"Merkel-doktrína" jövője, avagy menedékjogot kérhet-e egy egész ország?

2022. február 3. 14:56
Az 1951-es Genfi Menekültügyi Egyezmény óta több mint 70 év telt el. Vajon mi változott a nemzetközi politikában és az európai jogi felfogásban e hét évtized alatt? Vajon változatlan formában érvényben kell-e maradnia a második világháború után kötött egyezménynek, vagy módosításra és korszerűsítésre szorul? Vajon hogyan alkalmazható egy huszadik századi nemzetközi jogi normaszöveg a huszonegyedik századi globalizált világ megváltozott körülményei között, ahol már szinte minden egyes tömeges szervezés keretében megnyilvánuló migrációs akció emberi jogi védelmet élvez, beleértve a szuverén államok határai ellen intézett, kődobálással egybekötött rohamokat, az autópályákon menetelő migránsokat, és a ladikon, tutajon, gumicsónakon érkező több százezres hajóhadat? Milyen jövő vár Európára ilyen körülmények között, és vajon visszaveheti-e a menekültügyi politikát a saját kezébe egy európai nemzet, ahogyan azt a francia jobboldal kiemelkedő népszerűségnek örvendő elnökjelöltje, Eric Zemmour sürgeti és szorgalmazza? E kérdésekre próbálunk választ találni cikksorozatunk első részében.
Vessünk egy pillantást a nemzetközi viszonyokra a Genfi Egyezmény ünnepélyes aláírásának évében. Az 1951-es év a hidegháború egyik legsötétebb évének tekinthető: az északi félteke két egymással szembenálló táborra szakadt, a határok átjárhatatlanok, a világháború romjai alól előbukkanó és a bizonytalan jövőbe tekintő európai lakosság az első sikeres szovjet nukleáris kísérlet (1949) óta a fejlett világ elpusztítására képes totális atomháború fenyegető rémével szembesül. Ázsiában dúl a koreai háború, folyamatban van az indokínai konfliktus; Sztálin még életben van, Magyarországon Rákosi Mátyás hatalma korlátlan, az ÁVH börtöneiben becsületes emberek ezreit vetik alá kínzásnak, Franciaországban félévente buknak meg az egymást követő koalíciós kormányok, az Egyesült Államokban Joseph McCarthy szenátor fellépése (1950) óta paranoiás rettegés bontakozik ki a marxista ideológia terjedésével összefüggésben, De Gaulle tábornok pedig a politikai hatalomból kiszorítva, távolról figyeli az események alakulását. Európa keleti és nyugati fele között vasfüggöny húzódik: az európai kontinensen sehol nem menetelnek föl s alá több tízezer főből álló, Tanganyikából és más távoli helyekről érkező és menekültstátuszért folyamodó konvojok.

Globális migráció a 21. században

A XXI. században egy új gazdasági "üzletág" megszületésének lehetünk a tanúi: ez nem más, mint a nincstelen tömegek szervezett utaztatása a nyugati országokba, retúrjegy nélkül. 

Az "üzletág" működése az elmúlt évtized tapasztatainak fényében rendkívül nyereséges. Annál is inkább, mivel a megtévesztett migránsok sok esetben teljes vagyonukat feláldozzák a célból, hogy egy tartós jóléttel, letelepedéssel és mesebeli ígéretekkel kecsegtető utazásban részt vehessenek, a szervezett bűnözői hálózatok pedig különböző járulékos szolgáltatásokat szerveznek a rendszeres konvojok részvevői számára. 

Az indító oldalon a logisztikát embercsempészek, árucsempészek és egyéb üzletágakban aktív professzionális bűnözők kezelik, a fogadó oldalon pedig elegáns, bőkezű állami és uniós támogatásban részesülő humanitárius szervezetek, amelyek

a hatályos jogszabályokat látványosan semmibe veszik és lábbal tiporják azzal a hangzatos jelszóval, hogy itt "emberek életéről" van szó.

Ma már mindenki látja azt, hogy egy jelentős pénzügyi befektetés által elindított és ösztönzött, igen jól szervezett és tömeges jelenségről van szó:  Európa nyugati fele mégis tehetetlenül szemléli e törvénytelen tevékenység kibontakozását és rohamos fejlődését.

Hagyomány és hagyaték

A képmutató és látszólag impotens nyugat-európai hozzáállás mögött egy olyan alapvető marxista ihletésű filozófiai premissza húzódik, amelyet érdemes leleplezni és világosan kifejteni a kommunizmus igája alól nemrég kiszabadult közép-európai társadalmak számára. A filozófiai alapvetés az öröklési jogra vonatkozik specifikus módon, és a tulajdonjogra szélesebb és általánosabb vetületét tekintve.

A tulajdonjogot, illetve az öröklés jogát az egyenes ágú leszármazottak viszonylatában a közel-keleti és európai társadalmak az ókor óta ismerik, és a jogrend egyik legfontosabb pillérének tekintik. Európára ez annál is inkább igaz, mivel itt az európai jog legfontosabb forrása a római jog. A római jog a családon belüli öröklés rendjét szintén kulcsfontosságúnak tekintette, s emellett a családi kötelékek fennállását a mainál jóval szélesebb értelemben, a közeli és távolabbi rokonságra vonatkozóan is ismerte.   

Az öröklés jogát természetesen a mai, önmagukat igen fejlettnek tekintő nyugat-európai országok is elismerik; arról azonban már elfelejtkeznek, hogy az öröklési jogot nem csak egy családon, hanem sokkal szélesebb értelemben, egy nemzeten belül is értelmezni lehet.

A jogi és filozófiai alapelv mind a két esetben ugyanaz: a szülők által felhalmozott anyagi javakat, az általuk egy emberöltőn át végzett munka gyümölcsét és eredményeit mindig a gyermekek, és nem pedig az idegenek öröklik. Gyermekeik boldogságának a lehető legteljesebb mértékű biztosítása, létfeltételeik és életkörülményeik javítása jelenti ugyanis a szülők egyik legfőbb életcélját e földi pályafutás alatt – ez így természetes, így emberi, és ezt az elmúlt évezredek során eddig minden állam elismerte.

Amit tehát a szülők felépítettek (akár ingatlanok, akár szellemi és művészeti értékek vonatkozásában), az eltávozásuk után a gyermekeiket illeti meg.

Így van ez az országok esetében is. Amit az Árpád-házi királyok és az általuk vezetett nemzet öt évszázad alatt felépítettek, az minden kétséget kizáróan a magyarok következő nemzedékét illette meg mindenkor, így jogos örökségként ők vehették át az országot – az összes felépített műkinccsel, várral, kastéllyal, híddal, festménnyel, szoborral, művészeti alkotással, megkomponált zeneművel, költeménnyel és szellemi alkotással együtt. És nem a maláj fiatalok vagy a szingaléz bevándorlók.

A nemzet ugyanis nem más, mint a család egy kitágított hasonmása;

hasonló alapelvekre (szeretetre, közös megegyezésre, kölcsönös támogatásra és közös szabályok elfogadására) épül, és hasonló jogi védelmet élvez.

A Genfi Egyezmény tárgya eredetileg valódi menekültek kis létszámú csoportjainak a befogadása volt olyan országok által, amelyeknek sem a kultúráját, sem a pénzügyi egyensúlyát nem veszélyeztette a valóban üldözött személyek (pl az ellenzéki tevékenységük okán politikai fenyegetésben részesülő egyének) befogadása.

Marx és a gumicsónakok

A XXI. századi nyugat-európai neomarxisták mindezt a leghatározottabb és legharsányabb módon tagadják.

Az ő állításuk szerint ilyen öröklési jog nem létezik, és egyáltalán nem is létezhet Európában (annál az egyszerű oknál fogva, hogy ők ezt megtiltják).

Az általuk javasolt új jogi megközelítés a nemzeten belüli öröklés joga helyett az "aki kapja, marja" gyönyörű és magasztos jogi alapelvének márványba foglalása:  akik és ahányan valahová megérkeznek, azoké az adott ország, megállítani őket nem lehet és nem is szabad, az ugyanis "embertelen" és "barbár" dolog lenne. Ők ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk – magyarázzák a dolgot Nyugaton – és ebből kifolyólag ugyanolyan joguk van mindenhez, mint nekünk.

Hogy ki viselkedik ebben a történetben "embertelen" és "barbár"  módon, arról jelenleg Európa keleti és nyugati fele között erőteljesen megoszlanak a vélemények (különös tekintettel a Nyugaton futótűz módjára terjedő terrorista merényletekre). 

Egy német gondolat: "fogadjunk be egy egész országot!"

2015-ben egy egészen különleges, a történelem során még soha nem tapasztalt jelenségnek lehettünk tanúi Németországban: az akkori német kancellár – alkotmányos hatáskörét vélhetően túllépve – a legszélesebb nemzetközi nyilvánosság előtt arra tett ígéretet, hogy

Németország létszámkorlát nélkül (!) hajlandó akár Szíria teljes lakossága számára menekültstátuszt, kiterjedt jogokat és ellátást biztosítani

a kialakult drámai humanitárius helyzet okán.

Új korszakba léptünk tehát:  a német kancellár történelminek mondható nyilatkozata megnyitotta a gazdaságilag elmaradott afrikai és ázsiai országokban élő nincstelen tömegek számára a távlati lehetőséget és a reményt arra, hogy a közeli jövőben akár testületileg átköltözzenek egy általuk választott európai országba.

Jogi szempontból a helyzet kulcsát a fegyveres konfliktus jelenti. 

Ha ugyanis egy afrikai vagy ázsiai országban – akár csak lokális szinten – fegyveres konfliktus zajlik, akkor az ott élő összes polgár élete értelemszerűen veszélyben forog ; ha pedig e polgárok élete veszélyben forog, akkor a "Merkel-doktrína" alapján automatikusan megilleti őket a menedékjog, azaz tartósan letelepedhetnek bármely, általuk választott európai országban. 

Ha az olvasó egy kicsit is tájékozott, akkor a térképre nézve azonnal láthatja azt, hogy fegyveres konfliktusok jelenleg az afrikai és ázsiai országok tucatjaiban folynak – nem is beszélve a közel-keleti térségről (gondoljunk Líbiára, Szíriára, Irakra, Afganisztánra, Szudánra, Etiópiára, Malira stb.). Ha pedig esetleg nem lenne elég országban konfliktus, akkor az Európa közelebbi és távolabbi környezetében tevékenykedő dzsihadista és terrorista szervezetek bármikor gondoskodnak egy-egy újabb helyi konfliktus kirobbantásáról.

A bűntudat ereje

Vajon európai szemszögből nézve életszerű-e az, hogy egy jövőbeli helyi konfliktus kirobbanása esetén a jelenleg 220 millió lakost számláló Nigéria testületileg menedékjogot kérhessen például a 2 milliós Szlovéniában? Vagy akár a 11 milliós Belgiumban?

A "Merkel-doktrína" valójában egyszerre tekinthető egy történelmi bűntudatból  táplálkozó szélsőséges elképzelésnek, és egy egész Európa lakosságát fenyegető irreális és hihetetlenül veszélyes gondolatnak: minden racionálisan gondolkodó ember számára világos az, hogy még a gazdag és tágas Németország sem lesz képes soha befogadni sem Nigéria, sem Irak vagy Afganisztán teljes lakosságát. 

A német politika azonban 2015-ben elefánt módjára rátenyerelt egész Európa józan és normális gondolkodására,

és megpróbálta ezt a felfogást általános norma szintjére emelni: csak a visegrádi országoknak köszönhető az, hogy ez a rendkívül erőszakos törekvés eddig nem járt sikerrel.

Kép: Rodin Saouan menedékkérő szelfije a német kancellárral, Angela Merkellel 2016-ban. KAY NIETFELD / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP

Tóth István Benedek

(A szerző Franciaország-szakértő)

Összesen 5 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés