Számvetés járvány idején

2020-03-23 16:17:00

Sándor Lénárd
A 21. század embere a járvány által sújtott világban döbben rá saját törékenységére, és arra, hogy elsősorban a nemzeti közösségek jelentik azt a védőbástyát, ahol a legnagyobb erőfeszítéssel küzdenek életének a védelméért. A baj egyben esélyt is kínál egy felelősségteljesebb jövő építésére, lehetőséget a nemzeteknek, hogy a világ és benne Európa jövőjének formálását a saját kezükbe vegyék.

„Nádszál az ember, semmi több…” 

A globalizálódó világ minden értelemben a határtalanság látszatának élményével kecsegtet és kényeztet. A 21. század embere, főként a nyugati világban ahhoz szokott hozzá, hogy különösebb áldozat vállalása vagy nehézség leküzdése nélkül szinte mindent megkaphat vagy elérhet. A technológia, a kereskedelem és a kommunikáció gyakran bámulatba ejtő fejlődésének kényelmében eltörpülni látszanak az akadályok és nehézségek. Az algoritmikus döntéshozatal és az 5G-hálózat küszöbén álló világ pedig már-már azt sugallta, hogy szinte bármi legyőzhető. Ilyen körülmények között

az ember hajlamos megfeledkezni a saját maga törékenységéről.

Hajlamos megfeledkezni a saját maga sebezhetőségéről és korlátairól.

Éppen ez az oka annak, hogy nemcsak felfogni és elfogadni nehéz, hanem még kifejező szavakat is alig találni arra, ahogyan egy láthatatlan kór előtt térdre kényszerül és bezárkózik lassan az egész 21. századi világ, benne pedig Európa. Talán Blaise Pascal, 17. században élt francia matematikus és fizikus Gondolatok című művéből megismerhető szavai írják le a leghívebben azt, amivel a világ ma szembesül. „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal; a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erősebb nála.” Pascal szavai tehát arra emlékeztetnek, hogy az ember az értelme révén fogja fel saját törékenységét, és ez az, ami erőt ad neki ahhoz, hogy megküzdhessen az ellenségeivel.

A nemzeti közösségekben a túlélés ösztöne

Ez a küzdelem ugyanakkor nem mindig magányos harcot jelent. A bajban válik leginkább világossá, hogy a törékenységével időről időre szembesülni kénytelen ember a nemzeti közösségében talál védelmet.

A baj idején hirtelen elpárolog a globalizáció határtalansággal kecsegtető és a legyőzhetetlenség látszatát nyújtó hamis ígérete.

A baj idején ugyanis sehol nem látszik az addig mindenre és mindenütt magabiztos tanácsokat és orvosságot osztogató „globális kormányzás”. Vész idején az egyén számára jórészt egyetlen védvonal marad, ami nem más, mint a nemzeti közösség, és az annak keretei között megszerveződő védekezés.

Erről tanúskodik a jelenlegi járványveszély is. A frontvonalban erejüket megfeszítve dolgozó egészségügyi szakemberek, valamint az infrastruktúrát biztosítók ma a nemzetek hősei, kijár nekik minden tisztelet és elismerés. Az országok javarészt saját maguk látják el és koordinálják az egészségügyi védekezés megszervezésének kötelességét, valamint a károk enyhítésének és gazdaságuk újbóli beindításának szerteágazó feladatait. De vajon miért is a nemzeti és nem globális vagy európai keretek között szerveződik a védelem?

Jóval többről van itt szó praktikus vagy hatásköri szempontoknál. Sőt talán többről, mint a választók felé fennálló kormányzati felelősség. Ehelyütt érdemes felidézni Emmerich de Vattel 18. században élt, svájci származású nemzetközi jogtudós gondolatait. Vattel értelmezésében

az állam szuverenitása és főhatalma a polgárok biztonságának és jólétének a garantálásában gyökerezik.

Csakúgy, mint az emberek esetében, ezt a szuverenitást az önfenntartás ösztöne határozza meg, vagyis az államnak jogában áll mindazt elhárítani, amely létezését teszi kockára. Egy súlyos járvány által előidézett egészségügyi csapás pedig leginkább valamely nemzetbiztonsági vagy inváziós veszélyhez hasonlatos. Az ellenség, ugyan láthatatlan, de az ereje félelmetes. Ha egy országban túlságosan sokan betegednek meg, akkor bizonyos ellátórendszerek összeomolhatnak, közszolgáltatások és közművek állhatnak le, amely súlyos kockázatot jelent a társadalom alapvető szükségleteinek kielégítése, a társadalom létfenntartása mellett a fennálló állami rendre is. A nemzeti közösségek keretei között szerveződő védekezés így a túlélés ösztönéből fakad. Ez valamennyi alkotmányos rendben kifejezésre jut, és éppen ezért értelmetlen emberi jogi vagy más kifogást támasztani vele szemben. A túlélés ösztöne és az emberek életének védelmében tett erőfeszítés maga is emberi jog. Mégpedig az összes között a legbecsesebb.

A nemzetek kezében a jövőformálás esélye

A nemzeti közösségek keretei között tett erőfeszítések jelentik a reményt a járvány leküzdéséhez. Mint ahogyan minden tél után kitavaszodik, a járvány leküzdésével is az újjáépítés kora veheti kezdetét. Mint minden baj, így a járvány és a közegészségügyi veszélyhelyzet is esélyt kínál a megújulásra. Blaise Pascal találó szavait ismét felidézve az ember nádszál, a természet legtörékenyebb lénye; de gondolkodó nádszál. Jó esély van tehát arra, hogy az élet nem egyszerűen a régi, „megszokott kerékvágásba” tér majd vissza, hanem az emberek és a nemzetek a közösen átélt trauma emlékének birtokában, és ezzel a tapasztalattal megerősödve vágnak bele az előttük álló jövő formálásába. Csak remélni lehet, hogy Jelenits István piarista szerzetestanár szavait megfogadva a járvány emléke valóban tanulságként fogja segíteni egy felelősségteljesebb jövő építését.

Elsődleges tanulságként – ismét csak – arra kell emlékezni, hogy baj idején hirtelen elpárolog a globalizáció varázsa, a nehézségek megoldása és leküzdése pedig a nemzeti közösségekre marad. A jövő építésében ezért ezúttal nekik kell főszerepet játszaniuk. Az emberi jogok kérdését és Európát illetően már most érdemesnek tűnhet előzetes következtetéseket megfogalmazni. A járvány mindenkit megtanít arra, hogy felelősség és felelősségvállalás nélkül nem is létezhetnek jogok. Állami rend nélkül pedig értelmetlen szabadságról beszélni. A jog és így az emberi jogok is mindig feltételeznek egy nemzeti kultúrát és nemzeti közösséget. Az emberi jogokat éppen ezért nem absztrakt ideológiaként, a nemzeti közösségből kiszakítva vagy azokkal szembeállítva kell felfogni. A járvány időszaka világít rá arra, hogy

az emberi jogok csak a nemzeti közösségbe ágyazódva és annak keretei között nyernek értelmet.

A járvány arra is rámutat, hogy nem lehet Európát európai nemzetek nélkül vagy ellenükben építeni. A járvány tanulsága ugyanakkor nem az, hogy nincs szükség Európára, hanem sokkal inkább az, hogy újra kell gondolni azokat a sarokpontokat és hangsúlyokat, amelyek mentén felépül az európai együttműködés. Egy erősebb és a saját nemzeti közösségeit védelmező Európának felelőssége van abban, hogy például a jelenlegihez hasonló veszélyeket lehetősége szerint a határain kívül tartsa. A járvány után új időszámítás kezdődhet, amiben a nemzeteken van a sor, hogy a világ és benne Európa jövőjének formálását a saját kezükbe vegyék.