Varga István: Túlmisztifikált a jogállamiság fogalma a közbeszédben

2020. november 19. 14:38
„Értékmentes oktatást nem tudok elképzelni, politikamentest annál inkább” – fogalmazott lapunknak Varga István professzor. A Mathias Corvinus Collegium Magánjogi Műhelyének vezetőjével többek között oktatói hitvallásáról, illetve a jogállam ideális működéséről is beszélgettünk.

Beszélgetésünk apropója, hogy elvállalta a Mathias Corvinus Collegium Magánjogi Műhelyének vezetését. Mire lehet számítani a Műhely jövőbeni karakterét illetően?

Erre a kérdésre választ ad a kurzusom címe: „Összehasonlító szemléletmód a magánjogi jogalakítás és jogérvényesítés területein”. Ez előrevetíti, hogy

az MCC Magánjogi Műhely ideálképe egy mind fizikai, mind pedig szellemi értelemben a világra nyitott és világot látott elit jogászértelmiséget tételez.

A célom – ugyanúgy, ahogy az ELTE Jogi Karán – az, hogy minél mélyrehatóbban megosszam a hallgatóimmal mindazt, amit egykor hallgatóként, majd azóta folyamatosan kutatóként és gyakorló jogászként szakmai életem németországi, franciaországi, amerikai és hazai állomásain felhalmoztam.

Itt tehetséggondozást végzünk, ezért különös súlyt fogok fektetni nemzetközi szaktekintélyeknek az oktatásba történő bevonására, akiknek a közreműködése révén hallgatóink kritikus, kérdésfeltevő gondolkodási képessége meg tud erősödni.

Ugyanezen célkitűzés megvalósítása érdekében kértem korábbi kiemelten tehetséges tanítványomat, Mernyei Ákost, hogy szakmai tudásával, és gyakorlati, nemzetközi szakmai tapasztalataival legyen a segítségemre oktatótársként a Műhelyben. És ha már a karakter szó használatánál tartunk:

az összehasonlító szemlélet kialakítása egyfajta létformát is feltételez,

ami a mindkét imént említett értelemben vett eltávolodáshoz és az annak során megismerhető újhoz való vonzódásban fogható meg.

Oswald Spengler nyomán a „saját” és az „idegen” különbségeinek felismerése és átértése teheti a jövő társadalomtudós és szűkebben jogász elitjét képessé a „saját”, ha tetszik: az itthoni jogi közélet, a minőségi jogalkotás és jogalkalmazás gyarapítására. Amikor nagyjából 25 évvel ezelőtt egy német szerzetes barátomnak arról áradoztam, hogy majd valamelyik délnémet egyetemen professzora leszek, ő azt mondta:

„de neked vissza kell menned a hazádba, hogy ott segíts.”

Ön jogi egyetemi oktatói minőségében tipikusan „jogász” arcát mutatja. Maradna ennél a profilnál, vagy esetleg nyitna  bölcsész „énje” irányába? 

Igen, tényleg van egy német irodalom- és nyelvészet diplomám is és amikor csak lehetőségem van rá, ápolom az ehhez kapcsolódó szálakat, és ez lehetővé tesz egy tágabb szerepfelfogást. A kurzusaimon

a külföldi, főleg az egyesült államokbeli tanulmányaim során mélyebben megismert felgazdagított jogeset-alapú („enriched case method”) ismeretátadásra törekszem,

ami az egyes megbeszélt jogesetek tágabb társadalmi, történelmi és kulturális miliőjének megismerését is magában foglalja. Ehhez egyfajta bölcsész háttér segítséget ad.

Jogászprofesszor az MCC Magánjogi Műhelyének vezetője, az ELTE Polgári Eljárásjogi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, gyakorló ügyvéd és választottbíró, a Német Ipari és Kereskedelmi Kamara által első díjban részesített összehasonlító polgári perjogi és magánjogi választottbírósági tárgyú könyv szerzője, több külföldi egyetem vendégtanára, a Lipcsei Egyetem tiszteletbeli professzora.

Ez a jogászi és a bölcsészi léten belül is többféle minőséget, illetve váltást kíván meg? 

A szellemi értelemben vett határjárás egyfajta kettős életet követel meg. Ha az ebből fakadó feszültséget nem az általa megírt Doppelgänger-motívumot saját életvezetésével is megvalósító E.T.W.A. Hoffmann Cardillac mesterének módszerével akarja az ember feloldani, akkor ahhoz némi tervezett önfegyelem kell. Ehhez és szakmai önmagam felülről, kívülről és relativizált látásához hozzásegít a boldog és harmonikus családi lét.

A sokszor napi szintű és egy napon belüli szakmai „létváltoztatás” azonban tagadhatatlanul nehéz:

ugyanazon a napon a hallgatókkal való találkozás után nem mindig természetes könnyedséggel váltok az ügyvédi szolgáltató hivatásrend logikájára.

Ha azonban fut a határidő vagy küszöbön áll az ügyfél számára sorsdöntő tárgyalás, akkor igen, gyorsan kell tudni váltani. De lássuk ennek a folyamatos kihívásnak a mégiscsak meghatározó pozitívumát!

Gyakorló jogászként azt a tevékenységet végzem, amiről tanítok, és fordítva: sokszor abból kiindulva tanítok, amilyen impulzusok értek egy-egy folyamatban lévő ügyben, ami élővé teszi az oktatást. Ekként

a kettős élet két oldala lényegében folyamatosan a kölcsönös megtermékenyítés állapotában van egymással.  

Az oktatói hivatás tartalmát egy fokkal elvontabban szemlélve teszem fel a kérdést, hogy tehető-e különbség politikamentes, illetve értékmentes oktatás között?

Természetesen igen.

Értékmentes oktatást nem tudok elképzelni, politikamentest annál inkább.

Itt utalok vissza egy tavalyi Precedens-interjúban tett megfogalmazásomra.

Akkor azt mondtam, hogy a „politizálás nem a tanórára való. Az az egyetemi oktató, aki közéleti vagy politikai témában szeretne megnyilvánulni, azt az óra keretein és az egyetem falain kívül, tehát ahol nem a szakmai tekintély tanórán természetes igényével lép föl – minden további nélkül, szabadon megteheti.” Ma sem látom ezt másként.

Az átadandó szakmai anyag mennyisége inkább nőtt, mint csökkent. Attól politizálással elvenni az időt felfogásom szerint nem megengedett. Ugyanakkor az oktatás szükségszerűen értéktartalmakat közvetít.

Így tehát maga a perjog is? 

Igen. A polgári perjog ugyanis nem más, mint alkalmazott alkotmányjog: az Alaptörvényben biztosított igazságszolgáltatási alapjogok, mint értékek, így a bírósághoz való fordulás jogának és a jogorvoslathoz való jognak a tényleges megvalósítója. Az anyagi magánjog tartalmát képező alanyi jogok a társadalom által elfogadott értékeket jelenítenek meg.

A perrendi szabályok feladata általános szinten a jogrend érvényesülésének biztosítása, az egyén szintjén pedig ezen alanyi jogok érvényre juttatásának elősegítése.

Ebből egyenesen következik, hogy a perrendi szabályok mikénti kialakítása meghatározó kihatással van az értékek érvényesülésére. Egy túlformalizált, nem a jogvita rendezésére, hanem annak lezárására törekvő perrend könnyen és már rövid távon is a jogalkotó szándékával ellentétes érték-erózióhoz vezet.

Abból az Ön által említett alapvetésből kiindulva, hogy a perjog nem más, mint alkalmazott alkotmányjog, kijelenthető-e, hogy az eljárási szabályok egy jogállam „kimeneti oldalának” tekinthetők?

Igen, a megalapozott döntéshez való eljutást, majd pedig a jogerő intézményén keresztül a döntés véglegességét, tartalmi megkérdőjelezhetetlenségét biztosító perjog valójában a jogállamiság, és azon belül kifejezetten is a jogbiztonság letéteményese.

A jogbiztonság szükségszerűen feltételezi az igazságosságot?

Nem. A perjog társadalomfilozófiai (s nem politikai értelemben vett) konzervativizmusa kényszerítővé teszi ezt a nemleges választ. A jogbiztonságot és annak fontos részaspektusát, a véglegességet a jogerő olyan döntések esetében is érvényre juttatja, amelyek nem megalapozottak.

Ebben szintén a perjog értéktartalma illetőleg értékválasztása mutatkozik meg:

a nem bizonyított (vagy akár nem bizonyítható) tényállás esetén is érdemi döntést kell hozni,

amely annak a félnek lesz kedvezőtlen, akinek igaza van ugyan, de a számára kedvező döntést eredményező tényt nem tudta bizonyítani. Jogerős döntéshez – és ezzel a jogbiztonság megvalósulásához – tehát nem csak az Ön által igazságosságnak nevezett bizonyítottság vezethet, hanem – az imént jelzett bizonyítási teher szabályán keresztül – a bizonyítatlanság is.

Egy jogállami eljárásrend tehát elsődlegesen fair, s nem pedig igazságos?

Az Alkotmánybíróság évtizedes gyakorlata szerint az Alaptörvény nem egy érdemben helyes eredményre vezető, hanem a jogállami követelményeknek megfelelő, előrelátható és rendezett eljárásra teremt jogot a bírósághoz való fordulás alapjogának rögzítésével.

Tegyük azonban ehhez hozzá: ezzel a felszabadultsággal fogalmazni csak egy olyan perrenddel a háttérben lehet és szabad, amely elősegíti a bírósághoz való fordulást, nem pedig akadályozza azt. Továbbá, amely minden lehetséges eszközzel biztosítja a valós tényállás felderítését és ezzel a tényleges joghoz jutást, nem pedig szükségtelen formális korlátokat állít ezek elé.

Az elmúlt hetekben kiemelt figyelmet kapott jogállamisági jelentés kapcsán is kérdezem: lehet-e következtetni a hazai eljárásjog minőségéből a jogállamiság hazai egészségi állapotára?

A magyar polgári – és közigazgatási – bírósági igazságszolgáltatás az Európai Bizottság által évről évre készített Igazságügyi Eredménytábla (EU Justice Scoreboard) legutóbbi, 2020 augusztusában publikált statisztikai hatékonysági mutatói alapján kifejezetten előkelő helyen áll.

Önmagában az ügyszámokból és az ügyelintézési időtartamból azonban értelemszerűen még nem lehet teljes körűen megalapozott következtetéseket levonni a jogállam vagy az igazságszolgáltatás, mint teljes alrendszer állapotára nézve.

Az igazságszolgáltatás területén ilyen következtetéseket a komolyan vehetőség igényével csak az egyes szervek, bíróságok határozatainak mélyelemzésével (amilyet például a Kúria joggyakorlat-elemző csoportjai egyes kisebb részterületeken évek munkájával végeznek), és annak alapján tartalmi tendenciák kimutatásával lehet levonni. 

Rule of Law, Rechtsstaatlichkeit, État de droit. Ez három – angolszász, német és francia –, a jog lényegét bizonyos eltérésekkel vizsgáló kontinentális jogelméleti koncepció a jogállamiságra vonatkozóan. Ön azonosulna akármelyikkel is?

Túlmisztifikáltnak érzem a fogalom közbeszédben való megjelenését. Számomra a jogállamiság egy adott legitim szuverén által alkotott jogrendszer léte, amelyben az azt alkotó szabályösszesség – legyen az akár az angolszász típusú esetjogban, akár a kontinentális jogban jellemző kódexekben megtestesítve – ténylegesen átfogóan hatályosul, azaz ahhoz a jogalanyok – ideértve magát a szuverént is – különbségtétel nélkül kötve vannak.

A jogállamiság biztosításában tehát a polgári perrendtartási kódexnek is nagy jelentősége van. Köztudott, hogy Ön a 2016-ban elfogadott új törvény végleges szövegével kapcsolatban komoly kritikát fogalmazott meg. Idén azonban e szöveg felülvizsgálata esedékes. Hogyan értékeli ezeket a fejleményeket?

A kritika – ugyanúgy, ahogy a kódex 2016 előtti szakmai előkészítésének 3 éves megfeszített munkája – a jószándékú segíteni akarásból származik. Változatlan meggyőződésem, hogy a törvény azokban a részeiben mutat diszfunkciókat, amelyek nem vették át a Polgári Perrendtartás Szakértői Javaslatának megoldásait. Ennek megfelelően most örömmel látom, hogy a módosítás tervezete több ilyen tényleges hibát orvosol.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy a törvény felülvizsgálatának egyik kiindulópontja – az igazságügyi kormányzat előre kommunikált szándéka és a mi kritikánk mellett – éppen az ügyvédség és a bíróságok részéről sokszor egybehangzóan megfogalmazott gyakorlati probléma-összesség volt.

Ennek egy szegmensét egyébként a Kúria elnöke által felállított joggyakorlat-elemző csoport véleménye is részletesen bemutatja. Összefoglalva,

a jelenleg elfogadás előtt álló törvénymódosítás egy első lépés a helyes irányba,

amelyet bizonyosan olyan továbbiak fognak követni, amelyek a szakma irányából érkező jobbító szándékú hangokat ilyenként hallják meg.

Általánosságban milyen kéréssel fordulna ennek kapcsán a jogalkotó irányába?

Ha már az Egyetem téren ülünk egymással szemben és az MCC kapcsán beszélgetünk, akkor hadd fogalmazzak ezekre szabottan: mind az egyetemek jogalkotás-előkészítésben hagyományosan kiemelt szerepet játszó jogi karai, mind pedig a kutatóhelyként nem utolsó sorban a minőségi jogalkotás támogatására is szakosodott MCC számára megtiszteltetés és egyben kiemelten kezelt feladat lesz a jövőben az, ha megfelelő időben, azaz a tényleges szakmai támogatás kérésével megkeresi őket a jogalkotó. 

A hazai igazságszolgáltatás elemzése után röviden térjünk át az uniósra! Személyes tapasztalat birtokában mik a benyomásai az Európai Unió Bíróságával kapcsolatban? Adna esetleg betekintést a kulisszák mögé?

Az utóbbi években valóban többször tárgyaltam Luxembourgban. Friss személyes, féli képviselői benyomásaim alapján a következőket érzem hangsúlyosnak: egyrészt, a jogkereső tipikusan a saját, nem ritkán évtizedeken átívelő ügyének és az annak alapjául fekvő hazai jogrendszerének kimerítő ismeretanyagával érkezik a Bíróság elé. Ezzel szemben

a döntéshozó fórum olyan tagokból tevődik össze, akik az ügyet és az arra irányadó jogrendszert összefoglaló anyagokból, a pertörténet töredékéből ismerik

(ez alól jórészt csak az ügy előadásával megbízott főtanácsnok képez kivételt).

Saját tárgyalásaimnak ennek megfelelően az egyik meghatározó élménye és tapasztalata, hogy a felek, illetőleg a felek képviselői és maga a Bíróság között gyakorta komoly információs aszimmetria áll fenn, ami a szakmai kihívások mellett értelemszerűen torzíthatja a tárgyalás lefolyását – vagy akár az eljárás végeredményét.

A legutóbbi tárgyaláson az arról készült hangfelvétel tanúsága szerint lényegében összevesztem az eljáró tanács elnökével – kiváltva ezzel a tárgyaláson éppen bent ülő, hozzávetőleg 50 tagú olasz látogatócsoport komoly derültségét. Annál pozitívabb meglepetés volt aztán amikor kézhez vettük a számunkra kedvező tartalmú ítéletet.

Ha már torz eredmények, Ön hogyan értékeli annak a jogi jelentőségét, hogy a „lex CEU”-ügyben az Európai Bíróság a bírói aktivizmus egyértelmű jeleként a Kereskedelmi Világszervezet joganyagát közvetlenül alkalmazva jutott arra a következtetésre, hogy Magyarország az uniós jogot sértette meg?

Olvastam az ítéletet. Annak tárgya nem tartozik a szakterületemhez, ezért kifejezetten a kérdésre szűkítetten válaszolok: Az ítélet engem meglepett. Ahogy Ön is rámutat, a döntés erősen támaszkodik a WTO jogára, azon belül is a szolgáltatások kereskedelméről szóló általános egyezményre (GATS).

A kifejezetten külkereskedelmi jellegű ügyeken kívül azonban alig ismert olyan ítélet, ahol a Bíróság hivatkozna erre az egyezményre, és

különösen ritkaság számba mennek az olyan ítéletek, ahol az egyezmény ilyen döntő befolyással lenne az ügy kimenetelére.

Ismert ugyanakkor, hogy az Európai Bíróság az EU autonóm kereskedelempolitikai intézkedéseit még akkor sem szokta megsemmisíteni, ha az adott intézkedést a WTO vitarendezési fóruma (lásd például az ún. banánvitát) a világkereskedelmi jogba ütközőnek minősítette.

Szintén meglepő, hogy esetünkben az Európai Bíróság anticipálja egy esetleges vitarendezési eljárás lehetséges kimenetelét, és azt megelőzendő határoz úgy, ahogy határoz. Az eredmény pedig akkor kifejezetten érdekes, amikor tudjuk, hogy az az állam, amelyik a vitarendezést kezdeményezhetné (USA), éppen hogy blokkolja a WTO vitarendezési fórumaiba az állandó választottbírók kinevezését.

Ahogy már kiderült, képzettsége és érdeklődése alapján is egyfajta hídszerepet tölt be két világ, a jogásztársadalom és a bölcsészet között. Ajánlana néhány érdekes művet e két világból?

Ezzel nagyon feladja a leckét, olyan mintha most kezdenénk az interjút. Ezért csak visszafogottan néhány kedvenc, mielőtt túl hosszúra nyúlik a dolog, olyanok, amik kapcsolódhatnak a beszélgetésünkhöz is. Az „enriched case method”-hoz: Kevin M. Clermont Civil Procedure Stories, a kettős élethez és a határjáráshoz: E.T.W.A. Hoffmann Das Fräulein von Scuderi, Die Elixiere des Teufels, Thomas Mann Doktor Faustus, Søren Kierkegaard Vagy-vagy, Hamvas Béla Patmosz-esszék, és persze mindehhez Oswald Spengler Der Untergang des Abendlandes. Jog és kultúra együtt: Bodo Pieroth Recht und Literatur, és Kuncz Ödön Életem.

Fotó: Ficsor Márton

Az interjút készítette: Dobozi Gergely.

Összesen 1 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés