Cikkajánló: nem tett jót az európai vízió a francia iparnak

2020. december 8. 17:34
A francia ipar válsága – amellett, hogy ennek nemzeti szakpolitikai okai is vannak – nem kis részben köszönhető a monetáris unióval járó standardizált szemléletmódnak, továbbá annak, hogy az európai vízió ma alulértékeli a nemzetállami érdekek figyelembe vételét. 

Három gazdasági és ipari szakértő tollából közölt elemzőcikket az Atlantico című francia, független, inkább jobboldalra sorolt hírportálon, amelyben a szerzők Franciaország iparának állapotát vizsgálják az elmúlt évtizedek és az euróövezet vonatkozásában.

Az elemzés apropójául ugyan a koronavírus-válság szolgál, de a szerzők cikkükben azt sugallják, hogy a francia gazdaság válsága sokkal mélyebb: Jean-Pierre Gérard, Gérard Lafay és Michel Robatel ugyanis

az elmúlt évtizedek elhibázott gazdasági döntéseit, illetve magát az eurót teszik felelőssé azért, hogy Franciaország viszonylag sérülékenynek bizonyul a koronavírus-válság kihívásaival szemben.

A szerzők egyik jelentős állítása, a francia ipar hanyatlása közvetlenül a posztindusztriális kor beköszöntével megindult, amiért a politikai döntéshozók tehetők felelőssé: hibásan abba a hitbe ringatták magukat, hogy a fejletlen országok képesek ellátni Franciaországot a szükséges termékekkel (posztindusztriális kornak tekintik azt a folyamatot, amelynek során a javakat termelő társadalom fokozatosan információs társadalommá válik). 

A koncepcióváltás eredményeként csaknem négy évtized alatt a francia ipari munkavállalók aránya 6,5 millióról 2,7 millió főre csökkent, míg a szektor GDP-arányos teljesítménye 24 százalékról 10,5 százalékra zuhant. A szerzők pusztán e tények birtokában megérteni vélik azt, hogy 2020-as koronavírus-járvány miért eredményezett óriási külkereskedelmi hiányt a francia gazdaságban. 

A trendek kutatásából azt a következtetést vonják le, hogy a francia ipar hanyatlása úgy az elhibázott belpolitikai megoldásoknak, mint a célszerűtlen uniós szintű döntéshozatalnak köszönhető, s e tekintetben a közös valutára vonatkozó pénzügyi politika jelentősége sem elhanyagolható. A három szerző pontokba szedve azonosít szakpolitikai hibákat mind nemzeti, mind pedig uniós szinten, szerintük ugyanis e tényezők együttesen tették sérülékennyé a francia gazdaságot.

A francia gazdaság hanyatlásának első belső szakpolitikai oka a szerzők szerint a nemzeti oktatás színvonalának csökkenése, közvetetten ez vezetett ugyanis az ipar leépüléséhez. A francia oktatási rendszer egészen a 20. század második harmadáig a világ legszínvonalasabb oktatási rendszerei közé tartozott, Pierre Bourdieu vezetésével azonban a hagyományos pedagógiai módszerek elvetésének következtében az oktatás színvonala hanyatlani kezdett (megjegyzendő, hogy a szerzők a reformot követően felállt szisztémából különösen a tekintélyelvet hiányolják).

A második ok a szerzők szerint az, hogy a politikai döntéshozók a közköltések arányát fokozatosan tolták el az ipar és a közszféra fejlesztésének irányából, miközben az adórendszert is az optimálistól eltérően „állították be” – fokozatosan magára hagyva ezzel az ipari szektort. 

Mindeközben a gazdasági struktúra is fokozatos átalakuláson ment keresztül: az iparról a hangsúly tendenciózusan áthelyeződött a pénzügyi szektorra. Ez egyrészről a tőkeáramlást is új irányba állította. A befektetők egyre inkább az oktatási rendszert kezdték előnyben részesíteni, így az ipari létesítmények tőkeháttere is szétzilálódott. Mindeközben pedig az értelmiségi lét a kétkezi munkás életpályájánál sokkalta vonzóbbá vált, ugyanis azzal az ígérettel kecsegtetett társadalom-szerte, hogy az elitképzést követően néhány év alatt az ember akkora jövedelmet realizálhat, amekkorát a kétkezi munkás legfeljebb is csak karrierje végén.

A szerzők negyedik okként azonosítják azt, hogy Franciaország gazdasága egész egyszerűen lemaradt a harmadik ipari forradalomról.

Részben az eurónak is köszönhetően az ország fokozatosan lemaradt a versenytársak gazdaságaitól – például Németországétól – a tekintetben, hogy érzéketlenné vált az időközben startoló újabb ipari (technológiai) forradalom áramlataira. A szerzők példaként hozzák fel, hogy miközben Franciaországban jelenleg 10.000 ipari dolgozóra 154 robot munkaerő jut, Németország esetében ez a szám 338, Dél-Koreáéban pedig 774.

Az ötödik belgazdasági problémaként a szerzők Franciaország rosszul optimalizált kapitalista modelljét nevesítik: szerintük ugyanis alapvetően hibás elképzelésre utal az, hogy a francia  tőzsde indexe (CAC 40) jórészt olyan vállalatokat jegyez, amelynek zömmel külföldi, angolszász befektetők irányítása alatt állnak. E cégek tulajdonosai is jórészt a rövid megtérülésre pályázó befektetési vagy nyugdíjalapok, ami azért probléma, mert egyszerűen nem érdekeltek abban, hogy egy bizonyos árfekvés felett Franciaországban termeltessenek (illetve ha így is tesznek, rögtön áttelepülnek külföldre, ha ott kedvezőbb feltételekkel gazdálkodhatnak). 

A szerzők uniós szinten magát az euróövezetet is felelőssé teszik a francia ipar hanyatlásáért – pontosabban az euróövezet monetáris szemléletmódját és az arra adott pénzügypolitikai reakciókat. Felidézik, hogy mindaddig, amíg az ország hivatalos pénzneme a francia frank volt, ez tág keretek között tartotta a nemzetspecifikus monetáris politika lehetőségeit. Az euróövezethez történő csatlakozással beágyazódó egységes standardok ezt a mozgásteret igencsak beszűkítették.

A pénzügyi politika egységesítését követően az Európai Központi Banknak az euróövezet egészének érdekét és helyzetét kell szem előtt tartania, így az egyes tagállamok sajátos gazdasági helyzete a közös valutarendszernek köszönhetően alulértékelt maradt. 

A szerzők továbbá azt is aggályosnak vélik, hogy a nemzetközi befektetők és beruházók az elmúlt évtizedekben előszeretettel helyezték át termelési központjaikat az euróövezet árfolyamingadozásaira tekintettel Franciaországból az üzleti szempontból vonzóbb térségekbe.

A magas államadóssággal rendelkező vagy államcsőd szélén álló országok számára nyújtott európai uniós mentőcsomagok arra kényszerítették a gazdagabb országokat (köztük Franciaországot is), hogy szigorítsanak költségvetési politikájukon. Ez adóemeléseket és munkaerőpiaci feszültségeket eredményezett anélkül, hogy a strukturális problémákon javított volna.

A szerzők szerint a globalizációs folyamatok sem kedveznek a francia gazdaságnak:

a szabadkereskedelmi egyezmények és a belső piac együttesen hármas (szociális, környezeti és monetáris) dömping alatt tartja a francia gazdaságot.

A hármas dömping egyik tényezője a szociális dimenzióban kereshető, ugyanis jellemzően az elmaradott, rossz munkakörülmények között dolgozó munkások gravitálnak Franciaország irányába. 

A monetáris dömpingre példaként a szerzők azt hozzák, hogy Kína azért, hogy versenyképességét növelje, folyamatosan alulértékeli saját valutáját, ami pedig szükségszerűen az euró túlértékeléséhez vezet, szintén torzítva a gazdasági valóságot.

Végezetül a szerzők kritizálják az Európai Unió csúcsintézményeinek hozzáállását is: bírálják például, hogy a brüsszeli jogalkotók és jogalkalmazók módszeresen figyelmen kívül hagyják a szubszidiaritás elvét (vagyis azt az uniós alapelvet, hogy elméletileg minden problémát lehetőség szerint a tagállamokhoz legközelebb eső szinten kell orvosolni), s minden, a francia ipart érintő folyamat a standardizálás és központosítás irányába hat.

Bírálják továbbá, hogy

az európai vízió jelenleg nélkülözi a nemzeti érdekek figyelembe vételét.

Ez pedig szerintük nemcsak a migrációra igaz, hanem a gazdaságpolitika kereteinek kialakítására is: tabunak számít ugyanis, hogy egy tagállam adekvát módon – akár a vállalatokat célzó támogatások útján – válaszoljon a közérdek által támasztott igényekre. 

Dobozi Gergely

Összesen 14 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés