A családnál nincsen fontosabb közösség

2021. december 4. 12:25

Sándor Lénárd
Határozottan támogatnám azt a megközelítést, amelyben a házaspárok részesülhetnek a legkedvezőbb elbánásban, és Magyarország ezt az utat járja – emelte ki Amy Wax. A Pennsylvania Egyetem jogászprofesszorával a családok helyzete mellett a progresszív intolerancia uralmáról is beszélgettünk az amerikai oktatásban és tudományos életben.
Amy Wax a Pennsylvania Egyetem Robert Mundheim jogászprofesszora. Kutatásai a jóléti államra és jóléti politikákra, a családi és munkaügyi kapcsolatokra összpontosítanak. Waxot rasszizmussal vádolták meg 2017-ben baloldali, progresszív egyetemi oktatók és diákok, illetve publicisták, amiért egy esszéjében ki merte jelenteni, hogy nem mindegyik kulturális csoport képes egyformán hatékonyan működni egy olyan fejlett gazdaságban, mint az amerikai.   

Érdekes, és kissé egyedi karrierutat tudhat maga mögött. Először orvosi egyetemet végzett és orvosként dolgozott, majd jogi egyetemre járt, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága előtt zajló ügyekben lásson el perképviseletet. Aztán egyetemi tanári és kutatói pályára lépett. Megosztaná velünk először, mi motiválta, hogy ilyen pályára lépjen?

Nos, azért szép számmal élnek olyan emberek Amerikában, akiknek orvosi és jogi diplomájuk van. Jómagam először orvosként végeztem, de hamar rájöttem, hogy bár nagyon érdekel ez a tudományterület, mégsem vagyok igazán alkalmas vagyok orvosnak. Magányosabb és tudományosabb életet szerettem volna. Ezért aztán filozófiát akartam tanulni, de végül a jogi egyetemen kötöttem ki. Ez pedig jó döntésnek bizonyult. A jogi egyetem után bírósági fogalmazóként helyezkedtem el, majd pedig a Legfelsőbb Bíróság előtt az Egyesült Államok képviseletét ellátó hivatalba kerültem. Összesen 15 ügyben jártam el, amely szép szám egy junior pozícióhoz. Összességében az itt töltött idő nagy kihívást jelentett.

Hogyan választotta aztán az akadémiai pályafutást?

Az Egyesült Államok képviseletét ellátó jogi szolgálatot általában ideiglenes pozíciónak tekintik, bár igaz, hogy sokan huzamosabb időt töltenek ott. Másfelől amikor távoztam a republikánus adminisztrációt éppen egy demokrata váltotta fel. Jómagam republikánus vagyok, és nem igazán értettem egyet a Clinton-kormányzat politikai elképzelésivel, így ez egy jó alkalmat kínált a távozáshoz. Ezután a Virginia Egyetem Jogi Karán kötöttem ki, ahol a tudományos pályafutásom elkezdődött.

Milyen izgalmas közös területei vannak az orvos-, és jogtudománynak?

Egy ideig ezeket a területeket is kutattam, és írtam is jó pár tanulmányt az orvostudományban zajló technológiai innovációról, a betegekkel való kapcsolattártásról, valamint az új gyógyszerek és orvosi kezelések klinikai vizsgálatairól. Végül azonban más irányba fordultam, és kifejezetten jogi és társadalomtudományi kérdéseket vizsgáltam.

Milyen kutatási területeknek szentelt figyelmet?

A szövetségi jóléti törvények néven ismertté vált amerikai jogterületre összpontosítottam, amely arról szól, hogy a szövetségi kormány hogyan próbálja mérsékelni az egyenlőtlenségeket, illetve segíteni a kevésbé szerencsés embereken. Ezzel kapcsolatban a faji és családi struktúrák kérdései keltették fel az érdeklődésemet. Úgy következtettem, hogy nem lehet megérteni a hátrányos helyzetet anélkül, hogy alaposabban megvizsgálnánk a családi struktúrákban rejlő faji különbségeket, ami nagymértékben befolyásolja, ki lesz szegény. Végül ez indított el ezen kutatási témáknak az irányába. Tudományos képesítésemnek köszönhetően a kvantitatív és empirikus kérdések, vagyis az adatok és bizonyítékok érdekeltek, nem pedig a puszta elmélet…

Ugyanakkor egy percre maradjunk még az elméleti kérdéseknél. Véleménye szerint milyen szerepet játszhatnak a családok a közösségek és nemzetek kulturális örökségének megőrzésében és továbbadásában?

Kulcsfontosságú szerepet. A konzervativizmus lényege a nem-kormányzati intézményekbe vetett hit, amelyet Edmund Burke „közvetítő intézményeknek” vagy „kis közösségeknek” nevezett. A családnál nincsen fontosabb „kis közösség”. Bár vonakodva, de a progresszívok is elismerik a családok jelentőségét, ugyanakkor elsősorban az egyének erőforrásainak biztosítására szolgáló eszközként tekintenek rájuk. Kevés szó esik azonban arról, milyen hatást is gyakorolnak a családokon belüli viszonyok, különösen pedig a már jó ideje velünk lévő hagyományos családokon belüli viszonyok. A családok létfontosságúak a jellem, a jó szokások, valamint az egyének erősségeinek és erényeinek kifejlesztésében, ápolásában, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egy közösségben „jó állampolgárok” éljenek. A progresszív baloldal úgy gondolja, hogy mindez magától értetődően zajlik, és mindenfajta család azonos eredményeket produkál ezen a téren. A bizonyítékok azonban ezt nem támasztják alá. Például az adatok mind arra utalnak, hogy az egyszülős családok kevésbé hatékonyak, mint a kétszülős családok.

Milyen veszélyekkel jár a hagyományos családfogalom és családi struktúra megkopása?

Itt az Egyesült Államokban gyorsuló ütemben növekednek az egyszülős, illetve a vegyes családok. Ennek eredményeként az apák – különösen a biológiai apák – egyre kevésbé vesznek részt gyermekeik nevelésében. Az igazság az, hogy ebben az országban komoly problémát jelent, hogy az apák elhagyják családjukat. Ez is hozzájárul a férfiszerepek és a férfiasság devalválásához. A társadalomnak ilyetén átalakulása a család meggyengüléséhez és széteséséhez vezet.

Milyen szerepet játszhat a közösségek vagy az állam ennek a helyzetnek az orvoslásában?

Itt az Egyesült Államokban a közelmúltban tapasztalt politikák alapján a kormány inkább a hagyományos intézmények gyengítése és lerombolása terén szorgoskodik. Vagyis ezzel kapcsolatban nagyon óvatosnak kell lennünk. Amikor a kormányzati politika átveszi a család által hagyományosan vagy szokásosan betöltött funkciókat, akkor ez azt eredményezi, hogy a családok szerepe leértékelődik. Ez pedig annak a felfogásnak ágyaz meg, amely szerint az állam majd bölcsőtől a sírig gondoskodik rólunk, és felveti azt a kérdést, hogy miért is van egyáltalán szükségünk családokra? Ez pedig azt a mítoszt serkenti, hogy a kormányzat képes a családok, és az apák helyébe lépni.

Vegyük például az úgynevezett „jóléti állam” fogalmát. Dacára annak, hogy ez egy rendkívül népszerű elgondolás, a jóléti juttatások biztosítása a lehető legkárosabb „születésellenes” politika, amelyet csak el lehet képzelni. A közgazdászok régóta hangoztatják, hogy ez a gyermekvállalást érintően visszatartó erejű. Gondoljunk csak bele: ha számíthatsz arra, hogy mások gyerekei egy olyan közös alapba fizetnek, amely biztosítja időskori ellásod, miért is vállalnál saját gyereket? Sokkal könnyebb másokon gazdagodni. Összességében tehát úgy gondolom, hogy a jóléti állam gyengíti a hagyományos családmodellt. A baloldali progresszívok úgy gondolják, hogy ez megéri, és jobban járunk így, mint ha a magánkezdeményezésekre vagy saját magunkra támaszkodnánk. A baloldal által lenézett „önmagunkért való gondoskodás” eszméje azonban nem valamiféle szélsőséges individualizmust jelent, amelyet valójában soha egyetlen társadalom sem fogadott el. Inkább elköteleződést jelent az önkéntes szerveződések, a kis közösségek felé, amelyek közvetítő intézmények az állam és az egyén között.

Mindezzel együtt milyen pozitív szerepe lehet az államnak egy olyan környezet megteremtésében, amely a „kis közösségeket” támogatja?

Az államnak valóban van feladata ezen a téren. Ugyanakkor nagyon nehéz egy olyan rendszert létrehozni, amely teljes mértékben kiegyensúlyozott a házaspár szülők, az egyedülálló szülők és az élettársi kapcsolatban élő szülők között. Jómagam határozottan támogatnám azt a megközelítést, amelyben a házaspárok részesülhetnek a legkedvezőbb elbánásban. Magyarország ezt az utat járja. Magyarország családpolitikája a rendkívül megszorító bevándorláspolitikával párosulva a magyar népesség növekedését hivatott szolgálni. Minden elismerésem a magyaroknak, hogy ezt megtették. Ugyanakkor nem vagyok biztos abban, hogy ez a megközelítés politikai szempontból életképes lehet az Egyesült Államokban. Etnikai értelemben ugyanis nekünk nincsen egységes és szolidáris országunk. Ehelyett Amerika rendkívül sokszínű és széttöredezett ország, az emberek pedig nem szívesen támogatnak olyan politikát, amely a születések számának növekedését kívánja elérni. Emellett a kezdetektől fogva egy sajátos „libertariánus” politikai szellem hatja át az országot, amelynek értelmében az emberek reproduktív döntéseinek befolyásolása nem az állam feladata. Vagyis mindent összevetve a születések növekedését támogató politikának Amerikában nincsen nagy támogatottsága. Ez persze sajnálatos, és sok káros hatással jár együtt. Ennek tudható be, hogy az ország hajlamos enyhébb bevándorlási politikát folytatni, amely véleményem szerintem a történelmünk e szakaszában kifejezetten kontraproduktív.

Vagyis a hagyományos családszerkezet és a „kis közösségek” gyengülése a bevándorlás malmára hajtja a vizet? Ezt éli át az Európai Unió manapság? Milyen veszélyekkel jár a tömeges bevándorlás a Nyugatra és a nyugati kultúrára nézve?

Igen, a hagyományos családi struktúra erodálása, valamint a jelenleg tapasztalt házassági és születési arányok apadása mindenképpen olyan helyzetet idéz elő, amely ösztönzőleg hat bevándorlásra. Ez végső soron munkaerőhiányból fakad, illetve abból, hogy a jómódú emberek és a vállalati szféra olcsó, de nagy munkabírású embereket keres olyan munkákra, amelyeket, mint mondják „amerikaiak már nem vállalnak el” vagy nincsen elég amerikai, hogy elvégezze ezeket a munkákat. Az olyan országokból és kultúrkörökből származó bevándorlás, amelyek nem ismerik, vagy nem értenek egyet a nyugati kultúrával megosztó és gyengítő hatású. Folyamatosan hangoztatják, hogy a sokszínűség Amerika ereje, ugyanakkor a tapasztalat éppen ezzel ellenkező irányba mutat. A különféle csoportok között egyre mélyülő megosztottságot, ellenségeskedés láthatunk, akiknek gyűlöletük a domináns fehér európai ember ellen irányul dacára annak, hogy az országot lényegében ők építették fel, illetve az alapját képező eszméknek is ők a megteremtői. Véleményem szerint nem sok jót ígér a jövőnkre nézve, ha Amerikát egy „többnyelvű panzióvá” alakul.

Nemrég fejtette ki egy tanulmányában, hogy a progresszív ideológia térnyerése az iskolákban veszélyezteti a fiatalok szellemi fejlődését, integritását, valamint emellett a szülők gyermekeik neveléséhez való jogát is. Milyen fenyegetéseket lát ezzel kapcsolatban?

Ez valóban egy riasztó folyamat, amely azonban már régebb óta zajlik. A tudományos életben mindig is túlsúlyban voltak a progresszív beállítottságú emberek. Az elmúlt öt-hat évben azonban ez igencsak felerősödött, amely az eltérő álláspontot megfogalmazókkal és a progresszív szellemi dogmákat megkérdőjelezőkkel szembeni intoleranciában ölt testet. A nézeteltérésekből fakadó viták helyett cenzúra és büntetések légköre harapódzik el. Jómagam is „persona non grata” lettem az egyetemen, számos apró módon jelét adták a kiközösítésemnek. A dékán megfosztott minden bizottsági megbízatásomtól, és megfosztottak alapvető kurzusaimtól. Mindez pedig azért történt, mert kétségeimnek adtam hangot az olyan politikákkal kapcsolatban, mint például a megerősítő intézkedések.

Milyen következményekkel jár, hogy az akadémia a progresszív ortodoxia bástyájává válik?

Sajnos ennek a diákokra gyakorolt hatásai súlyosak. Sokuk öncenzúrát gyakorol, amelyet számos társadalomtudós, köztük például Richard Hanania is igazolt. Számtalan felmérés arra mutat rá, hogy az emberek azért nem mondják el véleményüket, mert félnek. Ez a félelem pedig úgy gondolom, hogy teljes mértékben jogos. Ha az akadémiai világban nincsen valakinek állandó státusza, amellyel egyébként a tanároknak csak egy elenyésző része rendelkezik, akkor számtalan hátrányos büntetésnek van kitéve, ideértve az elbocsátást vagy az új munkalehetőségek elvesztését is. Természetesen mindez átterjedt már a gazdaság és a társadalom más területeire is, így például a vállalati világra, a szórakoztatóiparra, a sportra és a médiára. A monolitikus kultúra fegyelmező hatalma több szférában és szektorban is lesújt ránk.

Hogyan lehetséges mindezt orvosolni?

Ugyan voltak próbálkozások ennek mérséklésére, azonban én ezeket rendkívül szerénynek láttam. A saját diagnózisom arra, hogy miért történhetett mindez, és miért nem indulhat el igazi ellenforradalom, végső soron az etnikai, faji származás kérdésre vezethető vissza. A megerősítő intézkedések, vagyis a pozitív diszkrimináció, valamint az ezzel együtt járó kettős mérce országszerte arra késztette az embereket, hogy elkendőzzék az igazságot. Nem mondhatják el többé az igazat a faji különbségekről. Még a fővonalhoz tartozó republikánusok is félnek kijelenteni, hogy a különböző csoportoktól nem várhatunk egyenlő eredményeket. Nincs értelme annak az antirasszista eszménynek, miszerint minden csoport arányosan képviselve kell legyen minden szinten, ugyanis a csoportok képességeikben, hozzáértésükben és tehetségükben nem egyformák. Amíg hazudnunk kell ezekről a tényekről, addig a progresszív ortodoxia fogja uralni az egyetemeket, amelyet a kisebbségek iránti aggódás motivál, de végül túlérzékenységbe torkollik. Az összes „woke” és progresszív elképzelés ezzel áll összefüggésben. Diagnózisom egy mondatban úgy hangzik, hogy a faji probléma tönkretette az akadémiai világot. Amíg ezt nem tudjuk valahogy orvosolni, addig az akadémia elveszett.

Az alsóbb fokú iskolákat érintően milyen veszélyeket jelent ez a jelenség a gyerekekre nézve? Milyen szerepet játszhat a szülői tekintély és a család e veszélyek kezelésében?

Sajnos iskoláink olyan helyekké váltak, ahol a diákokat szélsőbaloldali antirasszista dogmákkal indoktrinálják országunk történelméről, rasszista jelleméről, a fehér férfiak mérgező férfiasságáról, és arról, hogy a fekete bőrű lakosokat az élet minden területén szisztematikusan diszkriminálják. Ezeket a dogmákat gyakorlatilag beléjük verik. Ez persze a családokat is érinti, mivel a szülők sokszor nem értenek egyet ezzel a nézőponttal, ami szerintük nagyon káros, negatív, de legalábbis kiegyensúlyozatlan. Az iskolákban uralkodó ortodoxia és a szülői autoritás közötti feszültség olykor igen éles formában tör felszínre. Egyetemi szinten ez egy érdekes jelenség, mert a szülők hatalmas összegeket fizetnek azért, hogy a gyerekeik eljuthassanak ezekbe az intézményekben, ahol aztán agymosásban részesülnek. Ez mind a republikánusokra, mind pedig a demokratákra érvényes. Miközben ezek az intézmények valódi monopóliummal rendelkeznek az elit állásokhoz vezető utak tekintetében, arra tanítják a diákokat, hogyan legyenek kicsi progresszívek. Ugyanakkor emellett egy új jelenség is kibontakozóban van, amely az úgynevezett „Critical Race Theory”-t (CRT), vagyis kritikai fajelméletet karolja fel. Az általános iskolai oktatásban résztvevő gyermekek szülei valósággal lázadnak ezen elképzelésekkel szemben. A szülők az iskolatanácsok ülésein tiltakoznak, mert gyermekeiknek arról kell olvasniuk a tanórákon, hogy a fehér társadalom jóvátehetetlenül bűnös és korrupt, a fehérség és a fehérek normái pedig mérgezők. Mindezt olyan fogalmakról és szokásokról állítják, mint például a pontosság, a racionalitás, a bizonyítékok, érvelés, vagy a tisztességes eljárás. Ebben a kérdésben azonban úgy tűnik, hogy a szülők elérik céljukat. Például Virginia demokrata kormányzója, aki nem kevés haragot kiváltva azt üzente nekik, nem az ő dolguk, hogy mit tanítanak a gyerekeiknek, a nemrégiben rendezett választáson elbukott. Politikai szempontból ennek vannak következményei. Bár a kritikai fajelméletet ellenző mozgalomnak jelenleg jó vezetése van, nehéz megjósolni, milyen sikereket fognak elérni.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés