Trianon és a „konföderációs gondolat”

2020. június 2. 15:16

Pető Zoltán
Sem Szabó Dezső, sem Bajcsy-Zsilinszky Endre nem fogadta el a „kisnépi koncepciót”, és mindketten a magyarság kulturális-civilizációs elsőségét hangsúlyozták a Kárpát-medencében.

"Mind Szabó Dezső, mind Bajcsy-Zsilinszky előkelő helyet foglal el a két világháború közötti magyar politikai gondolkodásban.  Főként abból a szempontból igaz ez a megállapítás, ha a kortársak körében kifejtett számottevő befolyásukról, illetve a második világháborút követő hatástörténetre gondolunk. Mindkettejük nevét több intézmény, szobor és utcanév idézheti emlékezetünkbe a mai Magyarországon is, és habár műveiket ma a nagyközönség vonatkozásában alig olvassák, több szakmunka, disszertáció és velük foglalkozó cikk jelent meg a haláluk óta eltelt több mint hetven esztendőben: a kommunista korszak történészi és ideológiatörténeti munkáiban éppúgy foglalkoztak velük, mint az 1989-es rendszerváltást követően.

Mindkét gondolkodó meghatározó élménye volt Trianon: a békediktátum és a történelmi Magyarországnak a vesztes háborút, majd a két forradalmat követő széthullása mind Szabó, mind Bajcsy-Zsilinszky 20-as és 30-as évekbeli publicisztikájában visszatérő, alapvető elem. Egyikük sem fogadta el a „kisnépi koncepciót” és mindketten a magyarság kulturális-civilizációs elsőségét hangsúlyozták a Kárpát-medencében. A húszas évek végére, harmincas évek elejére azonban mindketten úgy ítélték meg, hogy a nemzetiszocialista Németországra alapozó egyoldalú és az önálló magyar külpolitikai cselekvés kezét a későbbiekben megkötő politika helyett először inkább a „belső revízióra”, vagyis az ország társadalmi struktúráját radikálisan átalakító közigazgatási-társadalmi-politikai reformra van szükség, mintegy ezáltal is „vonzóvá téve” a magyar kulturális hegemónia elfogadását a környező kisnépek számára.

A korban a revíziós elképzelések vonatkozásában három alapvető álláspont különíthető el: a mindent visszakövetelő integrális revízió (1) az etnikai revízió, (2) illetve, azok az – eredetileg kossuthi gyökerű – konföderációs elképzelések,(3) amelyek nem etnikai vagy területi alapon, hanem a „Duna-medence népeinek sorsközösségére” alapozó módon próbálták felülvizsgálni a világháborúban győztes nagyhatalmak békerendezését. Miközben a hivatalos kormánypolitika döntően az „integrális revízió” mellett kötelezte el magát a vizsgált korszakban, míg a Horthy-hoz közelálló kormánykörökkel részben vagy teljesen szembenálló, vagy attól fokozatosan eltávolodó, ellenzékből politizáló erők helyeztek nagyobb hangsúlyt a revízió második, de különösebben harmadik formájára: a gondolat mind Szabó, mind Zsilinszky kései publicisztikájában megjelenik valamilyen formában.

A konföderációs gondolat kapcsán érdemes megjegyezni, még ha mi már pontosan látjuk is azt, hogy mennyi reális esélye lehetett a huszadik század harmincas éveiben egy hasonló államterv megvalósításának, mindenképpen bátor lépésnek tekinthető a Németországtól független, önálló magyar külpolitika lehetőségeinek, legalábbis irányulás szerinti feltérképezése. A konföderációs gondolat tervezete egy olyan, a magyar semlegesség irányába tett, habár, némileg kétségbeesettnek is tekinthető kísérletnek tekinthető, amely nem kötötte volna Magyarország sorsát egyik nagyhatalomhoz sem. Hasonló elképzelések egyébiránt még a Horthy-rendszer ellenzékéhez nem kapcsolódó irányból is megjelentek: a kor egyik ismert társadalomtudósa és politikai filozófusa, Bethlen egy bizalmasa, Ottlik László „Új Hungária” koncepciója például, kifejezetten egy a Brit birodalom domíniumrendszerének mintájára felfogott, „megújított Szent István-i Magyarország” gondolatában gyökerezett. (Bajcsy-Zsilinszky először erősen bírálta Ottlik koncepcióját, de később maga is hasonló irányba kezdett tapogatózni.) Habár e megközelítéséket nevezhetjük, – mint Ottlik monográfusa írja – túlzottan „hungarocentrikusnak”, amely az államszövetség gondolatát „a magyarság számára történelmi jogon járó vezető szerep mellett tudta csak elképzelni”.

 Fontos látni azt is, hogy a korszak itt elemzett politikai gondolkodói, habár elismerték a magyar vezetőréteg történelmi hibáit a Trianonhoz vezető úton, a trianoni békeszerződést alapvetően mégsem tekintették igazságosnak. Álláspontjukat tekinthetjük utópisztikusnak, azonban nem szabad elfelejti, hogy nem a status quo ante állapothoz szerettek volna visszatérni, azonban nem érezték indokoltak a magyarság kárpát medencei szerepének történelmi összefüggéseiből való teljes kiágyazását sem: lehetségesnek tartottak egy olyan „kisnépi együttműködést”, amelynek alapelve a nemzeti szuverenitás és nem a nagyhatalmak általi mozgatottság lenne."

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés