„Korábban sem azonosan értékelték az EU tagállamai a jogállamiságot” – beszélgetés Csink Lóránttal

2019. december 23. 13:37
A jog és a társadalom kapcsolata nagyon fontos, viszont az emberek és a társadalmak különbözőek. Ugyanaz a jog nem működhet mindenhol ugyanúgy, pusztán már csak a kulturális különbségek miatt sem - a Pázmány Péter Katolikus Egyetem alkotmányjogi tanszékének docensével Orbán Balázs rovatvezető, a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai államtitkára beszélgetett.

Ha valaki egyszerre rendelkezik a tudományos és a közigazgatás területéről is magas szintű tapasztalatokkal, hogyan tekint e kettő viszonyára? Mi a különbség az Alkotmánybíróság, a minisztériumok, az igazságügyi terület és az akadémiai világ között? Lehetnek ezek komplementerei egymásnak? Mennyire alkalmazható a gyakorlatban az egyetemi katedrán kialakított tudományos elgondolás?

Nehéz kérdés. Komolytalanul úgy szoktam fogalmazni, hogy az egyetemen gyakorlati szakember vagyok, a gyakorlatban pedig tudományos szakember, így egyik helyen sem várnak tőlem túl sokat.

Kicsit komolyabban, én egy egyetemi embernek érzem magam, akit érdekel, hogy hogyan működnek a dolgok a gyakorlatban. Egy elméletet nem lehet kizárólag steril körülmények között vizsgálni, hanem meg kell nézni, hogy hogyan hat a világra. Így a gyakorlati állásaimnak van egy esettanulmány jellege is. Kíváncsi vagyok, hogy egyes szerveknél mit tudok hasznosítani az egyetemi énemből a gyakorlatban, illetve a gyakorlati énemet hogyan tudom visszacsatornázni az egyetemre. Örülök, hogy így alakult, bár nem tudatos döntés eredménye, hogy a kettőt egyszerre tudom csinálni.

Már többször felmerült, hogy azok az igazán jó jogászok, akik legalább két szempontrendszert megfelelően tudnak ötvözni. Például, ha valaki politológus a jog mellett, vagy bölcsész háttere van stb. Jól lehet ezt a kettőt ötvözni?

Azt nem mondanám, hogy aki csak egy sémát ismer az nem jó jogász. Vannak olyan szakemberek, akik egy témával foglalkoznak, de abban nagyon jók. Én viszont az elmélet és gyakorlat ötvözésében találtam meg a szerepemet és a saját boldogságomat.

Mennyire látszik a hallgatókon, a feltörekvő jogász generáción az erre való nyitottságot? Érdekli őket a közjogi megközelítés és az ezzel összefüggő gyakorlatorientált gondolkodás? Vagy ez a kevésbé népszerű?

Ez egy sokrétű probléma része. A másodéves hallgatóimat gyakran megkérdezem, hogy miként képzelik el a jövőjüket. Szomorúan látom, hogy a hallgatóim fele még csak nem is gondolkodott azon, hogyha megkapja a jogi diplomáját, mit fog csinálni. Az nem baj, ha az embernek nem az a terve valósul meg, amit másodéves joghallgatóként elképzelt, de az, hogy még csak nem is gondolkozik azon, hogy mit fog csinálni, azt problémának tartom.

Az egyetemi szemléletben én azt tartom a legfontosabbnak, hogy a hallgatónak legyen elképzelése arról, hogy mi a jog és az mire való.

Az teljesen független kérdés, hogy ezt milyen területen hasznosítja majd.  Ügyvéd barátaim gyakran mondják, hogy öt évig tanítjuk a hallgatót, aztán azt se tudják, hogyan kell egy keresetlevelet megírni.  Bezzeg ők! Két hónap alatt megtanítják a frissen végzett gyakornokot. Erre én mindig azt mondom, hogyha én nem tanítanám öt évig, ők nem tudnák két hónap alatt betanítani. Az egyetemnek az a feladata, hogy egy általános tudást adjon, amit az élet számtalan területen lehet hasznosítani.

Mi a jog egyetemi-tudományos nézőpontból? Sokan mondják, hogy aki egy dolog dogmatikájával, metafizikai hátterével nem foglalkozik, vagy legalább nem gondolkodik rajta, nem olvas utána, az egész életében szakbarbár marad. Minek lehet tehát tekinteni a jogot?

Rengeteg tankönyvi definíciót lehetne mondani.  Talán azt tudnám kiemelni, hogy a történelmünk úgy hozta, hogy a jog az a magatartási szabály, amely a leginkább áthatja társadalmunkat és viselkedésünket.  Azt, hogy a társadalom hogyan működik, nem a szokásokhoz, divathoz, illemhez, vallási szabályokhoz igazítjuk, hanem a joghoz. Tehát a jog norma-jellegét emelném ki, amely egy eszköz a társadalom terelésére. Több is, mint eszköz, hiszen olyan törvényszerűségei vannak, amelyektől nem lehet függetlenedni. 

Ez egy pozitivista megközelítés volt.  Ha a viták ingoványosabb területére tévedünk, amely a jog és az Alkotmány szerepével és funkciójával  kapcsolatos, az pont az ezen túli területekről szól. Van-e mégis kapcsolat a jog és a jogon túli szférában lévő normák között, egyáltalán van-e természetjogi alap? 

A természetjog számomra azt jelenti – bár lehet, hogy híres természetjogászok ezt megcáfolnák – hogy nem az ember van a jogért, hanem a jog van az emberért. Nem az a cél, hogy mindenképpen és megfeszülve teljesítsünk minden jogot, hanem a jognak kell szolgálnia a társadalmat és azon belül az egyes embereket. Szerintem az nem helyes, amikor a jog teljesen öncélúvá válik. Abból a szempontból pozitivista jogász vagyok, hogy nem hiszek egy tértől és időtől független állandó jogban, amit keresnünk kell, hiszen a jog egy ember által alkotott mű, ezért az adott társadalmi viszonyok között lehet értelmezni. Leegyszerűsítve: a tételes jog nélkül nem lehet jogászkodni, mint ahogy csak a tételes joggal sem lehet.

Két narratívát lehet ezzel kapcsolatosan hallani. A társadalomban zajló változásokat a jog annak rendje és módja szerint képezi le. Egyfelől a törvényhozó által, új törvények, jogszabályok formájában valósul meg, amelyhez a jogalkalmazók is igazodnak. Ezzel ellentétben létezik az a narratíva, hogy a társadalmi normarendszer sokkal kevésbé változik jelen pillanatban. A jog a társadalmi valóság és a társadalmi normák megváltoztatásának eszközövé vált, sok esetben a jogalkalmazók és egyes, pozícióban lévő politikai erők előre szaladva és föntről akarják megváltoztatni a társadalmi valóságot jogszabályok segítségével. Jellemző példa a közéletből a melegházasság ügye. Előbb a társadalom elfogadja a melegházasságot, és utána azt kodifikáljuk; vagy maga a jogi rendszer és a bíróságok azok, amelyek ezt rákényszerítik a társadalmi többségre.

Én egyikben sem hiszek. Az elsővel az a gondom, hogy azt a látszatot kelti, hogy bármilyen elképzelés átültethető a jogba és ezen keresztül lehet a társadalmat alakítani. Ez nincs így. Számtalan tapasztalat mutatja, hogy

a jognak van valamilyen terelő szerepe, de ha ez túl távol van a realitástól, akkor nem fog működni.

Tehát az a narratíva, hogy bármely politikai akarat leképezhető joggá, az nem igaz. A másikkal pedig az a gondom, hogy ugyan vonzó az az elképzelés, hogy a jog folyamatosan fejlődik, egyik dologból következik a másik és ez kényszerpályára állítja mind a jogalkotást, mind a döntéshozatali mechanizmust. Azt mégis látni kell, hogy a történelmi fejlődés, a jogfejlődés sosem lineáris, nem egyenes vonalú egyenletes mozgás. Ez nem zárja ki azt, hogy bizonyos dolgokat nem lehet előre prognosztizálni. A jog a társadalmi igényekre reflektál. Ilyen például az, hogy felvilágosodás korában az embereknek igénye volt arra, hogy beleszóljanak a közéletbe, személyük és jogaik biztonságba legyenek. Vagy jelenkori példával: a sivatagos országok alkotmányai tartalmazzák a vízhez való jogot, mert ott az a probléma. Tehát a jog a társadalmi problémákat hivatott megoldani. A 15. században nem volt vallásszabadság, mert nem volt rá szükség. Természetes volt, hogy mindenkinek egy a vallása. Jött a reformáció, és több felekezet alakult ki, akik között békét kellett teremteni. Ekkor már szükség volt a jogra, amely meghatározta a béketeremtés módjait.

És nem probléma, hogy mindent jogosítunk? Emberi követelések jogosításával, peresítésével, olyan csatornába terelhetünk vágyakat, amelyekben csalódni fognak, mert azok a csatornák nem alkalmasak a helyzet kezelésére.

Sok esetben a jog egy szükséges rossz: az lenne a jó, ha nem is lenne rá szükség.

Ez különösen igaz a családjogra. Ha nem kellene gyermekelhelyezésről vagy kapcsolattartásról rendelkezni, mert az természetes lenne a szülők között, akkor nem lenne szükség jogi szabályokra. Ha mindenki megfizetné a tartozását időben, akkor nem lenne szükség végrehajtási szabályokra. Ez nem azt jelenti, hogy ne legyenek szabályok. El kell fogadnunk, hogy emberi gyarlóságunk következtében szükség van rájuk.

Azt gondoljuk a jogról, mi, nyugati kultúrkörhöz tartozók, hogy az Alkotmányról, a közösség és a normák viszonyáról csak egyféleképpen lehet gondolkodni. Ha egy kicsit is kinyitjuk a szemünket, az derül ki, hogy nagyon sokféle megközelítés létezik. Miként lehetne ezt plasztikusan megfogalmazni?

A jog és a kultúra, illetve a jog és a társadalom kapcsolata nagyon fontos kérdés. Végső soron a jog az emberekről kell, hogy szóljon, viszont az emberek és a társadalmak különböznek. Ugyanaz a jog nem fog ugyanúgy működni az egyik társadalomban, mint a másikban, pusztán már csak a kulturális különbségek miatt sem. Mondok erre egy példát. Ismerősöm kért meg arra, hogy nézzek át egy angol nyelvű betegtájékoztatót, hogy jól fordította-e magyarra. Volt benne egy rész, amely arra figyelmeztetett, hogy ha ezt a terméket használja valaki, fontolja meg jól, hogy fogyaszt-e alkoholt. Jeleztem, hogy a fordítás nyelvtanilag jó, de a nem, a tilos vagy az életveszélyes kifejezés a helyes az adott szövegben. Hiszen, ha egy angol azt hallja, hogy „jól fontold meg”, annak teljesen egyértelműen az a jelentése, hogy nem szabad. Míg ha egy magyarnak mondják ugyanezt, ő megfontolja és iszik tovább. Ugyanígy él ez a jognál is. Ugyanazokat a szabályokat egészen máshogy alkalmazzák a különböző kultúrák. Ha az a célunk, hogy tartalmilag is ugyanazt értse alatta mindenki, akkor ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Ha elhagyjuk a nyugati kultúrát, és a keleti vagy az iszlám felfogás irányába indulunk, melyek a legnagyobb töréspontok?

Ezzel kapcsolatban nagyon kevés a tapasztalatom. Azt látom, hogy

meg kell értenünk az egyes kultúrák fejlődését is ahhoz, hogy megérthessük a jogrendszerüket.

Például a kínai jogrendszer rendkívül heterogén, hiszen nagyon sok hatás - orosz, amerikai, német - érte nagyon rövid idő alatt. Az alapja pedig a nyugati kultúrától élesen eltérő konfuciánus filozófia. Ott egészen máshogy működik minden, nem lehetünk biztosak a saját sémáinkban. A kulturális összehasonlításban azt tartom a legfontosabbnak, hogy tudatosítsa bennünk: nem biztos, hogy ami számukra evidencia, az más számára is az.

Nemrég Saint Louis-ban voltam vendégoktató. Arról is beszéltem, hogy az ottaniak számára nagyon sok minden alapvető, ami nekünk nem az és fordítva. Ez egy jó terep volt a kulturális összehasonlításra. Ha összevetjük, hogy ki és miből indul ki, könnyebb megérteni, hogy miért gondolkodik másképp.

Rengeteg jogi természetű vita zajlik az európai uniós tagállamok között, amelyeknek az origója is ez. Vajon képesek vagyunk-e arról beszélni, hogy mit jelent számunkra a demokrácia, a hatalommegosztás és a jogállam, vagy csak elbeszélünk egymás mellett, azért mert nincsenek közös alapjaink? Vagy megvannak a közös alapok, de a figyelem és a nyitottság hiányzik a rendszerből?

Szerintem ez nagyon fontos kérdés. A vitákat, mindig egy konkrét eset robbantja ki. Korábban sem azonosan értékelték az EU tagállamai a jogállamiságot vagy a demokráciát. Különböző olvasatai voltak ezeknek a fogalmaknak, de ezt a szőnyeg alá söpörték. Amikor viszont meg kell mutatnunk a különbséget, akkor gondban vagyunk. Az nem jogi kérdés, hogy kell-e egy egységes fogalom vagy nem. Sokkal inkább a nemzetközi politika terrénuma meghatározni, hogy mi a cél. Akarjuk-e, hogy ugyanazt jelentsék ezek a fogalmak mindenkinek vagy nem. Ebben jogi álláspont nem lehet. A jogászok ilyenkor azt mondják, hogy bármelyik megoldást választják, ők azt elfogadják és végrehajtják. Az már a jövő zenéje, hogy ilyen kialakul-e. Én egyelőre nem látok ilyet.

Az Európai Uniót tekintve jól látszik, hogy a vizsgálódásoknak van egy jogi leágazódása is. Egy eredetileg gazdasági együttműködésre kialakított intézményi platform kezd egy politikai együttműködés intézményi platformjává válni. Ezek leágazásait látjuk az alapszerződésekben, amelyek mintegy európai alkotmányként megjelentek már az elvárások. A dolgok akkor siklanak félre, amikor azt látjuk, hogy valaki elkezd hivatkozni ezekre az elvárásokra. Akkor derül ki, hogy felszínen egységesnek tűnő elképzelések hátterében zűrzavar van, nincs egyetértés. Mit lehet tenni, hogy érdemes belefogni a helyzet tisztázásába? Vagy egyszerűen csak hagyni kell, hogy kiforrja magát? Ebben a módszerben viszont benne rejlik annak a kockázata, hogy az európai projekt véglegesen kisiklik, mert a különböző feszültségek annyira aláássák a bizalmat és az együttműködést.

Nehéz kérdés, mert nekem politikai véleményem van róla, de most jogászként válaszolok. Egyrészt ez nem most kezdődött. Az már a Maastrichti Szerződés előtt is látható volt, hogy az eredetileg gazdasági célra kitalált unió politikai egységgé is válik. Másrészt azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy egy öt-hat tagra kitalált szervezet, amelyhez az európai országok jelentős része már csatlakozott, már nem ugyanaz. Ez a döntéshozatali mechanizmusban, a közös kérdésekben is tetten érhető. Úgy látom, hogy az EU nagy kihívások előtt áll. Jogászként két tiszta megoldást látok. Az egyik, amelyik drasztikus, a föderáció, ami egy jól ismert államszerkezet, lehet tudni, milyen lehetőségei vannak a szövetségnek és a tagállamoknak. A másik, hogyha nincs föderáció csak hatáskörelosztás, de sokkal világosabban meghatároznánk, hogy mi az, ami közösségi kompetencia és mi az, ami tagállami mozgástér. Ehelyett zajlik egy politikai huzakodás, hogy éppen ki tudja érvényesíteni az érdekeit. Bizonytalanság van a rendszerben, ezért ezt az állapotot nem lehet, és nem is akarják kodifikálni, mert mindenki abban reménykedik, hogy erősebb pozíciót tud kiharcolni magának. Ez már nem egy jogi értékelés. A status quo-t a politikának kell meghatározni. Egy jogász azt tudja megmondani, hogy ezt az állapotot hogyan lehet fenntartani és érvényesíteni. 

Nem mindenki fogja fel ilyen világosan a jogászi szerepet. Azt látom, hogy rengeteg a „mozgalmár jogász”. Sokan és aktívan dolgoznak azon, hogy politikai cselekvési tervet fogalmazzanak meg. Minőségi, jogi szakmunkákban, komoly tudományos publikációkban olvashatjuk, hogy mi a cél. Ezek nem mások, mint politikai cselekvési tervek a jog nyelvére lefordítva. 

Én úgy gondolom, hogy a jogász is a társadalom tagja, sőt aki államszervezettel foglalkozó jogász, az még inkább belelát a politika működésébe. Apolitikus jogászt ritkán látni. Miért ne lehetne egy jogász mozgalmár is? Külföldi egyetemeken is látok „szabadságharcos” jogászt. Több jogászra jellemző, hogy egy bizonyos alapjogi téma érdekli, ehhez kapcsolódóan kutat, és ezt szeretné minél szélesebb körben érvényesíteni, de más nem foglalkoztatja. Engem viszont az érdekel, hogy általában a jog hogyan működik. Lehet, hogy túl sokat foglalkoztam a jog kulturális megközelítésével. A jog azért fontos, hogy megpróbáljunk mindenkit megérteni. De nem kell mindenkivel egyetérteni. Az, hogy kinek mi a motivációja, nem jogi kérdés. Nem tartom szerencsésnek, ha a jogot egyoldalú eszközként használjuk. Nem szabad azt mondani, hogy a saját prioritásunk az egyetlen létező jog. Ilyen a melegházasság példája. Jogi érveket mind a két oldalon tudnék mondani. Lehet egy véleményem, ami nem jogi, de nem lehet azt mondani, hogy egyedül az én álláspontom az, amit a jog igazol.

Beszéljünk az alkotmányokról. Kíváncsi lennék, hogy egy, az alkotmányozás folyamatát jól ismerő szakembernek mik az észrevételei. A legnagyobb változás az érték és az alkotmány összefüggésének tekintetében jelent meg. Az előző alkotmány a technikai szabályok területén nem nagyon különbözött a mostanitól. A döntő különbség az értéksemlegesség. Az új alkotmány elkezd tartalommal megtöltődni, épül mögé valami. Mekkora ez a különbség? Hogy viszonyul ebből a szempontból a két alkotmány egymáshoz? 

A különbség teljesen egyértelmű. Az értéktartalom, ideológia tekintetében komoly a különbség. Az alkotmányozás kezdetén volt visszatérő kérdés, hogy ennek az átültetése mennyire lesz sikeres. Mert

ideológiát teremteni mesterségesen nem lehet, vagy elfogadja a társadalom, vagy nem.

Pusztán az alkotmányozói akarat kevés ehhez. Ezt felülről nem lehet átalakítani. Nem merném megmondani, hogy a nyolc év alatt milyen jeleket látok a szemléletben. Ez igazán csak generációs távlatból ítélhető meg. 

Hogy fogalmaznád meg a két alkotmány ideológiáját?

Az előző alkotmányt egy szóval  individualistának mondanám. A rendszerváltáskor az volt a legfontosabb, hogy ne legyen szocializmus. A kilencvenes évek előtt kolhoz-rendszer létezett, ami az egyén érvényesülését ellehetetlenítette. Érhető, hogy ennek a teljes tagadását képviseltük. A kétezres évek elején, a gazdasági és a politikai válság hatására érezhető volt egy visszakozás az individualizmustól, a közösség és a kollektivitás ismét nagyobb hangsúlyt kapott. 

A magyar alkotmányosság története a folyamatos megszakítottság és újratervezés története. Ha a kulturális alapokat komolyan vesszük, és egy közösségi alapú alkotmányban gondolkodunk, akkor legfontosabb feladat, hogy megértsük, kik vagyunk, honnan jöttünk, mit akarunk és hova tartunk. Ezt kell az alkotmánynak tükröznie. 

Aki fontosnak tartja, hogy ki ő és honnan jött, az 2012 előtt is fontosnak tartotta azt.  Nem lehet kifejezetten azt mondani, hogy ezt az alkotmány eredményezte, vagy a nélkül nem jött volna létre. Izgalmas kérdés, hogy a változás eredményez-e egy alkotmányt, vagy az alkotmány eredményez-e egy változást. Úgy érzem, hogy az Alaptörvény esetében mind a kettőről szó van. Tény, hogy 2010-ben a kormány és a politikai rendszerrel szemben komoly elégedetlenség alakult ki. Ez pedig nagy változást eredményezett, ami aztán egy új alkotmány formájában is megjelent. Azt azonban, hogy az új alkotmány milyen további változásokat generál az értéktartalom tekintetében, most nem tudnám megmondani.

Mégis csak van egy ezer éves alkotmányunk. Vissza tudunk-e hozni valamit a régiből?  Benne van az Alaptörvényünkbe, hogy erre figyelnünk kell. Ennek ellenére úgy látom, hogy azt még nem sikerült pontosan megfogalmazni, mit is jelent ez valójában. Voltak próbálkozásaink a történelmi alkotmány megfejtésére, azonban ezek mind zsákutcába vezettek. A magyar alkotmánytörténet, a múlt iránytűként szolgálhat a jövőben is, választ adhat a nemzeti szuverenitás, a vallásszabadság, és általában a szabadság megítélésével, valamint a pluralizmus működésével és a demokráciával kapcsolatos vitáinkban. Van olyan terület vagy egy adott pont, amely stabilan irányt mutathat? 

Nem tudok ilyet mondani. Az a véleményem, hogy nem szabad a múltba révedni állandóan és közben elfeledni a jelent. Az fontos hogy tanuljunk a múlt hibáiból, a jól sikerült dolgokra pedig tudjunk visszaemlékezni. Azt is érdemes vizsgálni, hogy ami régen volt, az hasznosítható-e most. De az egyáltalán nem biztos, hogy ami régen működött, az most is fog. Viszont azt megvizsgálni, hogy akkor miért működött, vajon azok a körülmények fent állnak-e, az rögtön egy jogászi feladat. Lényegesnek tartom ugyanakkor, és ez egy államszervezeti alapgondolkodás sarokköve is lehet, hogy a magyar államiság és alkotmánytörténet nem 1990-ben kezdődött, hanem annál jóval régebbi.

Fut jelenleg valamilyen érdekes kutatási projekt?

Oktatók és hallgatók bevonásával dolgozom egy nagyon izgalmas kutatáson. 

Ennek előzménye egy tavalyi hallgatói projekt volt, amelyben mentorként vettem részt. Ez azt vizsgálta, hogy azokban az ügyekben, ahol a magyar alkotmánybíróság és Strasbourg ellentétes következtetésre jutott, melyik bíróság milyen alapjogokat tartott fontosnak, hogyan értelmezte, mi volt ezeknek a különbségeknek a magyarázata. Ezt úgy próbáljuk most kiterjeszteni, hogy megnézünk több, a környékünkön lévő jogrendszert és bírói gyakorlatot abból a szempontból, hogy azok inkább a strasbourgi vagy a magyar jogrendszerhez hasonló döntéseket hoztak-e. Ebből próbálunk általános következtetéseket levonni, azaz azt vizsgáljuk, hogy vannak-e regionális sajátosságok az alapjogok értelmezésében. 

Milyennek látszik az igazságszolgáltatásban európai szinten zajló „trónok harca”, amelyben legalább három típusú szereplő van?

Egyik a Strasbourgi bíróság, mint egy klasszikus nemzetközi szervezethez rendelt bírói fórum, a másik a luxemburgi bíróság, ami egy sui generis, politikai rendszerhez rendelt bírói fórum, a harmadik pedig a tagállami alkotmánybíróságok köre. Mindhárom nagyon eltérnek egymástól. Minden jogász az együtt működésről beszél, viszont a történet évek óta az udvarias és civilizált módon zajló konfrontációról szól.

Olyan nem lesz, hogy a három közül bármelyik legyőzné a másik kettőt, és mindenben érvényesíteni tudná az akaratát. Valójában ez a határok kijelölésének a kérdése, azaz hogy kinek mire van jogi kompetenciája.  A legfontosabb a kiszámíthatóság, tehát lehessen tudni, hogy egyes területeken a különböző bíróságok milyen gyakorlatot folytatnak. És ha az együttműködés tényleg csak az udvariaskodásról is szól, annyi tartalma feltétlenül van, hogy az ember tudatosítja magában, hogy teljesen legyőzni nem tudom és nem is akarom a másik felet, hanem inkább megpróbálom úgy megfogalmazni a mondandómat, hogy az ne legyen sértő. Vannak olyan döntések, amikor egy bíróság tudatosan szembemegy a másikkal, akár a magyar a nemzetközivel, akár a nemzetközi a magyarral. A döntések többségében viszont sokkal óvatosabb, tisztelettudóbb a megfogalmazás, a retorika.

Tapasztalható egyfajta kelet-nyugat törésvonal, ami a politikában egyre erősebbnek látszik az EU-n belül. Létezik ilyen a jogászság, a jogrendszer és a jogi gondolkodás szintjén is? 

Kulturális különbségek természetesen vannak.

A legjobb nemzetközi kapcsolataim a lengyelekkel és a csehekkel vannak, félszavakból megértjük egymást.

Ugyanaz a hátterünk, hasonló kulturális közegből jövünk, és így az együttműködés is sokkal dinamikusabb. Egy hollandnak vagy egy amerikainak többször el kell magyarázni, hogy pontosan mire is gondolunk, mit is akarunk, mert nem természetes nekik a gondolatmenetünk. 

Az viszont nem jellemző a jogászságra, hogy alapvetően mást gondolnánk a jogról. Az euroatlanti térségben a jog szerepe és fontossága általánosan elfogadott álláspont, ami persze nem jelenti azt, hogy az egyes országokban ne lennének a fősodortól eltérő vélemények is. Vannak olyan kérdések is, ahol nincs egységes kánon, de ezt nem egy kelet-nyugati törésvonal mintájára kell elképzelni.

Nagyon érdekes kérdés, ahogyan azt az említett kutatási projekt is vizsgálja, hogy vannak-e regionális jellemzői a bírósági munkának, jogi érvelésnek. Azt látom, hogy az eddigiekhez képest rendkívül sok energiát kell fordítani arra, hogy egy régió egyáltalán elfogadja a regionális különbségeket, és megpróbálja egy másik régióban elmagyarázni, hogy mi miért történt. 
Nagyon jó példa erre a strasbourgi, vörös csillaggal kapcsolatban hozott döntés. A mi régiónkban a vörös csillag egyértelműen egy kommunista jelkép. Ezt Strasbourg teljesen máshogy értelmezte, véleményük szerint ez egy munkásmozgalmi, szakszervezeti jelkép. Mivel az alapvető asszociáció gyökeresen eltérő, természetes, hogy a végső döntés is más lett. 

Mit tehetünk annak érdekében, hogy ez ne törtéjen meg még egyszer?

Erre a válasz az együttműködéshez hasonlóan elkoptatott szó, a párbeszéd. Ha az ember azt gondolja, hogyha elmondhatom a magamét, az párbeszéd.  Ténylegesen az vezet tartós eredményre, ha elkezdjük megérteni és elfogadni a másikat. Az Amerikai Legfelsőbb Bíróság, a híres Madison ügy után tizenkét évig nem nagyon nyúlt ehhez az eszközhöz, és kifejezetten hangsúlyozta, hogy ez az önmérséklet elve.

A visszafogottságra mindaddig lelkesen bólogatnak az emberek, amíg az másokkal szembeni elvárás.

Az igazi önmérséklet viszont az, amikor nem másoktól várjuk el, hanem mi magunk gyakoroljuk, még akkor is, ha úgy érezzük, hogy nekünk van igazunk. Családi példával élve: ha egy házaspár összevitatkozik, akkor egy ponton túl már teljesen mindegy, hogy kinek van igaza. A kérdés az, hogy a békességet szeretnék helyreállítani, vagy be akarják bizonyítani, hogy igazuk van. Mihelyst valaki hajlandó engedni az igazából, akkor a másik is megenyhül, és a vita elsimítható. „Boldogok, akik békét teremtenek.”
 

Összesen 13 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés