Kellene egy jó kis ellenzék!

2020. szeptember 24. 12:24

Pócza Kálmán
Brüsszelben az olyan teljesen normális kifejezések mint hatalom, nemzeti érdek vagy éppen kulturális különbség, teljes mértékben tabunak számítanak.

"Több mint 25 nemzet különféle tapasztalatai találkoznak az Európai Unióban – erre igazán azt mondhatjuk, hogy valódi sokszínűség. Annál meglepőbb volt megtapasztalni, hogy Brüsszelben az olyan teljesen normális kifejezések mint hatalom, nemzeti érdek vagy éppen kulturális különbség, teljes mértékben tabunak számítanak – olvasható Luuk van Middelaar holland történész és politikafilozófus tavaly megjelent könyvének bevezetőjében. A szerző 2010 és 2015 között az Európai Tanács első állandó elnökének, Herman van Rompuy-nak volt a beszédírója.

Talán ennél is meglepőbben folytatja Middelaar, amikor felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy a könyv konklúziója szerint az Európai Unió nem az Egyesült Európai Államok irányába halad, ugyanakkor azt állapítja meg, hogy az események (főleg a 2008 óta egymást váltó válsághelyzetek) nyomására Európa nemzetei egyre szorosabban működnek együtt. „Nézetem szerint az az elv, miszerint az ’igazi Európát’ a nemzetállamok ellenében, és nem pedig velük együtt kell felépíteni pontosan azt a szkepticizmust és káros nacionalizmust táplálja, amellyel szemben védekezve egyetlen fegyverként a kifulladásig ismételgetett kiátkozás maradt” – írja a holland szerző.

Ahogy Middelaar már előző, magyarul is megjelent könyvében felhívta a figyelmet, nem mindegy, hogy milyen kifejezésekkel írjuk le az európai színtéren zajló eseményeket: beszélhetünk ugyanis európai integrációról, Európa felépítéséről, Európa egységesüléséről vagy éppen európai együttműködésről. Míg ez utóbbi esetében a tagállamok az európai politikai tér főszereplői, addig az integráció egy (majdani) föderatív állam képét vetíti előre. Míg Európa felépítése valami tudatos konstrukciót feltételez, addig az európai egységesülés fogalma nyitva hagyja, hogy önkéntes vagy kikényszerített egyesülésről van-e szó. Middelaar szerint azonban egy dolog biztos: nem az egyre mélyülő unió, nem az egyre szorosabb integráció, hanem a nemzetállamok egyre szorosabb együttműködése jellemezte mindig is és jellemzi még most is Európát – ez lenne könyve egyik konklúziója.

A könyv másik konklúziója tulajdonképpen az első következtetés következménye: ha a nemzetállamok maradtak a főszereplők, akkor az európai intézményi sokszögben egyértelműen az Európai Tanács játssza a főszerepet. A Bizottság maximum olyan szerepet tölt be, mint a nemzetállami végrehajtó hatalmak esetében a közigazgatás: a végrehajtó hatalom egyrészt ugyanis kifejeződik a szűkebb értelemben vett kormány, másrészt viszont a kormány irányítása alá tartozó bürokrácia formájában is. Hogy mennyire pontos ez a hasonlat, azon egészen bizonyosan el lehet vitatkozni, annyi azonban biztos, hogy a szerző az Európai Tanácsban látja az európai küzdőtér legfontosabb szereplőjét, amelyik akkor lép színre, amikor az alsóbb szintű döntéshozók (Európai Bizottság, Miniszterek Tanácsa) úgy érzékelik, nem sikerült zöldágra vergődniük, valódi politikai döntés kell, valódi és közvetlen felhatalmazással bíró testülettől – azaz a főnököktől. Chefsache – utal Middelaar az ilyen esetekre vonatkozó német „szakkifejezésre”.

Mindez akár az Európai Tanács elfogult dicshimnuszaként is olvasható lenne – elvégre a Tanács első állandó elnökének közvetlen munkatársa állítja az egyetemi katedrához való visszatérését követően. Csakhogy ehhez rögtön hozzá kell fűznünk, hogy Middellar már előző, hollandul 2007-ben megjelent könyvében is úgy látta, hogy az európai politikai tér főszereplője tulajdonképpen mindig is az Európai Tanács volt, annak ellenére is, hogy a testület hivatalosan elismert hatalmi tényezővé csak a 2009-es szerződésmódosítást követően vált. Ezen túlmenően pedig az sem lényegtelen, hogy Middelaar 2002 és 2004 között még az Európai Bizottság belső piacokért, adókért és vámokért felelős holland biztosának, Frits Bolkensteinnek a beszédírója volt. Azaz: miközben az Európai Bizottság egyik biztosának dolgozott a kétezres évek elején, már akkor is úgy látta, hogy az igazán fontos kérdések nem a Bizottságban, nem is a Miniszterek Tanácsában, de még csak nem is az Európai Parlamentben dőlnek el, hanem az állam- és kormányfők olyan találkozóin, amelyek formálisan sokáig nem is képezték az Európai Közösség vagy az Európai Unió részét, vagy ha igen, akkor csak mellékesen voltak megemlítve. Tegyük hozzá gyorsan: az ilyen diszkrepancia az írott uniós jog (elsősorban a szerződések) és a politika valósága között nem ritka jelenség az európai politikai küzdőtéren.

Ráadásul az is igaz, hogy a kurrens (jogi vagy politikatudományi) szakirodalom és publicisztika, amelyik általában a Bizottságban és/vagy az Európai Parlamentben szeretné látni az európai politikai (küzdő)tér főszereplőit, nem meglepő módon inkább csak az európai integrációs folyamatok akadályát látja az Európai Tanácsban. Az értelmiségi és szakmai közönség java része már attól sem volt elragadtatva, amikor végül a lisszaboni szerződés a korábbi négy európai intézményi főszereplő (Európai Bizottság, Miniszterek Tanácsa, Európai Parlament, Európai Bíróság) mellé-fölé rendelve ismerte el az unió döntéshozatali mechanizmusának egyik szereplőjeként (uniós szerződésbe foglalva) a legnagyobb legitimitással rendelkező állam- és kormányfőket tömörítő testületet. Middelaar írása tehát egy olyan narratívát tár az olvasó elé, amellyel relatíve ritkán találkozhatunk: nem az Európai Unió parlamentarizációját, az egyre mélyülő integrációt vagy éppen az Európai Bizottság és az Európai Parlament jogköreinek bővítését meséli el, mivel úgy látja, hogy a Bizottság és az Európai Parlament szerepének növekedése ellenére az EU egyáltalán nem egy föderatív államberendezkedésre hasonlít. Ráadásul ez a „nem” nem azonos a brüsszeli bürokrácia vagy éppen a strassbourgi képviselők „még nem”-jével, hanem egy határozott nem: egy olyan nem, amellyel a szerző egyben azt is állítja (vagy kívánalomként fogalmazza meg?), hogy a nemzetállamok mélyebb együttműködésére (és nem azok integrációjára) alapuló Európa képes csak megbirkózni azokkal a válságokkal (gazdasági és pénzügyi válság, migrációs válság, krími válság, pandémia), amelyekkel 2008 óta szembesült.

Middelaar szerint ráadásul az Európáról szóló domináns narratívák már a hasonlataikkal is teljesen félrevezetik az olvasóközönséget: az EU ugyanis a parlament jogköreinek kiterjesztése ellenére sem hasonlítható a klasszikus parlamentáris rendszerhez, hanem sokkal inkább a francia félelnöki rendszerhez hasonlítható, amelyben az Európai Tanács tölti be az alapvető politikai irányvonalat meghatározó kollektív államfői szerepet, az Európai Bizottság pedig tulajdonképpen a francia kormány szerepére szorítkozik. Persze tudjuk, hogy a Bizottság a francia kormánynál azért jóval nagyobb hatáskörrel bír, de talán a félelnöki rendszer hasonlata mégis kevésbé vezeti félre az európai folyamatokat megérteni kívánó olvasót, mint a vágyvezérelt parlamentáris hasonlat."

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 2 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Érdekes és értékes írás, kár, hogy parlagon maradt szept 24 óta.

Brüsszel liberálisai tabukat gyártanak: ami az ő egy-oldalú valóságfelfogásukba beleillik, az téma lehet, ami nem , az meg tabu. A racionalisták mindig így járnak el: kiválasztanak nekik tetsző néhány szempontot, abból összeeszkábálnak egy valóság-KÉPET, s a többi mozzanat az nem-létező, vagy tabu.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés