Az európai határvidék drámája Nyugat és Kelet között

2022. március 8. 17:37

Csutak Zsolt
Frontier Blog
A világháború óta Európa nem tapasztalt ilyen méretű és komplexitású konvencionális háborút.

"Amint feloszlik a háború híres ködje (amiben tulajdonképpen bármi bekövetkezhet) és véget érnek az utcai harcok a szomszédunkban, remélhetőleg újra előtérbe kerül majd a józan kritikai mérlegelés és stratégiai gondolkodás erénye a döntéshozók és véleményvezérek körében egyaránt. A világháború óta Európa nem tapasztalt ilyen méretű és komplexitású konvencionális háborút, amely újra előtérbe hozott számos égető, sokat halogatott kérdést. Ilyen téma kétségtelenül a Nyugat és Közép-Kelet Európa illetve a legerősebb szárazföldi európai hatalom, Oroszország viszonyulásának, politikai kötélhúzásának ügye és nem mellesleg az egységesülő Európa katonai potenciáljának, érdekérvényesítésének látványos hiányosságai.

 A diplomácia doyenje és a nemzetközi kapcsolatok legendás amerikai nagymestere Henry Kissinger még 2014-ben a Krím félsziget orosz annektálása időszakában közzétett egy esszét, mintegy jóindulatú, realista útmutatásként az amerikai és nyugati politikai, katonai vezetők és értő közvélemény részére. Írásában a volt amerikai külügyminiszter kifejtette, hogy milyen elképzelések, eszmék vezérelhetik a Putyini „régi-új Oroszországot” és mi lenne az üdvös állapot és követendő stratégia a Nyugat és a Közép-Kelet Európa államai és különösképpen Ukrajna számára, amely feltehetőleg tartós békét eredményezhetne.

Oroszország számára a nagyhatalmi státus és identitás nem vita tárgya, avagy megállapodás kérdése, hanem létállapot, mondhatni Nagy Katalin cárnő uralkodása óta, akinek sikerült megszereznie többek között a Krímet az oszmán törököktől és létrehoznia a kulcsfontosságú, Fekete-tengeri orosz kikötőt, az „uralkodók kikötőjét” Szevasztopolt 1783-ban. A cári Oroszország akárcsak a Szovjetunió, a reagani „sátán birodalma” soha nem adta fel nagyhatalmai státusát és sajátos küldetéstudatát, legyen az a „harmadik Róma,” elve, a keleti kereszténység védőhatalmának megtestesítője, avagy a lenini proletár világköztársaság eszméjének hordozója, egyfajta transzkontinentális hídként Kelet és Nyugat között.

Kissinger megállapítása szerint az amerikaiak alapjába véve nem értik Oroszországot és még kevésbé az orosz néplélek fontosságát, amely jelentős mértékben alakítja a politikai elit gondolkodását és érdekérvényesítő nemzeti stratégiáit az utóbbi két évszázad során. A 130 milliós Oroszország ereje nem a gazdasági potenciáljának csalóka teljesítményével mérhető, amely névlegesen Texaséhoz, avagy Olaszországéhoz hasonlítható, hanem hasonló jelentőséggel bírnak az eszmék, hazafias érzület és egyfajta magára maradt elszigeteltség érzete Európa és Ázsia határvidékén.

Stephen Kotkin princetoni történészprofesszor, az egyik legelismertebb amerikai Oroszország-kutató elemzésében többnyire egyetért Kissingerrel abban, hogy a két szembenálló világnézetű hatalmi tömb, a Nyugat és a Kelet (nevezetesen, az Egyesült Államok és Oroszország) vezetői nem értik egymást, illetve nem is igazán érdekli őket a másik gondolkodása, érzékenysége és érdekszférája, amely időnként kiteljesedik és forró konfliktusokhoz is vezethet. Mindkét térségben és civilizációhordozó államban egyaránt kiemelkedő fontosságú nemzetépítő tényezők a küldetéstudat, a különféle biztonságpolitikai megfontolások és a sajátos nemzeti eszmék.

Ugyancsak, mindkét nagyhatalom és nemzeteszme mögött fellehető a kiválasztottságtudat és a kölcsönös bizalmatlanság a másik iránt a határok és ütközőzónák fenntartásának fontossága. Kvázi az amerikai Monroe-doktrína mintájára az orosz határvidék okrajna kiemelt fontosságú terület az orosz anyaföld védelme szempontjából. Történelmi tapasztalatból származó tény, hogy köztudottan a Nyugatról érkező Oroszország felé tartó ellenséges szándékú seregek potenciális felvonulási terepe a mai Fehéroroszország és Ukrajna területén valósulhat meg, mint ahogy az történt 1812-ben és 1941-ben Napóleon és Hitler óriási seregeinek támadása esetében. Következésképp, nem kell különösebb geopolitikai éleslátás vagy érzékenység annak felismerésére, hogy orosz szempontból e stratégiai fontosságú és érzékenységű területek, államok esetében egy meglebegtetett, akár feltételes NATO bővítés és a nyugati térfoglalás is több mint vészjósló figyelemfelkeltő és biztonsági kihívást jelenthet még a nyugat-barátiabb orosz döntéshozók számára is.

E köztes terület, európai-ázsiai civilizációs határvidék fontosságáról nagyszerű útibeszámolót és egyben biztonságpolitikai elmélkedést írt Anne Applebaum, litván zsidó származású amerikai Oroszország szakértő történész és újságíró 1994-ben Kelet és Nyugat között címmel. Könyvében Applebaum szemléletesen kifejti, hogy a Baltikumtól a Fekete tengerig terjedő térség sajátos identitását, hangulatát és köztes létből fakadó jelentéktelenségét békeidőszakban és stratégiai fontosságát háború idején.

George Friedman, magyar származású amerikai geopolitikai szakértő véleménye szerint az intermarium nagyrégió amennyiben geopolitikai öntudatra ébredne és államai stratégiai partnerségre lépnének egymással fontos helyzetüknél fogva, és közel 80 millió fős népességük gazdasági, kulturális és politikai erejének ismeretében, sokkal meghatározóbb tényező lehetne az eurázsiai nagypolitikában, mint amilyen jelentéktelen súlycsoportot képvisel manapság.

A térséget jól ismerő realista nézeteket valló geopolitikai szakértők (mint Kissinger, vagy John Mearsheimer) javaslata szerint sokat javítana a Nyugat-Kelet szembenálláson és feloldhatná a jelenlegi konfliktusos köztes állapotot amennyiben e határvidéken és civilizációs törésvonalon fekvő nagyállamok, mint például Ukrajna az autonóm, független finlandizáció útját választanák. Vagyis, Finnország mintájára katonailag semleges státusú maradna és közép-távon nem szolgálhatná egyik szembenálló hatalmi tömb (NATO, EU, illetve Oroszország) közvetlen politikai érdekeit sem.

A jelenlegi helyzetet, geopolitikai status quót még inkább bonyolítani látszik az ukrajnai események után felerősödni látszó finn és svéd törekvések, amelyek a közel évszázados katonai semlegesség pozíciójának és elvének feladását szorgalmazzák az északi államok lakossága és politikuma körében. E tekintetben igencsak jelentős paradigmaváltó stratégiai fordulatnak tekinthető a német szövetségi parlament nemrég bejelentett döntése a német védelmi ipar és haderő fejlesztésére szánt mintegy 100 milliárd eurós óriásprogramról. A fontos német védelempolitikai döntés legfőbb kiváltó okaként vélhetően nagy szerepet játszott az orosz haderőfejlesztés mértéke és különösképpen az ukrajnai események nyomán fellépő közvetlen katonai fenyegetés réme, akárcsak a kelet-európai NATO tagállamok és a német szövetségi haderő gyenge védelmi képességeinek, hiányosságainak felismerése is.

 Az erőteljes orosz politikai reakciók és lehetséges eszkalációs forgatókönyvek ismeretében, egy ilyen stratégiai jellegű észak-európai védelempolitikai elmozdulás, a német haderőfejlesztéssel és erőteljesebb közép-európai együttműködéssel kiegészülve, jelentős mértékben felboríthatja az ingatag európai erőegyensúlyt. Amennyiben még beszélhetünk egyáltalán európai erőegyensúlyról, paritásról Nyugat (az amerikai európai haderőt és a 6. flottát nem számítva) és Kelet (Oroszország, Fehéroroszország) között, a fenti forgatókönyv megvalósulása egy erőteljesebb európai NATO-t, illetve még frusztráltabb, magába forduló, elszigetelődő, sérülékeny Oroszországot eredményezhet, amely mint egy sarokba szorított medve akár további erőszakra, dühkitörésre is hajlamos lehet."

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 3 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés