Bőrszín alapján diszkriminál a Black Lives Matter

2021. június 17. 16:46
A Black Lives Matter aktivistái jellemzően a barna és fekete bőrű embereket tartják "színes bőrű embernek". Ezzel a progresszívek egy jelentős számú kisebbséget, a kelet-ázsiaiakat diszkriminálják.

A fekete bőrű emberek jogvédő mozgalma, a Black Lives Matter évről évre egyre hangosabb, s világszerte egyre ismertebbé válik. Az idei futball Európa Bajnokság például számtalan kivetítőre, nappaliba elhozta a mozgalom üzenetét: a szurkolók számos meccsen szembesülhettek azzal, hogy a meccs elejét jelző sípszót megelőzően bizonyos futballcsapatok egyperces térdepeléssel hívják fel a figyelmet a feketék elnyomására.

Ennek kapcsán érdekes problémára hívja fel a figyelmet a neves nemzetközi elemzőportál, a Foreign Policy publicistája. A kelet-ázsiai testi adottságokkal rendelkező, Washingtonban élő, de magát mégis britnek valló Emily Couch szerint a feketék előjogait hirdető Black Lives Matter mozgalom mind Amerikában, mind pedig az Egyesült Királyságban átélhető üzenetet hordoz, a progresszívek az „ázsiai kérdéssel” egész egyszerűen nem tudnak mit kezdeni.

Mint kiemeli, a Black Lives Matter üzenete pofonegyszerű: a fekete bőrűek egyenjogúsága ugyanazt jelenti az Atlanti-óceán mindkét partján, ugyanakkor

a faji egyenlőséget hirdető progresszíveket hatalmas értelmezési zűrzavar fogadja, valahányszor az ázsiaiak jogállását firtatnák.

Ennek oka, hogy „feketének lenni” nagyjából ugyanazt jelenti úgy az Amerikai Egyesült Államokban, mint az Egyesült Királyságban. Ráadásul a koncepció tömegeket is képes megmozdítani azon elgondolás miatt, miszerint – írja a szerző – egy átlagos amerikai tudatában, ha valakinek egy cseppnyi afrikai vér is folyik az erejében, az illető már „feketének” tekintendő.

A szerző kiemeli, hogy a bőrszín szerint leegyszerűsítő politika a „barnákra”, vagyis a latin-amerikaiakra, közel-keletiekre és dél-afrikaiakra is kiterjed, vagyis ezek az emberek is a progresszív mozgalom „védőernyője” alá kerültek. Mi több – állítja Couch –

a progresszívek szemében a barnák és a feketék jelentik a „színes bőrű embert”.

A progresszívek itt azonban megtorpannak. Narratívájuk szerint azok az ázsiai emberek is jogvédelmet érdemelnének, akiknek bőrszíne alig tér el a fehértől. Az ebbe a körbe tartozó kelet-ázsiaiak ugyanakkor két szék között a pad alatt találják magukat: fehérnek nyilvánvalóan nem tarthatják magukat, de a „színes bőrű ember” [„people of color”] progresszív privilégiumai sem illetik meg őket.

Önironikus módon a szerző megjegyzi, hogy kézenfekvő lenne, ha az ázsiai (legalábbis a kelet-ázsiai) kisebbség „sárgázná” magát. Csakhogy – ahogy az egy 1978-as kínai nyelven íródott zeneszámból is kiderül – a sárga szín (Kínában) a büszkeség jele, ami gyökeresen ellentmond annak az üzenetnek, amelyet a BLM aktivistái kommunikálnak.  

Éppen ezért a szerző problémafelvetésének alapját „ázsiai” identitás adja. A szerző ennek kapcsán felhozza, hogy

a Biden adminisztráció mérhetetlenül büszke arra, hogy Kamala Harris az Amerikai Egyesült Államok első ázsiai-amerikai alelnöke. 

Az alelnök ezt indiai felmenői miatt bizonyosan megteheti, ugyanakkor némi disszonanciát okoz, hogy a kormányzat erre a sajátosságra az atlantai lövöldözés, tehát egy olyan tragédia kapcsán hívta fel a figyelmet, amelynek kelet-ázsiaiak estek áldozatául.

A szerző szerint a probléma kiindulópontja, hogy a világ országaiban eltérő a konszenzus arra vonatkozóan, hogy kit tekintenek „ázsiainak” (már ha egyáltalán létezik ilyen konszenzus).  Az értelmezést nehezíti, hogy a kelet-ázsiaiakkal kapcsolatban nem alakultak ki olyan természetű előítéletek az Amerikai Egyesült Államokban, mint amilyenektől adott esetben feketék szenvednek.

Ami pedig az Egyesült Királyságot illeti, a szerző kiemeli, hogy a szigetországban „ázsiai alatt” általában dél-ázsiaiakat – vagyis például Indiából, Bangladesből és Srí Lankáról származó személyeket – értenek. 

A fentiek a két régió rasszainak összetételét is tükrözik: a Brit Birodalom hagyatéka, hogy az 1950-es és 1960-as években sokkal jelentősebb számú dél-ázsiai érkezett a szigetországba, mint kelet-ázsiai. Az Egyesült Államok esetében ez épp fordítva van: ebben az esetben korábban, a 18. század közepén érkezett Amerikába nagyobb számú Japánból, Kínából és Koreából útnak indult bevándorló.

Visszautalva az atlantai lövöldözésekre, a szerző megjegyzi, hogy őt az események mint embert, állampolgárt, s nem mint egy meghatározott rasszhoz tartozó személyt érintette meg. Dacára annak, hogy a médiában az Atlanti-óceán mindkét oldalán olyan tartalmak és kommentárok láttak napvilágot, amelyek az „ázsiai közösséggel” kapcsolatos szolidaritást kívánták erősíteni.

Couch kiemeli: ha a "közösség" kifejezést folyamatosan, és hanyagul, a jelentéstartalomra kevésbé tudatosan használják, akkor ennek eredménye az lesz, hogy azon ázsiaiak érdekei, tapasztalatai szenvednek hátrányt, akik akár egyáltalán nem is azonosulnak azzal a rasszal, amelyre a kívülállók egyébként a "közösség" kifejezést vonatkoztatják. Így sommáz a szerző, aki – ahogy azt fentebb is írtuk – úgy tekinthető a külvilág számára ázsiainak, hogy közben magát egy Washingtonban életvitelszerűen élő brit polgárnak vallja.

Magával kapcsolatban leírja, hogy semmilyen szálon nem kapcsolódik a kínai diaszpórához (legyen szó amerikairól vagy egyesült királyságbeliről), és a kínai nyelvet sem ismeri egyáltalán. Úgy véli, hogy ezzel nincs egyedül: világszerte nagyjából 110 ezer kínai gyermeket fogadna körökbe, az örökbefogadók 70 százaléka pedig az Egyesült Államok – fehér – háztartásaihoz tartozik (ugyanez a szám a koreaiak esetében 125 ezer).

A fenti problémafelvetések a szerző szerint azért valósak, mert

az ázsiaiak jogvédelme Nyugaton korántsem teljes.

Ennek kapcsán a következő szavakkal „búcsúzik” a szerző:

A szavak igenis számítanak. Csakhogy az a gyűlölethullám, amely az ázsiaiakat éri, megmutatja, hogy a szavak hiánya legalább ugyanennyire figyelemfelkeltő. Sem az Egyesült Államokban, de az Egyesült Királyságban sem alakultak ki olyan nyelvi megoldások, paradigmák, amelyekkel a kelet-ázsiaiakat érő rasszizmus egyáltalán leírható lenne.”

Kép: David Young / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP

Dobozi Gergely

Összesen 7 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés