Kötélhúzás az asztalfőért

2021. augusztus 16. 16:36

Csutak Zsolt
Avagy „harc az időért”, hiszen akár így is jellemezhetnénk a két szuperhatalom, Amerika és Kína egyre élesebb szembenállását.

"Avagy „harc az időért”, hiszen akár így is jellemezhetnénk a két szuperhatalom, Amerika és Kína egyre élesebb szembenállását a világ feletti gazdasági (és politikai) dominancia megtartásáért illetve megszerzéséért folytatott küzdelemben.

A közismert pragmatikusan üzleties amerikai felfogásban az „idő pénz”, és nem illik más idejével játszani, avagy azzal visszaélve előnyt szerezni, legyen az illető barát, üzleti partner vagy akár egy idegen állam. Ezzel szemben a kínai időfelfogás és világszemlélet nagy ívű, történelmi léptékű és jóval megfontoltabb, céltudatosabb és öncélúbb is, miszerint az időért nem harcolni kell, hanem kivárni a dolgok beteljesülését. Vagyis a nemzeti politikai és üzleti stratégiai célok megvalósítása mentén nem az idő ellenében, hanem az idő sodrását kihasználva, a megfelelő helyzet kivárásával terveznek és működnek a maguk hasznára. 

Még a doktriner marxista kínai vezető, Hszi-csin Ping elnök is magáénak vallja ezt a régi-új kínai felfogást, akárcsak a külső és belső áramlás koncepcióját is. Ez utóbbi felfogás szerint Kína képes magához vonzani a gazdasági fejlődést, stabilitást, erőt, biztonságot és mindezek alapján követendő példaként szolgálhat az egész világ számára a kínai marxista politikai rendszer és sajátos életmód expanziója nélkül is. Teszik ezt éles kontrasztként az évtizedek óta határozott kulturális és politikai, gazdasági expanziót folytató Egyesült Államokkal szemben, amelynek megítélése és országimázsa a Pew Research globális felmérése szerint jelentős, többnyire negatív előjelű átalakuláson ment keresztül az utóbbi két évtizedben – különösképpen a 2003-as (második) Öböl-háború, majd Trump elnök kormányzása idején. 

A fent-említett hibrid, konfuciánus-maoista kínai felfogás szerint belátható időn belül visszaáll a világ „régi-új rendje”, és a Nyugat által okozott számos megaláztatás után Kína a kommunista párt irányításával, mintegy újraértelmezett szocialista „Középső Birodalomként” újra elfoglalhatja az őt megillető helyet a nagyhatalmak között, éspedig az asztalfőnél, ahol korábban a Nyugat felemelkedéséig tartózkodott. 

Nyilvánvalóan mindezek alapján az amerikai politikai tér mindkét meghatározó hatalmi központjaiban, úgy a baloldali-liberális Demokrata, mint a jobboldali, konzervatív Republikánus Párt prominensei és meghatározó véleményformálói körében egyetértés mutatkozik abban, hogy a 21. században a Nyugati világra és az Egyesült Államok vezette világpolitikai arénára a legnagyobb kihívást (veszélyt?) Kína jelenti, amely egyre határozottabban helyet és tiszteletet követel magának a nagypolitika asztalánál. 

A nemzetközi kapcsolatok világában, realista alapállásból közhelyszerű megállapításnak számít, hogy a különféle államok közötti versengésnek hagyományosan két fő indítóoka lehet: egyrészt a gazdasági fejlődéshez nélkülözhetetlen nyersanyaglelőhelyekért és kereskedelmi útvonalak ellenőrzéséért folyó küzdelem, másrészt bizonyos eszmék (legyenek azok politikai ideológiai, avagy vallásos eredetűek) megvalósítását és fenntartását szolgáló hatalmi érdekérvényesítés. Mindkét ok-halmazzal bőségesen rendelkezik úgy az Egyesült Államok, a világtörténelemben egyedülálló demokratikus államépítő kísérlet képviselőjeként, mint a közel három évezredes államisággal rendelkező Kína. Jelen állás szerint még aránytalan megoszlásban az Egyesült Államok javára billen a mérleg, de a rés bezárulni látszik belátható időn belül, amennyiben a kihívó fél, Kína közép és hosszú távú nemzetstratégiai céljai a nagy ívű gazdasági, kulturális és erőteljes katonai fejlesztések nyomán eredményesen megvalósulnak.

Rush Doshi professzor, a Demokrata-párti amerikai kormányzatok és a Brookings Intézet neves Kína-szakértő legújabb könyvének megállapításai szerint Kína a kifinomult stratégia és a türelem harcában látszólag nyerésre áll az amerikaiakkal szemben vívott dominancia (sőt, pseudo-hegemónia) iránti küzdelemben. E megállapítás különösképpen helytállónak tűnik, ha tekintetbe vesszük a drámai külső-belső társadalmi, politikai, gazdasági kihívásokkal küszködő Egyesült Államok helyzetét egy pusztító világjárvány után. Mindezek mellett, amerikai és nyugati szemmel ugyancsak komoly aggodalomra okot adó Kína kulturális offenzívája, amely szervesen kiegészíti a történelmi léptékkel is egyedülálló méretű, új kínai selyemútként is aposztrofált Út és Övezet Kezdeményezés (Belt & Road Intitiative TradeDevelopment Program, avagy rövden BRI) globális gazdasági programját. 

Az 1948–52 közötti híres Marshall-tervhez hasonlítva, a második világháborút követően 1947-ben létrehozott Európai Újjáépítési Program (ERP) 16 európai ország számára mintegy 27 milliárd dolláros kedvezményes amerikai hitelkeretet biztosított a pusztító háború utáni helyreállításra (Magyarország a kommunista pártállam vezetése alatt ezt nem vette igénybe). Ehhez képest a neves amerikai Külkapcsolatok Tanácsa (CFR) által is részletesen elemzett, 2013-ban meghirdetett globális spektrumú gazdaság, és szárazföldi, illetve tengeri kereskedelemfejlesztő kínai program, a híres BRI immár közel 100 partnerország számára elérhető világszerte, és körülbelül ezer milliárd dollárt kitevő, gigantikus méretű kínai állami hitelfedezettel rendelkezik, amely rugalmasan tovább növelhető új igények és célok mentén.

A fenti sokat emlegetett rekordméretű gazdaságfejlesztő program mellett a kínai Oktatási Minisztérium Hanban nevű ügynökségének felügyelete alatt 2004 óta működő, közel 1000 Konfucius Intézet és a hozzá kapcsolódó oktatási programcsomag egy globális hálózatban működve a kínai hatalmi törekvés és kulturális expanzió (avagy soft power)tökéletes megtestesülésének is tekinthető. A világméretű intézethálózat elsődleges célja a négyezer éves múltra visszatekintő kínai hagyományok, kultúra, történelem megismertetése, és nem utolsó sorban a Kínai Kommunista Párt által meghatározott nemzeti kultúrpolitikai célok terjesztése és erőteljes propagálása a célországokban, elsődlegesen az oktatási intézményeken keresztül, óvodától az egyetemekig. 

Az Egyesült Államokban a Trump-adminisztráció erőteljes fellépése nyomán (kvázi amerikai nemzetbiztonsági kockázatnak nyilvánítva tevékenységüket) az utóbbi három évben megfeleződött az amerikai Konfuciusz Intézetek száma, bár továbbra is 41 működő centrummal és mintegy 500 óvodai és iskolai oktatóprogrammal rendelkeznek Amerika oktatási központjaiban. A kultúraterjesztés mellett az új generációk külföldi tagjainak kínai indoktrinációja is fontos szempontnak, követendő célkitűzésnek tűnik a Konfuciusz Intézethálózat számára. Nyilvánvalóan, egy feltörekvő nagyhatalom számára a gazdasági programok mellett egyáltalán nem lebecsülendők a kulturális erőkivetítés eszközei, amint történt az a hasonló jellegű és célkitűzésű amerikai és brit kulturális hálózatok, oktatási, nyelvtanulási programok, tudományos ösztöndíjak esetében évtizedekkel korábban. Mindezek a kulturális eszközök mondhatni majdhogynem ugyanolyan fontos, „puha hatalmi tényezőknek” bizonyultak a Brit Birodalom, illetve az Egyesült Államok nagyhatalmi érdekérvényesítése szempontjából, mint hadiflottáik elrettentő ereje. 

A kulturális, intellektuális és különösképpen a technológiai transzferek, kölcsönzés tekintetében is a népi Kína igencsak szorgalmas, utánzó-integráló tanulónak bizonyult az utóbbi fél évszázad során, amely átvette ugyan a nyugati eredetű ortodox marxizmus eszméit, majd saját képére formálta azt a maoista szocialista piacgazdaság kínai modellje révén. Ugyanezt tette a technológiai innovációkkal (IT, gyógyászat, védelmi és nehézipar, mesterségesintelligencia-kutatás, vagy legújabban az űrkutatás terén) melyeket a nyugati (és elsődlegesen amerikai) mintavétel, imitáció után képes volt hatékonyan integrálni, sőt még tökéletesebb fejlettségi szintre is emelni saját előnyére.

Ugyanakkor, a totális politikai, eszmei kontroll jegyében a könyörtelen kínai kommunista állampárt különösen vigyázott, hogy a sajátosan kínai módra értelmezett marxizmus eszméje mellett semmilyen más „felforgató” nyugati ideológiát, értéket vagy veszélyes vallás-alapú szemléletmódot ne adaptáljanak a kínai társadalomban, különösképpen az 1979-es Teng Hsziao-Ping féle gazdasági reformprogram és széleskörű diplomáciai nyitás után, amellyel létrejött a sajátos tripoláris politikai világrendszer az USA, Kína, és a Szovjetunió által meghatározott háromszögében. Az 1989-es pekingi Tienanmen téri demokráciatüntetés véres felszámolása jó próbája volt a kínai kommunista rendszernek, és ebből tanulva hasonló rendszerpróbáló esemény megismétlődésének a legcsekélyebb valószínűségét is szeretné megakadályozni a kínai párt- és államvezetés.

Természetesen a globális dominanciaharc egyre előrehaladottabb szintjein számos kérdés felmerül a gazdasági, technológiai világhatalommá vált Kína diplomáciai és katonai problémamegoldó képességeinek fejlettsége, illetve a kulcsfontosságú nemzetközi szövetséges-rendszere tekintetében, ugyanis e fontos nagyhatalmi kompetenciák megléte nélkül Kína továbbra sem tekinthető az Egyesült Államok reális kihívójának, különösképpen nem globális hegemónjelöltként. 

Realistább és kereskedelem-centrikusabb nemzetközi elemzők szerint azonban a két nagyhatalom kölcsönös gazdasági, kereskedelmi egymásrautaltságának szövevényes rendszerében, a kétoldali kapcsolatot jelentő „kötél” fontosabbnak tűnik, mint maga a versengés, a kötélhúzás, amely eldöntheti, hogy valójában melyik az egyértelműen domináns fél. Az idő valószínűleg választ ad majd számos nyitott kérdésre e bonyolult képletben."

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 4 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Kína még nem, az USA már nem világhatalom.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés