Második emberi jogi forradalom?

2019. augusztus 16. 13:31
A második világháborút követően zajló „ember jogi forradalom” olyan mítoszt teremtett, amely azt sugallja, hogy az emberi jogokat az államok ellenében kell érvényesíteni. Az új évezred kihívásaiból kiindulva, egy „második emberi jogi forradalom” során ugyanakkor nem ellenségnek, hanem partnernek és szövetségesnek kell tekinteni az államot.

„Egy második emberi jogi forradalom küszöbén áll a világ?” – tette fel a kérdést Douglass Cassel, az amerikai Notre Dame egyetem jogászprofesszora az 1990-es évek derekán. Az „emberi jogi forradalom” kifejezéssel a második világháborút követő évekre utalt, amelyek során – többek között az ENSZ Alapokmányának (1945), a Nürnbergi Törvényszék Kartájának (1945) és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának (1948) elfogadásával – az addig nemzeti bölcsőkben nevelkedő emberi jogok elismerése és védelme a nemzetközi jog és a nemzetközi kapcsolatok ügyévé emelkedett, vagyis „nemzetköziesedett.” A nemzetközi jog pedig azóta is folyamatosan terjeszti ki és szilárdítja meg hatáskörét az államok emberi jogi kötelezettségei, illetve az állami tisztviselők ezek súlyos megsértése miatti felelősségre vonása terén.

Forradalomszerű – és mítoszteremtő – változást jelentett ez abban a tekintetben, hogy nemzetközi jogi mércét állított az embereket érintő állami közhatalomgyakorlás elé, és nemzetközi jogi felelősséget állapított meg az embereket érintő állami közhatalomgyakorlás miatt. Ez az időszak

átformálta és korlátozta a szuverenitás klasszikus felfogását, illetve szakított a nemzetközi jog azon felfogásával, amely az államközi kapcsolatok kizárólagosságát vallotta.

Közpolitikát alakító ereje nélkül például aligha indulhatott volna meg a szovjet diktatúrát aláásó helsinki folyamat. Ugyanakkor az emberi jogok „nemzetköziesedésének” azóta is tartó folyamatos erősödése és terjeszkedése –elszakadva eredeti értelmétől – számos esetben már a „társadalmi mérnökösködés” jegyeit viseli magán, illetve sokszor egy – egy eszmevilág vagy politikai felfogás terjesztésének és exportálásának eszközeként tűnik fel.

Nem volt forradalomszerű – csak mítoszteremtő – ugyanakkor abban az értelemben, hogy az embert nem az állami vagy a nemzetközi elismerésnek és szabályozásnak köszönhetően illetik meg veleszületett alapvető jogok, hanem „pusztán” emberi mivoltából és emberi természetéből fakadóan. Az emberi jogok – legalábbis az eredeti értelmük és funkciójuk szerint – elsősorban nem az államokról, a nemzetközi jogról, a nemzetközi kapcsolatokról vagy a nemzetközi szervezetekről szólnak, hanem magáról az emberről. Az emberi jogok második világháborút követő „nemzetköziesítésének” igényét olyan történelmi korszakban és kontextusban fogalmazták meg, amelyben a szuverén államokkal szembeni védelem állt a figyelem, illetve a nemzetközi jogalkotás középpontjában. Ez pedig annak a sok esetben hamisnak bizonyuló mítosznak a gyökere, amely azt a felfogást képviseli, hogy az emberi jogokat az államtól kell félteni, és az állammal szemben kell megvédeni és megvalósítani.

Ugyanakkor az alkotmányba foglalás és „nemzetköziesítés” történelmi kontextusai még nem jelentik – és nem is magyarázzák meg – azt, hogy egyedül az államok lennének olyan entitások, amelyeknek tiszteletben kell tartaniuk az emberi jogokat. Még kevésbé magyarázzák meg azt a mítoszt, hogy az emberi jogokat csak az államoktól kell félteni, illetve az államokkal szemben vagy csak azok ellenében lehet megvalósítani. Mindezt Edwin Black könyve nyomán egy korabeli példával úgy lehet megvilágítani, hogy a náci Németország emberi jogokat sértő bűnei mindenki előtt egyértelműek. De mi a helyzet az IBM felelősségével, amely a legmodernebb adatkezelő rendszert szállítva segítette elő az embertelen náci cselekmények végrehajtását? Egy másik példát említve: a Dél-Afrikában működő apartheid rendszer bűnei szintén egyértelműek. De mi a helyzet a Polaroid felelősségével, amelyik a személyazonosításhoz szükséges fényképészeti eszközöket szállította Dél-Afrikába? Az említett példák bár, kivételes és súlyos esetek, mégis jól világítanak rá arra, hogy az emberi jogokat nem csak az államoktól szükséges óvni. Az emberi jogok tiszteletben tartása nem csak az államok „ügye”.

Az 1970-es évektől kezdődően kibontakozó és felemelkedő – a tervgazdasági modell összeomlása miatt pedig alternatíva nélkül maradt – gazdasági globalizációnak a 21. század hajnalára már nemcsak a jótékony hatásai vagy az általa teremtett lehetőségek váltak nyilvánvalóvá, hanem az árnyoldalai, és ezzel együtt az emberi jogokra gyakorolt káros hatásai is.

A globalizáció átformálta az anyavállalatoknak a leányaikhoz és a beszállítóikhoz fűződő kapcsolatát:

bár az egyes láncszemek a nemzeti jog szemében jogi személyként – legalábbis formális értelemben – megőrzik önállóságukat, valójában azonban egyetlen és egységes üzleti vízió és stratégia mentén működő termelési és szolgáltatási hálózat (global supply chain) részévé válnak. A népszerű iPhone előállításában például több mint 30 országban közel 800 beszállító vesz részt, de nem ritka az sem, hogy egy transznacionális vállalat beszállítók tízezreit vonja be a munkájába. Ezek a termelési és szolgáltatási hálózatok az államok közpolitikai törekvéseitől függetlenedve (sok esetben pedig azok ellenében) saját autoritásukat megalapozva kívánnak működni. Amint arra a precedens korábbi elemzése rámutat, ma már példák tucatjai igazolják, hogy a globális intézményekké erősödő transznacionális vállalati hálózatok működése közvetlen hatással van – a gyülekezés szabadságától kezdve az emberi méltóság védelmén át a környezeti értékek megőrzéséig – az emberi jogok szinte teljes spektrumára.

Amint azt a Precedens nemrég elemezte, illetve interjúalanya is kifejtette, a digitalizáció és a vele kéz a kézben járó információs globalizáció az új évezredet meghatározó jelenségeinek számítanak. Ezen technológiai újításokat kihasználva és hasznosítva megerősödő és monopolizálódó digitális közvetítő vállalatok globális szolgáltatásokat kínálnak az emberek közötti kommunikációs tér, valamint a mindenütt jelenlévő virtuális közterek biztosításával. Ennek eredményeként az emberek az életüknek egyre jelentősebb részét élik digitális magánplatformokon, másfelől pedig a virtuális közterek egyre meghatározóbb közéletformáló szerepre tesznek szert. Ugyanakkor a nagy digitális közvetítő vállalatok a kommunikációs és közéleti virtuális terek szabad biztosításán túl a felhasználók adatainak megszerzése, elemzése és felhasználása révén – a nemzeti alkotmányos értékektől és szabályozástól alapvetően elszeparáltan – az ellenőrzést is megszerzik ezen terek felett. Mindez pedig – például bizonyos tartalmak megszűrésével vagy a hírfolyam egyénre szabásával – súlyos manipuláció veszélyét hordozza magában, amely olyan alapvető emberi jogokra van közvetlen hatással, mint például a véleménynyilvánítás, a magánszféra szabadsága, vagy akár a közhatalom demokratikus gyakorlásával összefüggő és azt lehető tevő jogok.

Korábban sem olyan transznacionális vállalatok által uralt nemzetközi gazdasági rendszer, sem pedig olyan digitális közvetítő vállalatok által ellenőrzött kommunikációs tér nem létezett, amely a nemzeti alkotmányos értékektől és állami szabályozástól való elszigetelődésre törekedett és emellett ilyen jelentős hatást gyakorolt az ember jogokra. Douglass Cassel szavait visszaidézve

valódi „második emberi jogi forradalomra” van szükség,

olyanra, amely az emberi jogok megóvásához a 21. évszázad kihívásainak valóságából indul ki. Olyan felfogásra, amely az államokban nem az emberi jogok ellenségét, hanem a partnerét látja; az emberi jogok védelmét pedig nem az államok ellenében és – a neoliberális felfogással ellentétben – nem az államok legyengítésében, hanem az államokkal szövetségben képzeli el. Egy ilyen megoldást kínálhat a transznacionális üzleti tevékenység emberi jogi szabályozásáról jelenleg folyó nemzetközi szerződéskötést előkészítő eljárás. Az új évezred a globalizációban és digitalizációban tetten érhető emberi jogi kihívásainak orvoslásához valóban nélkülözhetetlennek látszik az államközi együttműködés, hiszen jellemzően éppen az üzleti működés több joghatóságot is átívelő jellege – és éppen az ebből fakadó kellő állami szabályozás hiánya – jelent fenyegetést az emberi jogokra. Fontos ugyanakkor, hogy a nemzetközi szerződés ne vagy ne csak szupranacionális megoldást keressen, hanem éppen ellenkezőleg, a nemzeti alkotmányos értékek és az állami szabályozási felhatalmazás megerősítésével kínáljon orvoslást. A jelenleg zajló nemzetközi szerződéskötési eljárásba, illetve az ott megjelenő különböző felfogásokba a precedens következő elemzése kínál betekintést.

Összesen 3 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés