A hatvannyolcas elit végső meghasonlása: a gumibot gazdát cserél

2022. június 3. 14:01
A '68-as diáklázadások tagjai, köztük Daniel Cohn-Bendit ma már némán tűrik, hogy a nyugat-európai politikai hatalom a társadalom jelentős hányadát megfosztja az alapvető jogaitól. Publicisztika.

Tóth István Benedek írása.

 

Egy kis emlékeztető: mi történt 1968-ban?

Anélkül, hogy az 1968-as diáklázadás és társadalmi tüntetéssorozat szerteágazó eseménysorában elmélyülnénk, a tárgyszerűség jegyében elevenítsük fel néhány mozzanatot a rendszer elleni lázadás fényes történetéből. 

A francia ifjúság számára kidolgozott tankönyvi ismertetők és ismeretterjesztő művek jelentős része mutat rá arra, hogy 1968-ban

az akkori ifjúság csodálattal adózott az Európán kívüli marxista, maoista, anarchista és egyéb (pl. gyarmati felszabadító nacionalista) forradalmi mozgalmaknak;

áhítattal és teljesen lenyűgözve figyelte Ho Si Minh, Che Guevara, Fidel Castro és a hozzájuk hasonló formátumú forradalmi vezérek tevékenységét és az általuk elért politikai sikereket. 

A nyugat-európai konzervatív politikai hatalom pedig ebben az időszakban egyre nagyobb idegességgel figyelte ezt a növekvő áhítatot, az (elsősorban egyetemi) ifjúság baloldali irányba mutató radikalizálódását, és időnként rendőri erőszakkal válaszolt minderre.

Első kérdés: szabad-e tüntetni?

A társadalmi tiltakozást kiváltó események között egy eseményt mindenekelőtt meg kell említeni; nevezetesen azt, amikor a francia rendőrség 1968 márciusában letartóztatott hat egyetemista diákot azzal az indokkal, hogy ezek a fiatalok részt vettek egy, az akkor javában zajló vietnámi háború ellen szervezett tüntetésen. A diákok letartóztatása után – erre közvetlenül reagálva – a Nanterre-i Egyetem hallgatóinak egy csoportja Daniel Cohn-Bendit vezetésével elfoglalta az egyetem tanárok részére fenntartott tanácstermét (s azzal együtt az oktatás részére fenntartott termek egy részét), és megalakította a "Március 22-i Mozgalom" nevű anarchista szervezetet.

A politikai rendszer ellen halált megvető bátorsággal fellépő diákok tehát – Daniel Cohn-Bendit vezetésével –

már a legelső nyilvános fellépésükben, a történelem lapjain feljegyzett első megnyilvánulásukban is erőszakot alkalmaztak.

Logikájuk a következő volt: a Francia Köztársaság (konzervatív) politikai rendszere szintén erőszakot alkalmaz velük szemben (lásd többek között a kötelező sorkatonai szolgálatot, és a fiatalok részvételét az algériai, illetve indokínai háborúkban). Az a (kifejezetten gyengéd) erőszak pedig, amelyet ők alkalmaznak, a politikai véleménynyilvánítás normális és elfogadható formái közé tartozik – tekinthető a figyelemfelhívás egy teljesen szokványos eszközének. A tüntetéshez fűződő jog pedig egy olyan elvitathatatlan politikai alapjog, amelyet soha, semmilyen körülmények között, semmilyen indokkal vagy álindokkal nem törölhet el egyetlen politikai rendszer sem.

Amelyik rendszer pedig ezt a jogot elvitatja, korlátozza, és a tüntető fiatalokat letartóztatja, az ‘fasisztának’ tekinthető – mondta Daniel Cohn-Bendit.

1968 májusa kétségkívül történelmi jelentőségű eseményeket indított el – egész Európa, sőt az egész fejlett nyugati világ szintjén.

Mai szemmel visszatekintve egy szemernyi kétség sem fér ahhoz, hogy az akkor elindított ideológiai küzdelemből Daniel Cohn-Bendit és anarchista-forradalmár társai kerültek ki győztesen: az általuk vezetett baloldali radikális nemzedék meghatározó befolyást gyakorolt az egész európai értelmiség gondolkodására. Ez a nemzedék néhány évtized alatt domináns pozícióba került a médiában, az irodalomban, a művészetben, a társadalomtudományokban, a történelem oktatásában és kutatásában és – nem utolsó sorban – a politikában.

Daniel Cohn-Bendit politikai pályafutása szédítő magasságokba emelte az egykori lázadó diákvezért

– nem túlzás azt állítani, hogy az európai politikai hatalmi gépezet csúcsára, hiszen a politikus 1994 és 2014 között az Európai Parlament nagy tiszteletben álló és rendkívül nagy befolyással rendelkező képviselője volt.

Egy másik régi nagy vezéregyéniség: Joschka Fischer

A hetvenes években Nyugat-Európában lezajlott társadalmi lázadás kapcsán feltétlenül

ki kell térni egy másik híres személyiség, Joschka Fischer szédítő karrierjére

– annál is inkább, mivel a két fiatal radikális vezér életútja sok tekintetben hasonlít egymásra.

Daniel Cohn-Bendithez hasonlóan Joschka Fischer is az 1968-as ifjúsági mozgalom aktív tagja volt – lelkét forradalmi vágy, s az avíttnak ítélt konzervatív társadalmi rendszer elleni tiltakozás elemi igénye hevítette, s ez az egyre hevülő vágy hamarosan cselekvésbe csapott át.

Az ifjú Fischer először a ”Forradalmi Harc” elnevezésű szélsőbaloldali militáns csoport tagjaként hívta fel magára a német rendőrség figyelmét, majd rövidesen egy másik, hasonló profilú, kifejezetten utcai harcra szakosodott szervezethez, a ”Proletár Unió a Terror és a Rombolás Céljából” (németül rövidítve: Putzgruppe) elnevezésű társasághoz csatlakozott.

Ez utóbbi csoport fő tevékenysége a rendőrtisztek elleni támadásokban merült ki, amit a társadalmi rend megdöntése felé vezető út egyik fontos és nélkülözhetetlen állomásának tekintettek. 

Elmondhatjuk tehát, hogy az 1968-as diáklázadást követő forrongó években sem Daniel Cohn-Bendit, sem Joschka Fischer nem riadt vissza az erőszaktól.

Nyilvánvalóan egy magasabb rendű erkölcsiség jegyében, de mindketten teljesen jogosnak, indokoltnak és legitimnek tekintették a Nyugat-Európában akkor hatalmon lévő – túlnyomórészt konzervatív irányultságú – kormányokkal szemben a tiltakozás szinte minden lehetséges formáját – beleértve a randalírozást és a középületek elfoglalását is.

Joschka Fischer a nyolcvanas és kilencvenes évektől Daniel Cohn-Bendithez hasonlóan szédítő karriert futott be: a hetvenes évek második felében még csak egyszerű taxisofőr volt. 1983-tól már parlamenti képviselő a Bundestagban, 1985-től környezetvédelmi és energiaügyi miniszter Hessen tartományban, 1991-ben miniszterelnök-helyettes ugyanebben a szövetségi tartományban, 1998 és 2005 között pedig alkancellár és külügyminiszter egyszerre.

Íme, annak az életpályának a legfőbb állomásai, amely a politikai és társadalmi rendszer elleni radikális lázadástól és tiltakozástól a rendszerbe való tökéletes beépülésig vezet (hasonlóan Daniel Cohn-Bendithez).

A politikai rendszerrel való kiegyezés csúcspontját azonban mindenképp a Soros György által működtetett European Council of Foreign Relations (ECFR) szervezetéhez történő csatlakozás jelenti,

ahol Joschka Fischer nem csupán egy mezei tag, hanem Soros Györggyel együtt alapító tag és társelnök is (tehát kifejezetten az ECFR vezetői közé tartozik). 

Soros György szervezetét pedig nem éppen az 1968-as szellem, és a fennálló (liberális) társadalmi, politikai és gazdasági rendszer elleni lázadás szelleme jellemzi; épp ellenkezőleg, sokkal inkább a liberális dominancia további megerősítése.

Az ezredfordulóra tehát a hatalmi viszonyok tekintetében 180 fokos fordulat következett be: immár Joschka Fischer és Daniel Cohn-Bendit ül kényelmes bársonyszékben a (liberális) hatalmi gépezet csúcsán, és a velük egyet nem értő (nemzeti és konzervatív szemléletű) polgárok kerültek alulra.

Lehet-e tüntetni a liberális-zöld-globalista kormányzatok ellen?

A fent ismertetett fejlemények tükrében roppant érdekfeszítő és izgalmas filozófiai kérdés az, hogy vajon

az 1968-as elit hatalmi dominanciájára épülő jelenlegi Nyugat- Európában lehet-e, pontosabban szabad-e tüntetni a kormányzati politika ellen?

Erre a kérdésre sajnos 2022-ben nem adható egyértelmű – és főképp megnyugtató – válasz.

Ha figyelembe vesszük azt, hogy az Európai Unió fővárosának tekintett Brüsszelben a liberális-zöld színezetű belga kormány az utóbbi években egyre kevésbé tolerál bármilyen, saját politikai irányvonala ellen szervezett tüntetést, akkor

azt láthatjuk, hogy a mai helyzet 1968-hoz képest éppen fordított.

Jelenleg ugyanis a gumibotok és vízágyúk a liberális-zöld-globalista hatalom kezében vannak, míg 1968-ban még épp fordítva volt ez. A zöld-kozmopolita-liberális szellemiségű ifjúsági vezérek néztek farkasszemet a vízágyúk és a gumibotok által jelentett fenyegetéssel – ők álltak a szétkergetendő oldalon.

Természetes és érthető emberi magatartás az, hogy amikor a vízágyúk és gumibotok 1968-ban mozgásba lendültek, akkor a marxista, maoista, zöld, anarchista, kozmopolita és liberális szellemiségű lázadó diákvezérek elemi felháborodással emelték fel szavukat, alapvető szabadságjogaik hatósági eltiprásáról beszéltek és diktatúrát kiáltottak.

Az ehhez való jogukat nem is áll szándékunkban a legcsekélyebb mértékben sem elvitatni.

A politikai és filozófiai kérdés mindössze csak annyi: hol vannak ezek a híres '68-as vezérek ma, amikor szintén gumibotok és vízágyúk lendülnek mozgásba a békés tüntetők ellen, ezúttal Brüsszel városában? Hol van Daniel Cohn-Bendit és Joschka Fischer ma, és vajon lehet-e hallani a szavukat?

Kiket némít el a liberális hatalom ma?

2022. január 23-án egy nemzetközi szervezésű, a nyugat-európai kormányok gazdasági és társadalmi korlátozó intézkedéseit és egyre erőteljesebb elnyomó politikáját kritizáló tüntetésre került sor Brüsszelben.

A tüntetésen a belga hatóságok szerint ötvenezer, a szervezők szerint 300 ezer európai polgár vett részt.

A tüntetésen több neves személyiség és nem kormányzati szervezet (NGO) képviselője is fel szeretett volna szólalni: erre azonban a belga vízágyúk eldördülése és a belga karhatalom beavatkozása miatt nem nyílt lehetőség. A szónokok számára ugyanis fizikailag tették lehetetlenné a belga demokrácia csúcsán ülő liberális, és a szabadságjogok iránt mélyen elkötelezett személyiségek azt, hogy egyáltalán megszólalhassanak, és beszédet intézhessenek a számos európai országból egybegyűlt tömeghez.

A szónokok közül érdemes két személyt név szerint is kiemelni.

Az első személy Francesca Donato európai parlamenti képviselő, aki 2019-ben a Matteo Salvini által vezetett Lega listáján került be az Európai Parlamentbe, jelenleg független képviselő. Francesca Donato politikai nézetei a szólásszabadság szempontjából aligha bírnak jelentőséggel – a véleménynyilvánítás joga ugyanis nyilvánvalóan nem lehet a függvénye annak, hogy egy demokratikusan megválasztott politikus Európában konkrétan milyen politikai nézeteket képvisel.

A liberális-zöld színezetű belga kormány álláspontja sajnos ezzel kapcsolatban a jelek szerint homlokegyenest ellentétes, hiszen a belga vízágyúk politikai irányítói az utóbbi években már leplezetlenül politikai szempontok alapján döntenek arról, hogy Brüsszelben mely politikusok és közéleti személyiségek fejthetik ki szabadon a véleményüket, és melyek nem. 

Ha egy demokratikusan megválasztott európai politikus nézetei nem tetszenek a belga kormánynak, akkor elsütik a vízágyúkat, és gumibottal kergetik szét az állítólag gyülekezési joggal rendelkező európai polgárokat. Ha viszont egy politikus nézetei tetszenek a belga kormánynak, akkor a rendőrség nem hoz magával vízágyúkat, szabályszerűen biztosítja a helyszínt, és kedvesen üdvözli a felvonulókat.

A 2022 január 23-i eseményekből arra lehet következtetni, hogy Francesca Donato nézetei nem tetszenek sem a belga kormánynak, sem a brüsszeli főpolgármesternek: az Európai Unió Alapjogi Chartájának 12. cikkében garantált gyülekezési alapjog a fenti okokból 2022 január 23-án nem érvényes – tessék talán a brüsszeli hatóságoknál érdeklődni egy későbbi időpontban.

A gyülekezési szabadság ugyanis Brüsszelben immár nem alapjog, hanem privilégium,

amelyért alázatosan folyamodni kell: ha a liberális hatalom esetleg kegyes hangulatban van, akkor engedélyt ad a gyülekezésre, ha viszont éppen nincs, akkor kérlelhetetlen fellépéssel megtiltja a gyülekezést, és rendőri erővel megakadályozza az általa károsnak tekintett politikai nézetek nyilvános kifejtését.

Ha a belga karhatalom ma minden további nélkül elnémíthat egy európai parlamenti képviselőt

– és az uniós intézmények ezt eltűrik – akkor ne csodálkozzunk azon, ha holnap akár egy tucatot is elnémít, az általuk képviselt politikai nézetek tartalma alapján szelektálva a képviselők között.

A második szónok, akiről mindenképp illik szót ejteni, egy igen tiszteletreméltó idős hölgy: Vera Sherav, a holokauszt egyik túlélője, aki szintén kifejezetten abból a célból érkezett Brüsszelbe, hogy a január 23-i rendezvényen felszólaljon. Felszólalni azonban nem tudott, mivel a brüsszeli rendőrök által a legalkalmasabb pillanatban elsütött vízágyúk ebben fizikailag akadályozták meg.

Hogyan áll ki a véleménynyilvánítási szabadság és a gyülekezési jog mellett Daniel Cohn-Bendit és Joschka Fischer?

A válasz egyszerű: sehogy.

Daniel Cohn-Bendit és Joschka Fischer ugyanis jelenleg már a vízágyúk másik oldalán áll; finomabban szólva: az ‘európai irányítópultnál’.

Ezért hiába is keresnénk Daniel Cohn-Bendit vagy Joschka Fischer felháborodott tiltakozó nyilatkozatát a Vera Sheravot ért inzultus kapcsán – ilyen nyilatkozatot nem fogunk találni. 

Daniel Cohn-Bendit és Joschka Fischer 2022-ben ugyanis már mélyen hallgat mindarról, amit 1968-ban még szívügyének tekintett

– és ugyanígy viselkedik a megdicsőült hatvannyolcas elit többi tagja is.

Az mindemellett elképzelhető, hogy Joschka Fischer és Soros György egy esti kávé vagy egy kaviáros vacsora keretében, az ECFR székházában kényelmes bőrfotelekben ülve esetleg megvitatja egymással a történéseket, és kölcsönös egyetértéséről biztosítja egymást a tekintetben, hogy sokkal keményebb rendőri fellépésre lenne szükség a liberális erők politikai véleménymonopóliumának biztosítása érdekében – ám az alapvető emberi jogokról immár nem esik szó.

Így válnak a heves ifjú forradalmárok az általuk olyannyira elutasított rendszer ádáz kritikusaiból enyhén őszülő, elkényelmesedett, anyagi javakban dúskáló, a politikai hatalom csúcsáról a lent tiltakozókra megvetéssel letekintő, hitüket és meggyőződésüket megtagadó öregurakká. 

A belga kormány pedig továbbra is magas lóról kioktat mindenkit (de főképp a magyar és a lengyel népet) demokráciából és jogállamiságból,

miközben hovatovább a belga folyók összes kapacitása sem lesz már elegendő a vízágyúk feltöltéséhez.

A szerző Franciaország-szakértő.

Borítókép: Daniel Cohn-Bendit Frankfurtban német egyetemistákhoz szól 1968. május 24-én. Forrás: MANFRED REHM / DPA / DPA PICTURE-ALLIANCE VIA AFP

Összesen 14 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A kommunisták addig akarnak anarchiát, amíg nem kerül az ő kezükbe a hatalom. Onnantól kezdve kőkemény elnyomás, "rend" lesz. Jakobinusok, Leninék, Rákosiék, Mao-, Castro és Polpot is ezt tette.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés