„Nem maradhat fenn az a ház, amely önmaga ellen megosztott” – beszélgetés William Voegelivel

2021. május 7. 11:58

Sándor Lénárd
A Brexit azt igazolta, hogy a nemzeti identitás fontosabb, mint az európai integrációhoz tartozás. Ezt a kérdést így vagy úgy, Európa-szerte dűlőre kell vinni – mutatott rá William Voegeli, a Claremont Review of Books főmunkatársa, akivel Amerika és Európa megosztottságáról, valamint a populizmus és nacionalizmus szerepéről beszélgettünk.
William Voegeli a Claremont Review of Books főmunkatársa, a „Never Enough: America’s Limitless Welfare State” (Encounter, 2010), valamint a „The Pity Party: A Mean-Spirited Diatribe Against Liberal Compassion” (Broadside, 2014) könyvek szerzője. Korábban a John M. Olin Foundation programvezetője volt, miután a chicagoi Loyola University doktorált politikatudományokból.

A nemrégiben megjelent You are fired! című írásában megpróbálta feltárni annak okait, hogy Donald Trump miért veszítette el a 2020-as elnökválasztást. Milyen következtetésekre jutott?

Úgy vélem, hogy

Donald Trump a második ciklusában is elnök lenne, ha a választást 2019 novemberében tartották volna.

A gazdaság erős volt, és a demokraták első impeachment kísérlete pedig ugyan feltüzelte az amúgy Trump ellen szavazókat, ugyanakkor nem változtatta meg a többi választópolgár véleményét. A 2020 novemberében rendezett választásokat járvány és faji alapú zavargások előzték meg, amelyek leküzdéséhez Donald Trump nem bizonyult sem elég ügyesnek, sem pedig elég fegyelmezettnek. Emellett soha nem volt magas támogatottsága, még akkor sem, amikor a dolgok jól mentek az országban. Nem tett sokat azért sem, hogy a bázisán kívül szavazókat gyűjtsön. A balszerencse és a politikai ügyetlenség kombinációja vezetett ahhoz, hogy a választást elveszítette.

Miért írta azt tanulmányában, hogy Reagan elnök korszaka szerencsésebb volt, mint a Trump-korszak?

A legtöbb rossz dolog, így különösen a gyors gazdasági visszaesés Reagan elnök első ciklusának első három évében történt. 1984-ben, amikor Reagan az újraválasztásért küzdött már jobbra fordultak a dolgok. Donald Trump esetében azonban ez pont fordítva történt. A rossz dolgok mind 2020-ban következett be, éppen akkor, amikor újraválasztása érdekében kampányolt.

Véleménye szerint mi Donald Trump vagy a Trump-korszak legjelentősebb öröksége?

Túl korai lenne állást foglalni abban, hogy Trump politikái közül melyek bizonyulnak tartósnak, és melyeket fog Joe Biden elnök és a demokrata kurzus megváltoztatni. A választási politika terén azonban fontos tanulságok fakadnak a Trump évekből. Először is az, hogy a Republikánus Párt rendelkezik azzal a bázissal, amely egy többségi koalíció felépítéshez szükséges. Ennek összekovácsolása azonban legalább olyan rátermettséget kíván, mint amellyel Franklin D. Roosevelt elnöknek sikerült egyben tartania a szerteágazó New Deal szövetséget. Végül pedig az is megállapítható, hogy bár Donald Trump nem rendelkezett ilyen képességekkel, de végül is sikerült megszerezni a Republikánus Pártnak a vidéki kulturális konzervatív szavazókat, a városokból elköltözőket, illetve nem kevés fekete bőrű és jelentős spanyol ajkú választót.

Milyen szerepe lehet az általa teremtett mozgalomnak az amerikai politikában?

A politikában mindig az a legfontosabb kérdés az, hogy mihez képest? A „Trumpizmus” elképzelései, prioritásai annak a társadalmi igazságot követelő baloldalnak az alternatívájává vált, amelyik az elmúlt évtizedekben radikalizálta a Demokrata Pártot.

A demokraták pedig a vártnál rosszabbul teljesítettek a 2020-as választáson.

Olyan szenátusi és képviselőházi helyeket veszítettek, amelyről azt hitték, hogy megnyerhetik. Olyan tagállami törvényhozásokért folyó küzdelmekben maradtak alul, amelyek kulcsfontosságúak lesznek a választási körzetek újbóli megrajzolásakor ebben az évben. Még az erősen demokrata Kaliforniában is népszavazási kezdeményeket veszítettek. Emellett pedig a rendőrség költségvetésének megvonása kapcsán hangoztatott retorikájuk számos demokrata jelöltet meggyengített. Ha a „woke” baloldal továbbra is növeli hatalmát a demokraták között, akkor a „Trumpizmus” is erősödni fog a republikánus koalíción belül, illetve tágabb értelemben az országban is. Ha viszont a demokraták elvetik vagy kordában tartják a társadalmi igazságért küzdő baloldalt, akkor a „Trumpizmus” is nehezebben fog a figyelem középpontjába kerülni.

Az elmúlt évtizedek és a mostani események is arról árulkodnak, hogy az Egyesült Államok rendkívül megosztottá vált. Véleménye szerint ez a megosztottság hogyan tükröződik az amerikai alkotmányban és alkotmányos értékekben?

Az amerikai állam kézikönyveként funkcionáló alkotmány feltételezi az amerikai nemzet létezését. A Függetlenségi Nyilatkozat első szavai szerint 1776-ra szükségessé vált, hogy az amerikaiak egyetlen népként elszakítsák azokat a politikai kötelékeket, amelyek egy másik néphez, a britekhez fűzték őket. Ugyanakkor a nemzetállam már nem életképes fogalom, ha maga a nemzet nem koherens, és ha az emberek nem érzik úgy, hogy politikai vagy kulturális különbségeik dacára végül is mindannyian amerikaiak. Bármennyire is erős és jól szerkesztett a felépítése,

egyetlen alkotmány sem működőképes, ha azok, akik egy választást elveszítenek, úgy érzik, hogy nem politikai riválisaik, hanem egy idegen megszálló hatalom kormányozza az országot.

Ugyanakkor Amerikában azt láthatjuk, hogy 2016 után sok demokrata, míg 2020 után sok republikánus így érez.

És a megosztottság dacára van olyan közös amerikai életforma, amely kapcsot jelent?

Az élni és élni hagyni erős rendező elve jelentette azt az alapot, ami két évszázadon keresztül a kontinenst elfoglaló különböző emberekből álló nemzetet működtette.

Az országot egyesítő elvek szerényebbek, mint a legtöbb európai nemzet esetében. Az Egyesült Államokban soha nem működött államegyház, ügyesen asszimilálta a világ szinte minden tájáról érkezőket, és erősen támaszkodott az egyéni jogokra és felelősségre. Az önérdek éppen olyan erőteljes volt Reagan alatt, mint amikor Tocqueville az 1830-as években szembesült vele, és Amerika jellegadó sajátosságaként írta le. A 21. századi Amerika előtt álló egyik legnagyobb kihívás, hogy vajon ezek a centripetális erők elégségesnek bizonyulnak-e ahhoz, hogy egyben tartsák az országot.

Vessünk egy pillantást Európára, ahol a kihívások nem kevésbé jelentősek. Az Európai Unió a 2010-es évtizedben válságidőszakot élt át, amely számos töréspontot hozott felszínre, illetve egy stratégiai jelentőségű tagállama távozott is. Hogyan látja ezeket a törésvonalakat tengerentúlról?

1858-ban Abraham Lincoln úgy fogalmazott, hogy

„nem maradhat fenn az a ház, amely önmaga ellen megosztott.

Úgy vélem, hogy ez a kormány nem maradhat működőképes a rabszolgaság és szabadság megosztottságában. Nem gondolom, hogy az Unió feloszlik – azt sem gondolom, hogy a ház szétesik – de azt gondolom, hogy a megosztottság meg fog szűnni. Vagy az egyik vagy a másik álláspont győzelemre fog jutni.” Nekem hasonló a benyomásom az Európai Unióval kapcsolatban is. Az európai integráció értelme, hogy a szorosabb egységet teremtsen az Európai Közösség népei és tagállamai között. Nem tudom, hogy ez ma valóság vagy egyáltalán látóhatáron van-e.

Vajon a németek, magyarok, spanyolok úgy érzik, hogy ők elsősorban németek, magyarok és spanyolok, és csak másodsorban európaiak? Vagy úgy érzik, hogy kontinentális identitásuk egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, míg a nemzeti identitásuk szerepe csökken és avíttá válik? A Brexit azt igazolta vissza, hogy a brit emberek egy szűk többsége számára a nemzeti identitás fontosabb, mint az európai integrációhoz tartozás. Nem tudom, hogy a történet hogyan fog folytatódni, mert nem ismerem azt, hogy milyen érzéseket dédelgetnek az emberek Európa-szerte. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ezt a kérdést így vagy úgy, de dűlőre kell vinni. Európa nem maradhat félig nemzeti, félig szupranacionális.

A nemrég közölt írásában említette, hogy a nacionalizmus és a populizmus politikai sikereket ért el bizonyos európai országokban. Milyen hatása lehet ennek a kontinens jövője szempontjából?

A Függetlenségi Nyilatkozat úgy fogalmaz, hogy a kormány az emberek beleegyezéséből meríti hatalmát. A populizmus ezt az elvet erősíti meg, miközben elveti az ezzel versengő álláspontot, miszerint a kormányzat a szakértők szakértelméből nyeri a hatalmát.

A populizmus a nacionalizmust ötvözve jelenik meg, amikor a kormányzati hatalmat gyakorló szakértők nemcsak az emberek egyetértésének keretein lépnek túl, hanem a nemzetállami határokon kívül működnek.

Ilyen körülmények között a populizmus olyan mozgalommá válik, amely David Goodhart „The Road to Somewhere” híres könyve nyomán a „valahol kontra mindenhol” dichotómiáját fejez ki találóan.

Összesen 4 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Orszagon belul decentralizalnank, akkor miert akarnank egy nagy Europaban feloldodni?

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés