„Kívül zöld, belül vörös”

Bár az alpontban idézett szállóige szinte közhelyszerű, mégis van igazságalapja. Legjobb példa erre az Egyesült Államokban nemrég bemutatott, úgynevezett Green New Deal. A tavaly júliusban az amerikai Kongresszus elé beterjesztett, majd később leszavazott, úgynevezett Green New Deal jogszabály-tervezet is jó példája a baloldali zöld politikák kétarcúságának.

A tervezet – a beterjesztő demokraták szerint – az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését célozta, valójában azonban a demokraták egyéb szakpolitikai céljaikat igyekeztek elrejteni a zöld szakpolitika szabályozási álcája alatt. Így például a Green New Dealben megjelent a demokraták szociálpolitikájának központi elemét képező univerzális egészségügyi ellátás, a minimálbér kérdése, valamint a nemi és a faji egyenlőtlenségekből kiindulva az alapjogok és az emberi jogok kiterjesztő értelmezése. Jó példa tehát a Green New Deal arra a jelenségre, amikor

szakpolitikai kérdéseket a zöld politikai ernyője alá vonva sajátít ki a baloldal,

s teszi ezzel saját agendáját az egyetlen választható megoldássá.

II.Kontraproduktív és/vagy hatástalan intézkedések

A környezetvédelmet mint szakpolitikát, valamint annak szókészletét sikeresen monopolizáló zöld pártok gyakorta alkalmazott eszköze, hogy elárasztják a közvéleményt tudományosnak látszó apokaliptikus jóslatokkal. Mindazokat pedig, akik természettudományos, vagy közgazdaságtani, esetleg értékalapon kritizálják a baloldali zöld megközelítéseket, sok esetben nagyon kemény kritikával illetik.

Jellemző példa erre a stratégiára a német „Energiewende” története. A Németországot 1998 és 2005 között kormányzó szociáldemokrata-zöld koalíció környezetvédelmi minisztere, Jürgen Trittin nevével fémjelzett program célja az volt, hogy 2020-ra már az elektromos áram 35 százalékát megújuló energiaforrásokból fedezzék Németországban, míg a fosszilis termelést radikálisan visszaszorították volna. A 2016-os adatok szerint azonban a zöldenergia részarányának erőltetett növelése ellenére a német áramtermelés 25 százalékát még mindig lignitből, 18 százalékát pedig fekete- és barnaszénből fedezik. Miközben pedig a szén még mindig meghatározó Németország energiamixében, az Energiewende központi eleme az atomerőművek fokozatos, ám teljes kivezetése lett.

Az atomenergiát így a józan ész logikáját felülíró módon démonizálják,

miközben tény, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátását a leggyorsabban az atomerőművek építésével és üzemeltetésével lehet csökkenteni. Mindezen folyamatok közben a német energiaárak rekordszintre emelkedtek 2019 telére.

Hasonlóan hatástalanok a környezetvédelem ügyét előmozdítani hivatott nemzetközi egyezmények. Ezek nyelvezete, s a bennük megfogalmazott célok igen hangzatosak, politikai termékként jól funkcionálnak, de valós gyakorlati hatásuk meglehetősen kevés. Jó példa erre a 2016-ban elfogadott Párizsi Éghajlatvédelmi Egyezmény. Az Egyezményt eredetileg 194 ország írta alá, így köztük Magyarország is, amely egyébként a globális széndioxid-kibocsátás mindössze 0,15 százalékért felel. A legnagyobb kibocsátók, az Egyesült Államok, Kína és India is aláírta és ratifikálta az egyezményt, de az USA időközben kilépett, míg Kína és India sem volt képes érdemben javítani saját széndioxid-kibocsátásán. Egy vonatkozó tanulmány szerint két utóbbi ország épphogy növelte kibocsátását az elmúlt években.

Az ilyen jellegű egyezmények rossz hatékonyságát, vagy még inkább értelmetlenségét mi sem illusztrálja jobban, mint Patricia Espinosa, az ENSZ klímaváltozásért felelős ügyvezető titkárának szavai:

„A 25 évvel ezelőtt megkezdett munka eredményeként egyre jobb koordináció mellett tudunk fellépni [a klímaváltozás ellen]. A Párizsi Egyezményt életbe léptettük, kidolgoztuk az egyezmény céljait segítő iránymutatásokat is. Most már csak eredményekre lenne szükségünk.”

Persze a technokrata-ideologikus válasz az Espinosa által felvetett problémákra az, hogy növeljük az elérendő célok mérőszámait, dolgozzunk ki még részletesebb iránymutatásokat. A józan ész talaján állva azonban könnyű belátni, egy működésképtelen rendszer logikájának továbbvitele nem teszi a rendszert működőképessé. Hasonlóan vélekedik David Shorr, a Foreing Policy-n 2014-ben (!) megjelent cikkében, aki épp arra hívja fel a figyelmet, hogy bár a legnagyobb széndioxid kibocsátó államok rendre aláírják a korlátozásokra vonatkozó nemzetközi egyezményeket, ugyanígy rendre nem tartják be azokat. Pedig a cikk megjelenésekor Shorr még nem is lehetett tudatában a forradalmian újnak és így hatékonynak mondott Párizsi Egyezmény csődjének.

III. A „megvalósult” baloldal sosem volt környezetbarát

A baloldal történelmileg is meglehetősen távol áll a zöld gondolattól. A szocialista rendszerek gazdasága például óriási környezeti károkat hagyott maga mögött. Egészen közismert példák – mint csernobili atomkatasztrófa vagy az Aral-tó kiszáradása – adják a kommunizmus környezetrombolásának etalonját. A kommunista országok gondolkodásában ugyanis alapvető önellentmondás fedezhető fel: a környezetrombolás elfogadható, amennyiben az nem a tőkésosztályt, hanem a dolgozó népet és a szocialista gazdaságot szolgálja.

A baloldal a hagyományos struktúrák szétrombolásával sem éppen a környezetvédelmi elköteleződését fejezte ki.

A kommunista diktatúrák módszeresen számolták fel a hagyományos, a saját környezetével harmóniában élő, a gazdasági tevékenységét ezen elveknek megfelelően szervező paraszti kultúrát. A paraszti kultúra felszámolása pedig szorosan összekapcsolódott az erőltetett urbanizációval.

IV. A globalizáció nem lehet környezetbarát

Fontos rámutatni arra is, hogy bár a gazdasági liberalizmust és a globalizációt propagáló baloldali politikai erők rendre a környezetvédelem élharcosaiként tüntetik fel magukat, addig egyre több kutatás mutat afelé, hogy a baloldal gazdasági liberalizmusa, a globalizáció, valamint a környezetvédelem és a zöldpolitika között valójában fordított a kapcsolat.

A kereskedelem egyre nagyobb liberalizálásából adódóan felgyorsult az áruszállítás, míg az intenzívebb kereskedelem rendkívüli módon megnövelte az üvegházhatású gázok mennyiségét a légkörben. A környezetszennyező iparágak ugyanakkor nem tűntek el, hanem a fejlett országokból olyan fejlődő országokba helyezték át termelő tevékenységüket, ahol a környezetvédelmi előírások kevésbé szigorúak. Ezt a jelenséget takarja az úgynevezett „pollution haven” elmélet.

A neoliberális közgazdászok ennek ellenére előszeretettel hangsúlyozták az úgynevezett „race-to-the-bottom” jelenséget, amelynek lényege, hogy a globalizált termelési és kereskedelmi struktúrák a környezetvédelmi előírások egyre szélesebb körű terjedését kellett volna előidézniük. Ezzel párhuzamosan viszont azt látjuk, hogy

a gazdasági liberalizáció és a globalizáció nem hozta magával a környezetvédelmi előírások terjedését és szigorodását.

V. Képmutató életmód, melynek árát mások fizetik

A liberális és baloldali zöldpolitika Janus-arcúsága legélesebben a klasszikus baloldali-liberális, „zöld-tudatos” nagyvárosi lakó (a városlakók értékvállalásait a Pew Research Center vizsgálta) archetípusát leképző kulturális közeg által hirdetett normákban érhető tetten. Tanulmányok sora mutatott rá, hogy milyen óriási a szakadék ezen polgárok kutatásokban megvallott értékei és tényleges életmódja között. Csak egy példa: Az Egyesült Királyságban például rendkívül népszerű lett körükben a trópusi gyümölcsös koktélok fogyasztása. Ezek alapanyagait azonban gyakran távoli országokból kell importálni hatalmas mennyiségben. Így például a forgalmát 2013 és 2016 között megháromszorozó Fever-Tree nevű brit cég legnépszerűbb terméke egy olyan gin-tonic koktél, amelynek hozzávalóit Ruandából és Tanzániából kell beszerezni. Ugyanígy óriási divat lett az úgynevezett quinoa fogyasztása a nyugat-európai nagyvárosokban. A gabonaféle elsődleges származási országa Peru és Bolívia, az európai ellátás 95 százaléka pedig import, amelynek volumene megnégyszereződött 2013 és 2017 között. Hasonlóképpen megugrott az avokádó fogyasztása Nyugat-Európa urbánus lakossága körében. Az „avokádó iparág” ugyanakkor óriási környezeti károkat, vízhiányt, sőt, komoly emberi jogi visszaéléseket is eredményez az egyik legnagyobb termelő országban, Chilében.

A nyugati fiatalokra jellemző továbbá, hogy míg

a globális problémák felé nyitottak, de a saját közösségükben, a lokális szinten felmerülő kihívások nem mozgatják meg őket.

A baloldal igyekszik ezt kihasználni a zöldpolitika terén is, és módszeresen próbálja a fiatalokat különféle globális ügyek mögé állítani, miközben elfordítja őket a nemzeti és a saját közösségüket érintő környezeti kihívásoktól.

A környezetvédelem a jobboldali gondolkodás integráns részét képezi

A környezetvédelemnek és a zöldpolitikának hosszú időre visszamenőleg van jobboldali hagyománya. A közép-európai rendszerváltozások idején például a környezetvédelem az egyik legfontosabb mobilizáló tényezővé nőtte ki magát az elnyomó kommunista diktatúrával szemben. Észtországban az 1980-as évek végén kibontakozó „éneklő forradalomban” fontos szerepet játszott a szovjet környezetszennyezés ellen való polgári fellépés, míg Magyarországon a bős-nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozóhullám vált a kommunista rendszerrel szembeni fellépés szimbólumává.

A baloldali narratívával szemben a nyugat-európai jobboldal már az 1970-es években zászlajára tűzte a környezetvédelem ügyét. Németországban a CDU pártmanifesztójában jelent meg elsőként a teremtett környezetért való felelősségvállalás. Az 1978-as Grundsatzprogrammban a CDU már erősen hangsúlyozta a lokalizmus, valamint a közösség és az egyén felelősségét a környezetvédelem vonatkozásában. Ezt követően Helmut Kohl 1982-ben felálló kormánya hozta létre Németország történelmében először az önálló környezetvédelmi szaktárcát.

A brit konzervatívok kissé lemaradva, a baloldali zöld politikai nyomás ellensúlyozására válaszul váltak a környezetvédelem élharcosaivá. Margaret Thatcher kormányát ugyanis a korabeli munkáspárti ellenzék azzal támadta, hogy az Egyesült Királyság a legszennyezőbb európai tagállam (Dirty Man of Europe). Valójában a Thatcher-kabinet volt az első brit kormány, amely szigorú törvényi szabályozásokkal igyekezett fontos környezetvédelmi intézkedéseket realizálni, míg a korábbi brit kormányok csak az ipari szereplőkkel kötött informális alkuk révén tettek néhány óvatos lépést ebbe az irányban. A zöld gondolat azóta sem veszett ki a toryk politikájából. Tavaly januárban Theresa May egy 25 évre szóló környezetvédelmi tervet jelentett be, amely program integráns része az egyéni felelősségvállalás erősítése, valamint a tervszerű erdőtelepítési programok kidolgozása is.

Bár kétségtelen, hogy a jelenlegi amerikai elnök szkeptikusabb álláspontot foglal el a zöldpolitikával kapcsolatban, nem szabad elfelejteni, hogy

a környezetvédelem egyáltalán nem idegen az amerikai konzervatív gondolkodástól.

Már az amerikai republikánusokra az egyik legnagyobb formatív erővel ható elnök, Theodore Roosevelt is fontos kérdésként kezelte a politika és a természet viszonyát. A róla szóló életrajzi munkák is rendre kiemelik az elnök természetközeli életvitelét, rámutatva, hogy Roosevelt életfilozófiájában központi elem volt a természettel kialakított harmonikus kapcsolatra való törekvés.

Mindezen gondolatok nem is maradtak meg puszta szólamok szintjén. Az amerikai történetírásban csak „a megőrzés elnökeként” emlegetett Theodore Roosevelt 1901 és 1909 között megduplázta a nemzeti parkok számát és nevéhez fűződik az úgynevezett Antiquities Act elfogadtatása is. Ennek értelmében az amerikai elnökök minden olyan természeti kincset, meghatározó tájegységet, szövetségi védelem alá helyezhetnek, amelyek valamilyen különleges társadalmi és a közösség számára szimbolikus értékkel rendelkeznek.

Ugorva egyet az időben, érdemes felidézni Ronald Reagan 1984-es beszédét, amelyben kijelölte a konzervatív zöldpolitika alapvetéseit. Reagan szerint egy konzervatív „elkötelezett mindazon erőforrások védelme és megőrzése iránt, amelyek az életünket biztosítják.” Meg akarja óvni azt a földet, amelyen él, hiszen ezt az örökséget hagyhatja gyermekeire. Ez tehát a konzervatívok erkölcsi kötelessége: úgy vagy még jobb állapotban „továbbadni” környezetünket a következő generációnak, mint ahogy azt kaptuk. Jól látható tehát, hogy szerte a világon

a konzervatív politika elemi része a környezetvédelemről és a zöldpolitikáról való gondolkodás.

A konzervatívoknak vissza kell venniük a zöldpolitikát a baloldaltól

Adódik tehát a kérdés, hogy miben is áll a konzervatív zöldpolitika napjainkban. Legegyszerűbben talán úgy fogalmazható meg, hogy a konzervatív környezetvédelmi gondolat a közösségeken, az ösztönzésen és a környezetért való felelősségvállaláson alapszik. A konzervatív zöldpolitika nem elsősorban a restrikció, a tiltó szabályok felől közelít, hanem a megfelelő cselekvésre próbál ösztönözni. A közösség értékeit és normarendszerét igyekszik olyan módon fejleszteni, hogy az nyisson a környezetvédelem és a zöldpolitika irányába. Mindeközben a józan ész keretein belül igyekszik megteremteni a gazdaság, a gazdasági növekedés és a környezetvédelem fenntartható egyensúlyát.

I. Lokális megoldások

A baloldal és a jobboldal szabályozási felfogásában azonban óriási különbségek vannak. A baloldal a globális megoldásokban (nagy multilaterális környezetvédelmi egyezmények) és a szupranacionális megoldásokban hisz. Így a nemzetállamok hatásköreinek elvonásával, a nemzetek feletti intézmények feltétlen felhatalmazásával az egyén felelősségét szüntetné meg. Pedig adekvát politika cselekvésre a nemzeti és nemzetközi színtéren is kizárólag a nemzetállamok képesek. Egyrészt azt éghajlatváltozás tünetei egy-egy országban másképp jelentkeznek, így nincs általános recept azok kezelésére. Másfelől – mint arról korábban szó volt – a nemzetközi egyezmények igen kis hatékonysággal képesek elérni céljaikat: a leginkább érintett országok nem hagynak fel miattuk káros gyakorlataikkal.

Ezzel szemben

a jobboldali zöldpolitika a nemzetállamok hatáskörében tartja a környezetvédelmi szabályozást,

hozzáalakítva azt az ország szerves fejlődéséhez. Ebben pedig az egyénre is komoly felelősség hárul. Az egyénnek kell a saját környezetéért és a saját, szűk közössége birtokában lévő környezetéért felelősséget vállalnia. Például tisztán kell tartania portája előtti közterületet vagy részt kell vennie a településén működő alapítvány faültetési programjában. A konzervatív zöldpolitika tehát a lokalizmusban hisz.

II. Csak semmi társadalommérnökösködés

A konzervatívoknak így elsősorban arra a problémára kell választ találniuk, hogy miként lehetséges elérni azt, hogy az emberek tömegesen változtassanak szokásaikon, egy környezetkímélőbb életmódot választva. Konzervatív megközelítésben nyilvánvalóvá válik, hogy az adott közösség életmódjának alapját jelentő tényezőket nem lehetséges erőszakosan, felülről vezérelve megváltoztatni – még ha ezek a tényezők nem is környezetbarátok.

Rod Dreher, a The American Conservative szerzője szerint

a baloldali, tiltáson alapuló, az egyént a középpontba helyező megközelítés kontraproduktív.

A konzervatív megközelítés éppen a közösség értékeinek és normáinak fokozatos kialakításában látja a megoldást. A közösségeknek kell olyan – hangsúlyozottan – pozitív értékeket és normákat létrehozniuk, amelyek fokozatosan alakítják át a közösség életmódját és viszik közelebb egy környezetkímélőbb életvitelhez. Szükséges tehát egy olyan társadalmi konszenzus kialakítása, amely egy, a természet szempontjából is fenntartható gazdasági rendszert eredményez. Mindebben persze komoly szerep hárul az államra is, amely az oktatási rendszer révén támogathatja a környezettudatos életmód terjedését.

III. A nudge-ing szerepe

A konzervatív állam eszköztára persze nem áll meg az iskolák falainál. A gyakran eredménytelen tiltó szabályozások helyett különféle ösztönző intézkedések, a Richard A. Tahler által felvetett módszer, az úgynevezett „nudge”-ok révén segítheti bizonyos magatartásformák kialakulását. Ennek lényege, hogy az állam olyan keretrendszert igyekszik felállítani, amely választási lehetőséget biztosít az egyén számára. A választás lehetősége pedig máris sokkal inkább érdekeltté teszi az egyént a cselekvésben. A rendelkezésre álló választási opciókat viszont olyan módon kell kialakítani, hogy azok az állam szakpolitikai céljai felé tereljék az egyén döntését.

A „nudge” koncepciójának gyakorlati alkalmazására leginkább az Egyesült Államokban találunk példákat. A 2000-es évek eleji kutatásban Kalifornia egyik városában a helyi elektromos közműszolgáltató bevonásával a felhasználók heti rendszerességgel üzenetet kaptak a szolgáltatótól arról, hogy a saját energiafogyasztásuk hogyan alakult a szomszédokéhoz képest. Ezek az úgynevezett „normatív üzenetek” hosszú távon is hatással voltak a háztartások magatartására, és hétről-hétre kevesebb elektromos áramot fogyasztottak. A „nudge” koncepciója hatással volt az Egyesült Államok ipari szereplőinek magatartására is. A felmérések kimutatták, hogy a kis- és középvállalatok menedzsmentje korábban meglepően kevés figyelmet szentelt az energiatakarékosságnak. Az Amerikai Környezetvédelmi Ügynökség (EPA) ezért önkéntesen vállalható energiatakarékossági standardokat dolgozott ki a cégek számára, amiért cserébe a vállalatok állami forrásokhoz juthattak, amelyből aztán saját marketingjük finanszírozhatták.

IV. A szépség érték

A zöld konzervativizmus másik fontos eleme az esztétikai környezetvédelem kérdése. Ezen irányzat egyik úttörője a híres brit filozófus, Sir Roger Scruton. Egy-egy projekt költség-haszon elemzésében ugyanis

nem csak a gazdasági megfontolásoknak kell szerepet játszania.

Figyelembe kell venni annak társadalmi költségét is. Így például egy szélerőmű komplexum nemzetgazdasági szinten például akár pozitív egyenleget is mutathat, ugyanakkor felépítése egy teljesen idegen egységet illeszt a jól megszokott tájba. Ez az a társadalmi költség, amelyet a térségben élő közösség már nem feltétlenül szeretne megfizetni.

Az esztétikai környezetvédelem mögött az a gondolat rejlik, amely szerint egy-egy természeti kincs vagy tájegység hasznosítása jelentős anyagi haszonnal járna, azonban az adott tájegység megváltoztatása a közösség értékeit devalválná. A költség-haszon elemzést tehát ebből a szempontból is el kell végezni.

Zöldpolitika Magyarországon

Könnyen belátható, hogy a környezetvédelem ügye elsősorban nem ideologikus látványintézkedések kérdése, hanem megfelelő szakpolitikai koordinációé.

Ezen a területen Magyarország kifejezetten jól teljesít.

Magyarország azon kevés országok között van, ahol 1990 óta úgy nőtt a bruttó hazai össztermék, hogy mind a széndioxid-kibocsátás, mind az ország energiaigénye csökkent, előbbi 32, utóbbi 15 százalékkal. Emellett 35 százalékkal csökkent a Magyarország által kibocsátott üvegház hatású gázok mennyisége (European Environment Agency, pdf). Ráadásul 1985 és 2000 között – a pazarló szocialista ipari termelési formák kivezetésével – kétharmadára, 90 ezerről 60 ezer tonna éves szintre sikerült mérsékelni Magyarország éves széndioxid-kibocsátását, 2018-ban ez az érték már csak 48 ezer tonna volt.

A szakpolitikai koordináció fontosságának tudatában az Országgyűlés 2018 októberében fogadta el a második Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégiát (pdf), annak részeként a Hazai Dekarbonizációs Útitervet és a Nemzeti Alkalmazkodási Stratégiát. Érdemes megjegyezni, hogy a dokumentumcsomagot a környezetvédelem ügyét egyre gyakrabban felvállaló baloldali ellenzék és Jobbik sem támogatta. A stratégia szerves részét képezi, hogy Magyarország energiaigényét napenergia és atomenergia együttes használatával minél hamarabb, ezen tiszta energiaforrásokból ki tudja elégíteni. Magyarország el akarja kerülni azt a hibát, amit Németországnak nem sikerült: az ideologikus atomellenesség miatt a német energiamix jóval nagyobb arányban tartalmaz fosszilis tüzelőanyagok (fekete- és barnakőszén) elégetéséből származó energiát. Így Magyarország esetén (a KKI adatai szerint) mindösszesen a megtermelt villamosenergia 18 százaléka származik kőszén égetéséből, addig Németországban ez az arány 36 százalék. A nap és atomenergia együttes használatával a magyar villamosenergiatermelés 2030-ra 90 százalékban széndioxidmentes lesz. Mindezen eredményekkel együtt ma Magyarországon az egy főre eső széndioxid-kibocsátás csupán negyven százaléka az egy főre eső német értéknek.

De nemcsak az energiatermelés, hanem a háztartások energiahatékonysága terén is markáns lépéseket tett Magyarország. Az Otthon Melege program keretében 310 ezer lakás energiahatékonyságát sikerült érdemben növelni, így évi 130 ezer tonnával sikerült csökkenteni Magyarország széndioxid-kibocsátását. De kormány támogatásával épült ki 194 elektromos töltőállomás, amely elsősorban a városi közlekedés környezetbaráttá tételében segít, s több mint ezer elektromos autó vásárlását támogatta a kormány, ez további ötezer tonnával kevesebb széndioxidot jelent évente.

Fontos még kiemelni, hogy a fentebb említett stratégiai dokumentumok az erdőterületek nagyságának növelését is előírják, a jelenlegi 21-ről 27 százalékra. Ezért

csak 2019-ben 6000 hektárnyi erdőt telepít a magyar állam.

Egy, a Science magazinban megjelent kutatás szerint épp az erdősítés az egyik leghatékonyabb módja az éghajlatváltozás elleni védekezésnek.

De a megfogalmazott célok és most futó programok mellett érdemes arról is számot vetni, honnan indultunk, milyen eredményeket értünk el. A második Orbán-kormány 2011-ben indította el a kisméretű részecske kibocsátás csökkentésére vonatkozó programot, amelynek különféle elemei – így például a buszcsere-program, a teherforgalomtól védett övezetek kijelölése vagy épp a gépjárműadó rendszer zöld szemléletű átalakítása – nagymértékben hozzájárultak a levegőminőség folyamatos javulásához. A kormány szintén gondoskodott a hiányzó zajtérképek pótlásáról és kialakította a zajszennyezettség hosszútávú csökkentésére irányuló stratégiát is.

Magyarország 2012-től kezdődően sokkal szigorúbb szabályozásokat vezetett be a fokozottan környezetszennyező ipari tevékenységekre vonatkozóan, továbbá szigorodtak a tüzelőberendezésekre vonatkozó kibocsátási határértékek is (pdf). Jelentős előrelépés történt a környezeti monitoring területén is, így 2014 végére befejeződött az az Országos Környezetvédelmi Információs Rendszer továbbfejlesztése, valamint az Országos Meteorológiai Szolgálat 2016-ban megkezdte egy levegőtisztaság-védelmi modellrendszer kidolgozását is.

Ezentúl nagy hangsúlyt kell fektetni a társadalom környezettudatos szemléletmódjának erősítésére is.

Ennek jegyében hazánkban már 997 Ökoiskola és 945 zöld óvoda működik, aminek köszönhetően a jövő generációi már egészen fiatalon megismerkedhetnek a környezetvédelem alapjaival. Persze, nem szabad elfelejteni, a fenntarthatóság gondolatkörét nem csak az oktatási intézmények tantervein keresztül, hanem aktív részvételre lehetőséget adó programokon keresztül is közvetíteni kell. A fentiekből pedig az is látszik, hogy noha sok még a tennivaló, az elmúlt évek a magyar zöldpolitika ügye szempontjából a jól sikerült időszakok közé tartoznak. Maradjon ez így sokáig!

Záró gondolatok

Ehhez csak arra van szükség, hogy a politikai jobboldalnak a jövőben sem szabad hagynia, hogy a baloldal továbbra is monopolizálja a környezetvédelem és a zöldpolitika ügyét. A nyilvánosság elé kell tárni mindazon koncepciókat és cselekvési terveket, amelyekkel a konzervativizmus szolgálni tud a jelenkor környezeti kihívásaira.

A történelmi tapasztalat ugyanis azt tanítja nekünk, hogy szemben a zöld ügyet csak álcaként lobogtató baloldallal, a konzervativizmus értelmesen és eredményesen tud hozzájárulni természeti környezetünk megóvásához.

A bejegyzés trackback címe: https://precedens.mandiner.hu/trackback/141871

Ajánljuk még a témában