A politika képzelt világa – beszélgetés Stephen Dysonnal

2020. június 5. 14:57

Sándor Lénárd
A politika nem igazán tudomány, hanem inkább annak a kérdése, milyen történetben is élünk. Ha pedig valami nem tudományos tételeken alapul, hanem narratívák befolyásolják, akkor igen könnyen változhat is – mutatott rá Stephen Dyson, a Connecticut Egyetem politikatudomány professzora és az Imagining Politics: Interpretations in Political Science and Political Television könyv szerzője.

Már hosszú ideje foglalkozik politikatudománnyal, mégis azon a véleményen van, hogy ez a tudomány nem képes teljes egészében megragadni a politika világát. Miért gondolja úgy, hogy a hagyományos, akadémiai politikatudomány nem tudja pontosan leírni a politika valós működését?

Véleményem szerint a fő gondot az jelenti, hogy a politikatudomány némely irányzata, különösen az Egyesült Államokban meghonosodott pozitivista felfogás azt tartja magáról, hogy mindenféle torzítás nélkül képes megragadni a valóságot. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy a pozitivista  társadalomtudósok, éppen úgy, mint a politikát figyelemmel követők, csak egy történetet mesélnek el. Olyan történetet, amelyben a szereplők racionálisan viselkednek és a cselekvéseik is kiszámíthatók. Lehet, hogy ez egy lebilincselő és meggyőző történet, de attól még csak történet marad.

A nemrég megjelent, Imagining Politics: Interpretations in Political Science and Political Television című könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy az olyan politikai televíziós sorozatok, mint például „Az elnök emberei” (The West Wing) vagy a „Kártyavár” (House of Cards) befolyásolják a társadalomnak a politikáról vallott felfogását. Mivel magyarázza ezt?

Az akadémiai politikatudományhoz hasonlóan a televíziós politikai sorozatok is történeteket mesélnek el.

„Az elnök emberei” például egy rendkívüli szakértelemmel és erkölcsi tartással büszkélkedő elitcsapat mindennapjait mutatja be, amint a naiv tömegeket egy jobb világ felé vezetik. Ez ugyan egy valóban érdekfeszítő dráma, de éppen úgy, mint ahogyan egy kiszámítható világban, racionális szereplőket felvázoló akadémiai narratíva, ez is csak egyetlen kép arról, hogy mi is a politika. A valóságról láttatott kép pedig nem maga a valóság.

Miért kell mégis komolyan vennünk ezeket a politikai sorozatokat?

A politika történetek egyvelegéből áll össze. Azokból, amelyeket a politikusok a beszédiekben, az akadémikusok pedig a politikatudományi kutatásaikban mesélnek el, valamint azokból, amelyeket a televíziós műsorok mutatnak be. Rengeteg ember követi ezeket a műsorokat. Biztosan többen, mint ahányan tudományos műveket olvasnak. Következésképpen igen jelentős befolyásra tesz szert az a kép, amelyet televíziós sorozatok a politikáról mutatnak. Ugyanakkor

ezeknek a televíziós műsoroknak a rendezői a saját szájuk ízére formálják a politikáról alkotott képet.

Az elgondolásaiknak persze mindig van valamiféle alapjuk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a politika mibenlétét övező kulturális beágyazódásból erednek. Vagyis a televíziós sorozatok egyszerre erednek a politikát övező kulturális hagyományból és formálják azt. Szerves részét képezik annak, ahogyan egy társadalom a politikáról gondolkodik.

Az amerikai népkultúra befolyása világszerte érezteti hatását. Véleménye szerint az amerikai politikáról szóló televíziós sorozatok képesek befolyásolni más társadalmak politikáról alkotott felfogását egy olyan globalizálódó világban, amelyben élünk?

A könyvemben az amerikai, az angol és a dán politikai sorozatokat veszem szemügyre. Az utóbbit az egészen egyedi „Borgen” című televíziós sorozaton keresztül. Izgalmas látni, ahogy

mindegyik sorozat a saját nemzeti kultúrájára reflektál,

miközben közös jellemzőkben is osztoznak. Mind az angol „A kormányrúdnál” (The Thick of It) című sorozat, mind pedig az amerikai „Az alelnök” (Veep) az elitekről ad képet, de ha összehasonlítjuk őket, akkor a brit változatban egy jóval magával ragadóbb humorral találkozhatunk. A dán „Borgen” kilóg az amerikai és angol televíziós sorozatok világából, mert sem nem cinikus (mint például a „Kártyavár”) sem nem leereszkedő stílusú (mint például „Az elnök emberei”). Azt mondanám, hogy az amerikai filmes kultúra rendkívüli befolyással rendelkezik világszerte, ugyanakkor mindig érdekes ezt más politikai kultúrák kontextusában és kölcsönhatásában látni.

Milyen következményei voltak és vannak a politikára, illetve az egyes politikusok viselkedésére annak a könyvében említett korszaknak, amelyben egy bennfentes elit alakította a politika szabályrendszerét?

A könyvemben arra a megállapításra jutok, hogy

a 2016-os év a Brexittel, valamint Trump elnökké választásával megtörte azt a kiszámítható, elit által vezérelt politikát, amelyet az amerikai politikatudomány a legtöbb politikai televíziós sorozattal együtt elénk tárt.

A könyvemben azt is előre bocsátom, hogy egyelőre nem tudható, vajon ez egy átmeneti jelenség, ha úgy tetszik egy kivétel, amely a szabályt erősíti, vagy pedig egy teljesen új fejezet a politika világának történetében. Úgy vélem, hogy a 2016-os politikai eseményeket hűebben jellemzik a „The Apprentice” vagy a „Fekete tükör” (Black Mirror) nevű televíziós sorozatok, mint „Az elnök emberei” vagy a „Kártyavár”. De vajon még mindig igaz ez az állítás? Erre a kérdésre novemberben kaphatjuk meg a választ. Trump elnök továbbra is az az ember, akit a „The Apprentice” sorozatban láthattunk. A politikai információs tér pedig számomra leginkább még mindig a „Fekete tükör” egyik epizódjához hasonlít. Ugyanakkor Joe Biden már sokkal inkább egy hagyományos figura, aki olyan politikai stratégiát követ, amely akár „Az elnök emberei” egyik tanácsadójától vagy bármely, a közvéleménykutatásokra hagyatkozó politikai elemzőtől is származhat.

Mi változott meg 2016-ban a Brexittel, illetve Donald Trump elnökké választásával? Úgy gondolja, hogy véget érhet az a korszak, amelyben technokraták formálják a politika szabályait?

Mint ahogyan említettem, ez a kérdés még nyitott. A könyvem azt kívánja igazolni, hogy a politika nem igazán tudomány, hanem inkább annak a kérdése, hogy milyen jellegű történetben élünk. Ha pedig valami nem tudományos tételeken nyugszik, hanem narratívák befolyásolják, akkor az igen könnyedén változhat. Egy mostani példán keresztül megvilágítva: az amerikai és angol politikai életben egészen a legutóbbi időkig egy olyan történet körvonalazódott, amelyben a baloldali populisták és a jobboldali populisták közötti versengés bontakozott ki. Sokáig úgy tűnt, hogy Amerikában a demokraták Bernie Sanders-t fogják jelölni az elnökválasztáson, miközben a brit munkáspártot Jeremy Corbyn vezette. Ugyanakkor a demokraták végül is a racionális centrista, Joe Biden jelölése mellett kötöttek ki, míg a brit munkáspártnak mára egy jóval „mérsékeltebb” vezére van Keir Starmer személyében. Vagyis ezek a történetek igen gyorsan változnak.
 

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés