A víz és a vízhez jutás immár a fegyveres konfliktusokban is szerepet játszik

2022. május 27. 9:14

Sándor Lénárd
"A vizet gyakran fegyverként használják, a fegyveres konfliktusok céljai közt szerepel" - Sándor Lénárd interjúja Mara Tigninóval, a Genfi Egyetem kutatójával az édesvíz eljogiasodásának folyamatáról.

 

Mara TIGNINO a Genfi Egyetem Jogi Karának és Környezettudományi Intézetének kutatója, valamint a Genfi Water Hub Platform for International Water Law jogi szakértője. Korábban a kínai Renmin Egyetem, a Barcelonai Egyetem és a Lille-i Katolikus Egyetem vendégprofesszor volt. Ezen túl gyakorlati képzéseket tartott Afrikában, Ázsiában, a Közel-Keleten és Dél-Amerikában. 

 

A nemzetközi jog történetére visszatekintve látható, hogy a „víz” egyre nagyobb szerepet játszik - a nemzetközi jogi szabályozás egyre több területén jelenik meg. Míg korábban csak az államok területvitái és a közlekedés során jelent meg, addig ma már számos területen, így például az emberi jogok, a humanitárius vagy a környezetvédelmi jog, vagy akár a nemzetközi büntetőjog részévé válik. E jogterületet kutatóként mivel magyarázza a víz növekvő szerepét a jogi szabályozásban?

A víz alapvető erőforrás, amely az emberi környezet éltető eleme. Nem helyettesíthető, és az emberek sokféleképpen támaszkodtak rá a történelem különböző korszakaiban.

Bár a víz a legbőségesebb erőforrás a Földön, mégis csak kis mennyisége, mintegy 2,53 százaléka olyan édesvíz,

amely mezőgazdasági, emberi fogyasztási és ipari célokra használható fel. Ráadásul ennek az édesvíznek jelentős hányada csak jég vagy talajvíz formájában áll rendelkezésre. Mivel ez utóbbiak egy része nem pótolható felszíni vizekkel, így nem megújuló erőforrásokká válhatnak, és fennáll a veszélye annak, hogy kimerülnek. Miközben a világ népessége az elmúlt évszázad során megháromszorozódott, a vízfogyasztás a hatszorosára nőtt. Ezzel a növekedési ütemmel számolva a következő években minden bizonnyal a vízkészletek, különösen a felszíni alatt elzárt vizek kerülnek a figyelem központjába.

Milyen szabályozási kihívásokkal nézünk szembe ezen a téren?

Jó néhány olyan kihívás van, amelyeket vízkészleteinkre vonatkozó szabályozásnak le kell küzdenie. A vízhiány, a versengő vízhasználati célok, valamint az államhatárokon átnyúló vízkészletekkel kapcsolatban a parti államok között növekedő feszültségek a nemzetközi vízjog folyamatos továbbgondolására, fejlesztésére ösztönöznek. A nemzetközi jognak ez a területe eddig főként a nemzetközi folyóvizekkel, vízi hálózattal, a tavakkal, valamint a határon átnyúló felszín alatti víztartó rétegekkel foglalkozott. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy a nemzetközi vízjog, valamint a nemzetközi jog egyéb területei, így például a környezetvédelmi jog, az emberi jogok, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga vagy a humanitárius jog

egyre szorosabb kölcsönhatásba kerülnek egymással.

Ez miben nyilvánul meg a jogfejlődés során?

Az 1960-as évek végén a nemzetközi vízjog jelentős fejlődésen ment keresztül. A víz hajózáson kívüli hasznosítása került a nemzetközi jog érdeklődésének homlokterébe. A Nemzetközi Jogi Társaság (ILA) a Nemzetközi Jogi Bizottság (ILC) kezdeményezése alapján 1966-ban fogadta el az úgynevezett Helsinki Szabályokat. E szabályoknak az elfogadását már a világgazdaság fejlődése,

a víz korlátozott elérhetőségével kapcsolatos aggályok, valamint a vízkészlet védelmének szükségessége indokolta.

Ennek nyomán az ENSZ keretein belül a nemzetközi folyóvizek és tavak szabályozásáról szóló tárgyalások az 1970-es években vették kezdetüket. A nemzetközi szerződések előkészítése, valamint a ratifikációk azonban évtizedeket vettek igénybe, ami jól mutatja azokat a nehézségeket, amelyek az univerzális normák és elvek megalkotása során felmerülnek.

Milyen főbb elveket tartalmaznak a nagy multilaterális egyezmények ezen a területen?

A határokat átlépő vízfolyások és nemzetközi tavak védelmére és használatára vonatkozó 1992-es egyezmény, valamint a nemzetközi vízfolyások hajózáson kívüli használatáról szóló 1997-es egyezmény a nemzetközi szokásjog számos elvét kodifikálta. Az egyezmények egymást kiegészítve rendelkeznek a szennyezés elleni védelemről, az ésszerű és méltányos használatról, valamint a parti államok közötti együttműködési kötelezettségéről.

Az 1992-es egyezmény egyfajta ökoszisztéma megközelítést követve nagy hangsúlyt fektet az „elővigyázatosság” és a „szennyező fizet” elveire.

Ugyanakkor ezeket az univerzális egyezményeket mindig az adott vízgyűjtő terület sajátosságaihoz szükséges igazítani. A Mekong, a Rajna vagy akár a Duna és még más folyók szabályozásáról szóló egyezményekhez fontos inspirációt és hátteret jelentett ez a két univerzális egyezmény.

Sokan hangsúlyozzák a nemzetközi jog, és különösen a gazdasági kapcsolatok jogának „aszimmetrikus” jellegét, ami sok esetben a transznacionális üzleti érdekeket részesíti előnyben az emberek és közösségeik védelmével szemben. Hogyan látja ezt az aszimmetriát a „víz” védelmével kapcsolatban?

Az édesvíz védelmével és kezelésével kapcsolatos szabályrendszer elsősorban az államok közötti kapcsolatok keretében alakult ki. Ugyanakkor e joganyag egyre nagyobb figyelmet szentel a nem állami szereplők jogaival és kötelezettségeivel kapcsolatos kérdéseknek. Az emberi szükségletek fogalma, valamint a vízellátás jogként való elismerése fokozatosan helyet kap a határokon átnyúló vízkészletekre, és más egyéb vízforrásokra vonatkozó joganyagban.

Az észszerű és méltányos vízhasználatra, valamint a súlyos károkozás tilalmára vonatkozó elvek során figyelemmel kell lenni az emberi szükségletekre.

Emellett a tervezett intézkedések bejelentésekor szintén figyelembe kell venni annak a part menti közösségekre gyakorolt hatását is.

Hogyan történik ez a gyakorlatban, a nemzetközi bíróságok hogyan veszik ezeket figyelembe?

A Nemzetközi Bíróság például a Botswana és Namíbia között a Kasikili (Sedudu) sziget miatt indult vitában arra figyelmeztette a feleket, hogy hajózási és környezetvédelmi szempontból is együtt kell működniük. Ennek hangsúlyozásával a Nemzetközi Bíróság a folyó elhatárolási jogvitában az emberek, a közösségek érdekeit állította középpontba. Elismerte, hogy a két part menti államban élő emberek gazdasági és társadalmi kapcsolatainak védelme és előmozdítása élvez elsőbbséget.

Új-Zélandon, illetve más országokban bizonyos folyókat jogalanyisággal ruháznak fel azért, hogy erősebb jogi védelmet biztosítsanak számukra. Milyen állami és nemzetközi jogi státusza van a különböző vízforrásoknak, és ennek milyen következményei lehetnek Ön szerint?

A 2000-es évektől kezdődően állami szinten is egyre inkább elismerik a természet jogi védelmét. Ez az erősödő gyakorlat inspirálta annak a nemzetközi jogi felfogásnak az előretörését, amely szerint a természetet a saját jogán kell megvédeni. Emberközpontú nézőpont helyett természetközpontú nézőpontot ajánl.

A „természet jogai” és a „természethez való jogok” két különálló, de egymást kiegészítő és erősítő megközelítés.

Mi a különbség a két fogalom között?

A „természet jogai” felfogás azt hirdeti, hogy a természetnek jogalannyá kell válnia, és a bírósági eljárásokban akár félként is részt vehet. Így például a 2010-es években a nemzeti jogalkotók, illetve bíróságok jogi személyként ismerték el a Whanganui folyót Új-Zélandon, a Gangeszt és a Yamuna folyókat Indiában, valamint a Rio Atrato-t Kolumbiában. Ezzel szemben a „természethez való jogokat” hirdető másik nézőpont inkább az állam védelmi kötelezettségét hangsúlyozza, miközben elismeri az egészséges környezethez való jogot.

Ha jól értem, ez újfajta perspektívát feltételez...

Valóban, mindebből a nemzetközi környezetvédelmi jog új természetközpontú perspektívája rajzolódik ki. Eszerint

a természetet nem, vagy nemcsak az emberi szükséglet miatt kell védelmezni, hanem azon értékek miatt is, amelyekkel önmaga, saját jogán rendelkezik.

A „természet jogainak” nemzetközi szintű elismerése új látásmódot jelenthet a jövő generációi számára az egészséges környezethez fűződő jog megóvása terén. Ugyanakkor a természetvédelem „emberközpontú” és „természetközpontú” felfogása nem egymást lerontó, hanem egymást kiegészítő és erősítő nézőpontokká kell váljanak.

Milyen példát lehet említeni arra, hogy a felszíni és felszín alatti vizeket az érintett közösségek kultúrájának részeként ismerték el és részesítették jogi védelemben?

Az Emberi Jogok Amerika-közi Bírósága volt az első regionális emberi jogi bíróság, amely nemzetközi jogi dokumentumokra hivatkozott a természeti erőforrásokhoz való jog megóvása érdekében. Az ügyben az argentin őslakos kisebbségek több, mint tízezer tagja volt érintett, akiket a Lhaka Honhat egyesület képviselt. A bíróság elismerte az egészséges környezethez, a megfelelő élelemhez, vízhez és kulturális identitáshoz való önálló jogot.

A víz és a vízhez jutás a fegyveres konfliktusokban is szerepet játszik…

A víz miatti lehetséges konfliktusokkal összefüggésben az egyik fő aggodalom az államok közötti vagy azokon belüli fegyveres összecsapások kirobbanása. A kutatások alapján megállapítható, hogy bár a víz ritkán vált ki háborút az államok között, de gyakran áll a helyi közösségek vitáinak középpontjában. Ezen felül

a vizet gyakran fegyverként használják, illetve a fegyveres konfliktusok céljai között szerepel.

A vízhez való hozzáférés korlátozása, valamint a vízforrásokban okozott környezeti károk ugyanis veszélyeztetik az érintett lakosság egészének biztonságát, és megnehezítik a békéhez vezető utat. A genfi egyezményekhez fűzött 1977-es kiegészítő jegyzőkönyvek a víz védelmét írják elő a fegyveres konfliktusok során. Így tilalmazott azoknak a gátaknak és víztározóknak a lerombolása, amelyek a polgári lakosság vízellátását biztosítják. A humanitárius jogi szabályokon kívül az emberi jogok, valamint a határokon átívelő vízkészletekről szóló egyezmények is az alapvető vízszükségletek biztosítását írják elő.

Számos jogtudós, illetve egyre több állam is azt szorgalmazza, hogy a nemzetközi büntetőjog tiltsa meg az úgynevezett „ökocídiumot”, a Nemzetközi Büntetőbíróság hatásköre pedig terjedjen ki a környezetet súlyosan romboló cselekményekre. Hogyan látja a reformlehetőségeket ezen a jogterületen?

Egy-egy konfliktust követően a béke helyreállítása és a stabilitás megteremtése érdekében kulcsfontosságú a társadalmi intézmények hitelességének és legitimitásának garantálása. A nemzetközi büntető törvényszékek hozzájárulhatnak az újjáépítés és a béketeremtés hitelességének erősítéséhez, hiszen a háborús bűncselekmények elszámoltatást kínálják, ideértve a vízhez jutást és közegészséget sértő cselekményeket is.

A Nemzetközi Büntetőbíróság Statútuma háborús bűncselekményként bünteti, ha hadviselési módszerként a polgári lakosságot szándékosan éheztetik, megfosztják a túléléshez nélkülözhetetlen eszközöktől,

ideértve a segélyszállítmányok szándékos feltartóztatását is. A polgári lakossággal szembeni szándékos támadások, illetve a méreghasználat szintén a Nemzetközi Büntetőbíróság hatáskörébe eső bűntetteknek minősülnek. Másként fogalmazva a nemzetközi büntetőjog meghatározza a háború szabályai megsértésének azon eseteit is, amelyek összefüggésben állnak a vízzel és a közegészségügyi követelményekkel. Erre jó példaként a szudáni elnök, Omar Al-Bashir ellen felhozott vádak szolgálnak.

A vád szerint Dárfúr vízkészleteinek elpusztítása, beszennyezése és megmérgezése népirtás elkövetésének alapjául szolgáltak.

Bár a tárgyalás-előkészítő tanács az elfogatóparancsot kiadó határozatában elutasította a népirtás bűntettének megállapíthatóságát, Anita Usacka bíró az elfogatóparancshoz csatolt különvéleményében kiemelte, hogy nagy mennyiségű olyan bizonyíték áll rendelkezésre, amely a túléléshez szükséges alapvető eszközök megsemmisítését igazolja. Álláspontja szerint a vízforrások megsemmisítésének, vagyis a lakosság túléléséhez szükséges eszköztől való megfosztásának hátterében népirtás bűntette áll.

A nemzetközi büntetőbíróságok eddig elég jól körülhatárolható esetkörben ítélkeztek...

Igen, történetileg szemlélve a nemzetközi büntetőbíróságok ítélkezése a szándékos és rendszeres emberölésre, kínzásra és nemi erőszakra összpontosulnak; ezek az ítéletek ritkán foglalkoznak a társadalmi és gazdasági jogok megsértését előidéző bűncselekményekkel. Ez a szabály azonban nem kivétel nélküli, amint azt a Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésze által Omar al-Bashir szudáni elnök ellen emelt vád is jelzi.

Kép: Katsushika Hokusai: A nagy hullám Kanagawánál (1830-1833). Forrás: Wikipedia

Összesen 5 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés