„Az előző rendszer államapparátusa szinte teljes egészében megmaradt a rendszerváltozás után” – beszélgetés Horváth Attilával

2020-05-08 15:26:00
A rendszerváltozáskor elmulasztott döntések hosszú árnyékáról, a kommunista elit gazdasági és médiahatalmának átmentéséről, valamint a velünk élő magyar történeti alkotmányról is beszélgetett Horváth Attila alkotmánybíróval Orbán Balázs rovatvezető, a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai államtitkára.
Horváth Attila (60) jogász, alkotmánybíró, egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának egyik alapítója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Állam és Közigazgatási Karának intézetvezetője. Fő kutatási területe a magyar magán- és kereskedelmi jog története, illetve a szocializmus korszakának alkotmány- és jogtörténete. Több tanulmányban foglalkozott az 1956-os forradalom jog- és alkotmánytörténeti aspektusaival, illetve a forradalmat követő megtorlásokkal. 2013-ban jelent meg A magyar sajtó története a szovjet típusú diktatúra idején című önálló kötete.

 

Emlékszem egy igen érdekes előadásra a „négyigenes” népszavazással kapcsolatban. Eszerint a népszavazás, bár a magyar történelem része, hibázunk, ha puszta történeti eseményként tekintünk rá. A népszavazás valójában egy jogi anomáliát hozott létre, mivel a voksolás közjogi következményei elmaradtak. Hogyan sikerült megtalálni ezt a közjogi problematikát? Jogtörténészi szemmel sok ilyen anomália fedezhető fel a magyar közjogban?

Ez a népszavazás szorosan kapcsolódik az MSZMP elszámoltatásához. Ha valaki úgy döntene, hogy utólag meg szeretné vizsgálni az egykori állampárt vagyonának sorsát, kemény falakba ütközne. Arról, hogy például problémás lenne megállapítani, hogy mi volt pontosan a munkásőrség tulajdonában, lényegében szakmai konszenzus alakult ki.  Ezért kezdtem foglalkozni az úgynevezett négyigenes a népszavazással. A négy kérdés közül a legfontosabb az volt, amelyik az MSZMP elszámoltatására vonatkozott. Akkor lehetőség lett volna megvizsgálni az MSZP megalakulásának a körülményeit, valamint részletesebben kivizsgálni, hogy az MSZP valóban jogutódja-e az MSZMP-nek. Valóban jogszerűen menthette volna át a vagyonát az MSZMP az MSZP-be? Szintén érdekes, hogy az állampárt milyen alapon volt vagyontulajdonos vagy legalábbis vagyonkezelő? A kérdésben említett előadásomban élesen kritizáltam a jogfolytonosság elvét: a Magyar Szocialista Munkáspárt nem tekinthető semmiféleképpen azonosnak olyan pártokkal, amelyek ma a magyar politikai élet színpadán szerepelnek. Az MSZMP szerves részét képezte a korabeli államszervezetnek, az 1972-es alkotmánymódosítás során ők ezt még törvénybe is foglalták. A vagyon szempontjából is ezt elvet kellett volna követni, és állami tulajdonként tekinteni az egykori állampárt tulajdonára, s így jogilag megtámadni a jogfolytonosságra való hivatkozást. Erre két módon is nyílt volna lehetőség. Egyfelől azon az alapon, hogy állami vagyonnal csupán az államnak van joga rendelkezni, semmiképpen sem az MSZMP-nek. Másfelől pedig

eleve abból kellett volna kiindulni, hogy az MSZP nem jogörököse az MSZMP-nek, magyarán az MSZP-nek semmiféle legális követelése nem lehetett az MSZMP hagyatékára vonatkozóan.

A nemzeti vagyon terjedelmesebb részét meg lehetett volna menteni, de az Antall-kormányt, mint tudjuk, égetőbb ügyek foglalkoztatták.

Ugyanez a helyzet a Párttörténeti Levéltár esetében is. A levéltárban kizárólag az akkori rendszer privilegizáltjai dolgozhattak. Az Antall-kormány idején ez a levéltár átmentette magát, Politikatörténeti Levéltárként folytatta működését, és mind a mai napig üzemel a Kúria épületében, ami botrányos. Ők szintén a jogfolytonosságra hivatkoztak, annak érdekében, hogy a levéltári anyagaikat megőrizzék. Pedig a kérdéses iratanyag nem a levéltár tulajdonában volt, hanem az államéban, tehát vissza kellett volna adni. 

Visszatérve a népszavazásról szóló kérdésre, a Parlament rendkívül gyorsan elfogadta, annak ellenére, hogy sokan számítottak a szocialista képviselők ellenkezésére. Utólag belegondolva persze ez nem meglepő, a népszavazás ilyetén kiírása ugyanis kedvezett az MSZP-nek. A népszavazás során a plakáton a következő szerepelt: ha a nemleges szavazatok lesznek többségben, semmiféle elszámoltatásra nem kerül sor. Amennyiben az igenek győznek, akkor viszont azt a vagyonbeszámolót fogadja el a Parlament, amit az MSZMP képviselői is jóváhagytak. Ráadásul az Országgyűlés az egész kérdést egy péntek estén tárgyalta. El lehet képzelni, mennyire voltak a helyzet magaslatán az akkori, egyébként is rutintalan képviselők. Az akkori pénzügyminiszter, Békesi László még el is mondta, hogy ez a beszámoló nagyrészt hiányos, sem felmérések, sem pedig értékbecslések nem készültek az ingatlanok kapcsán. Az MSZMP-t tehát a saját maga által elfogadott beszámoló szerint fogják elszámoltatni, ami abszurd.

Milyennek tűnik kifejezetten történeti szempontból a rendszerváltozás utáni közjogi jogalkotás? A politikusok között továbbra is az a konszenzus áll fenn, hogy az akkori jobboldali erők megtettek mindent, amire a realitás keretein belül lehetőség volt. Mára azonban az a kép alakult ki, hogy fontos dolgok maradtak el a rendszerváltoztatáskor, és több jelenlegi konfliktus is az akkor meg nem hozott döntésből eredeztethető. Melyek azok a területek, amelyeket megfelelően kezelt a közjog, és melyek azok, amelyeket nem?

Ez mindenképpen egy komplex kérdés, amit az akkori események alapos ismerete nélkül lehetetlen megválaszolni. Fontos lenne megállapítani, hogy mekkora mozgástérrel rendelkezett az akkori MDF-kormány. Sajnos erről nem tudunk egy reális képet alkotni, és ne felejtsük el azt sem, hogy csak 1991-ben távoztak a szovjet csapatok Magyarországról. Az Antall-kormány miniszterei pedig nem voltak meggyőződve arról, hogy nem is térnek vissza. Többször beszéltem az akkori miniszterekkel, és olyan történeteket meséltek el, hogy első munkanapjukon a portás nem engedte be őket az épületbe, mert nem hitte el, hogy ők az új miniszterek. Figyelembe kell venni, hogy ezeknek az embereknek ezelőtt semmiféle kormányzati tapasztalatuk nem volt, csupán Antall Józsefnek lehetett valami elképzelése a politikáról, neki is elsősorban édesapja révén. A másik oldalon pedig profi politikusok álltak, akik a soraik között tudhattak jól felkészült, ámde sokszor sajátos moralitással bíró szakembereket is. Fontos felismerni, hogy a régi nomenklatúra két rétegből állt. Egyik csoportot a négy elemivel rendelkező mindenre bólogató elvtársak képviselték, a másik csoportba pedig olyanok tartoztak, akik egyetemet is végeztek, s így váltak karrierpolitikussá. Ők voltak a nómenklatúra második generációja.

A második generációs káderek jóval tájékozottabbak voltak, valamint jól értettek a titkos alkukhoz, szervezkedéshez.

A rendszerváltás bekövetkezésekor, amíg mi az utcán plakátoltunk, beszéltünk arról, hogy mit hoz majd a jövő, mit lehet megtenni, addig ők a háttérben kötötték az alkukat, üzleteket, azaz készültek a privatizációra. Az MDF-kormány tagjai nem is sejtették, hogy ezek a háttéremberek milyen üzleteket bonyolítanak le. Az Antall-kormányban, de szerintem bennünk is, élt egy bizonyos fokú naivitás. Arra számítottunk, hogy mindenki, aki a másik oldalon volt, most vagy visszavonul, vagy bocsánatot kér, hogy kénytelen volt egy idegen hatalmat szolgálni, és végre a nemzet érdekében politizál majd. De épp az ellenkezője történt. Ennek eredményeképpen még a törvényhozás folyamata sem működött rendeltetésszerűen. Ugyanis hiábavaló jogszabályt alkotni, ha az nem érvényesül a gyakorlatban. Ennek oka, hogy bár a szocialista miniszterek lecserélődtek ugyan, de az előző rendszer államapparátusa szinte teljes egészében megmaradt a rendszerváltozás után is.

A rendszerváltoztatás eszerint naiv időszak volt, legalábbis a rendszerváltó ellenzék szempontjából, amely alatt most a liberális és konzervatív ellenzéket is értem. Talán épp ezért, de az a közjogi rendszer, ami akkor kialakult, sok szempontból idealista volt. Egyfajta leképeződése volt az akkor egyébként is népszerű szabad demokratikus hatalommegosztási elvnek. Utólag az embernek olyan érzése van, mintha az akkori elit szerint létezett volna egy ideális jogrendszer, amit csak meg kell valósítani. Azaz a szakemberek valamelyik nyugati példát vélték követendőnek azzal a céllal, hogy hasonló magyar közjogi rendszert alkossanak. Én így látom az 1989-1990-es alkotmánymódosítást. Ilyen például az ombudsmani rendszer, amelynek semmilyen magyar közjogi hagyománya nem volt. Mégsem merült fel szempontként, hogy mint intézmény, mennyire illeszkedik majd a magyar sajátosságokhoz, hogyan fogja megtalálni a helyét a meglévő intézmények között. „Ha nyugaton működik, akkor az átvett közjogi rendszerben is működni fog” – mintha ez lett volna az akkori jogalkotók mottója. Ez a fajta automatikus modellátvétel mennyire volt jellemző? Vagy esetleg szükség lett volna olyan jogtörténészekre, akik például figyelmeztetnek, hogy nem érdemes mindent a nulláról kezdeni, hiszen létezik egy magyar közjogi hagyomány, amelyet a kommunizmus megszakított ugyan, de nem tudta megszüntetni annak jelentőségét? Utólag szemlélve talán jobban jártunk volna, ha mindez így alakul. 

A probléma gyökere az volt, hogy az Antall-kormánynak nem volt kétharmada. Egyébként Antall Józseftől nem állt messze a kérdésben felvetett gondolat. A Nemzeti Kerekasztal tárgyaláson 1989-ben, az 1848. évi III. törvénycikkre hivatkozva állította, hogy abban mind a minisztériumok, mind a kormány működése szabályozva van, nekünk azt kell átvenni. Hasonlóan tervezte átvenni a köztársasági elnök jogkörének a meghatározását, és ezzel két fontos állami intézmény szabályozását megoldottnak tekintette. Antall József és Kukorelli István rendszerváltó karrierje lényegében ezzel a mozzanattal indult.

A rendszerváltást követő időszakban bőven lett volna tér és igény arra, hogy magyar közjogi hagyományokra támaszkodjunk. Ennek azonban elengedhetetlen feltétele lett volna a történeti alkotmány visszaállítása, valamint a jogfolytonosság kérdésének alapos kivizsgálása. Az Antall-kormánynak ehhez sajnos nem volt meg a kapacitása. A kormányra így is állandó nyomást gyakorolt a régi államapparátus, valamint az SZDSZ is.

Az SZDSZ jellemzően azzal támadott bármilyen történeti igényű jogszabályt, hogy az a Horthy-korszak restaurálását jelentené.

A történelmi beidegződések miatt zsigerből elleneztek bármit, ami a Horthy-korszakhoz volt kapcsolható, hiszen azt hallották az elmúlt 40 évben, hogy az milyen borzasztó volt. Napjainkban sincs egy reális értékelése a Horthy-rendszernek, a korszak megítélése teljesen végletes. Minden Horthyt érintő vélemény valamelyik végletbe tartozik, pedig az igazság valahol a kettő között található meg. Hasonló mentalitás hatotta át a 1989-1990-es jogszabályalkotást. Az 1989-ben elfogadott jogszabályok folyamatos alkuk mentén jöttek létre, mind a szocialista nómenklatúra, mind a demokratikus ellenzék tartott a jogszabályok következményeitől; főként, ha az adott esetben konkrét nehézséget okozott volna a felek bármelyikének. A helyzetet tovább bonyolította az, hogy nem készültek hatástanulmányok az adott jogszabályról az elfogadása előtt. Erre nem volt időkeret, sem pedig erőforrás. Miért nem alkottak az 1989-ben rendes médiatörvényt? Mert a médiatörvényt akkor előkészítő bizottság több tagja jogilag kompromittálhatóvá vált. Ilyen feltételek mellett az Antall-kormány kénytelen volt egy korábbi, 1972-ben megalkotott médiarendeletet alapul venni a jogszabály kidolgozásakor. Az így létrejött törvény több szempontból nem felelt meg az akkori igényeknek. Egyrészt a törvény az egypártrendszer hagyatéka volt, s mint ilyen, eleve legitimációs deficittel küzdött, másrészt a normaszöveg mögött meghúzódó elvek egész egyszerűen nem a szabad sajtó követelményéből indultak ki. A későbbi médiaháború is ezért vált olyan véressé, mert az alapvető médiaszabályozási jogköröket nem tisztázták 1989-ben. Az Alkotmánybíróság jogi döntését pedig a felek másként magyarázták. Mind a két oldal abban a hiszemben volt, hogy az Alkotmánybíróság neki adott igazat. A közhangulatot pedig még tovább rombolta, hogy a polgárok azt látták: a miniszterelnök és a köztársasági elnök vitában áll egymással, mert teljesen másképp értelmezik a jogszabályokat. Az egypártrendszer után ez teljes káosznak hatott az akkori viszonyok között.

És mi a helyzet a mostani Alaptörvénnyel? Segített a kimunkáltabb normaszöveg létrehozásában, hogy az elfogadását hosszas viták előzték meg? Ha el kellene magyarázni egy külföldinek, milyen a magyar Alaptörvény karaktere, hogyan lenne érdemes belefogni?

Azzal kezdeném, hogy az Alaptörvény megalkotása egy olyan adósság, amellyel a magyar politikum a rendszerváltás óta tartozott a magyar polgároknak.

A volt szocialista államok közül Magyarországon született meg legkésőbb az új alkotmány.

Mi csupán egy „toldozott-foltozott” alkotmánnyal rendelkeztünk. A 2012-es Alaptörvényben prioritásként szerepel a kommunizmus bűneinek a kivizsgálása, aminek 22 évvel a rendszerváltozás után már nem volt gyakorlati jelentősége. Ezt szintén a rendszerváltoztatás mulasztásának tartom. 

Ebben a mulasztásban a korabeli sajtónak is nagy szerepe volt. Manapság kevésbé hisznek az emberek a sajtótermékeknek, egyébként is leginkább saját preferenciáik szerint választanak hírforrást. De akkoriban mindenki a „királyi” televízión és pár napilapon keresztül tájékozódott az eseményekről. Emlékezzünk csak vissza, milyen nagy számban kelt el a Népszabadság naponta! A rendszerváltás után ennek a hivatalos és kvázi hivatalos médiának az volt a legfontosabb, hogy miképpen tud folyamatosan valami terhelőt elmondani az aktuális kormányról. 1991-ben engem is meghívtak a rádióba, éppen Széchenyi születésének kétszázadik évfordulóján, és azt kérték, hogy ez alapján mondjak valami bírálatot az Antall-kormányról. 

Az új Alaptörvény leginkább kritizált pontja továbbra is a Preambulum. A kritikák leginkább arra vonatkoznak, hogy miért van ennyi elvi és történelmi deklaráció a normaszövegben. Véleményem szerint mindez azért helyes, mert el kell magyarázni az embereknek, hogy demokráciában élnek, valamint hogy hol van Magyarország helye a világban. Hogy kik a magyarok, miben különbözünk más népektől. Ez a 1989-es alkotmányból nem derül ki. 

Ezeket a gondolatokat foglalnám össze én egy külföldinek. A lényegük, hogy elengedhetetlen a magyar identitás megőrzése, különösen egy olyan országban, ahol ezt igyekeztek elnyomni. Magyarországon, s általában Kelet-Közép-Európában nemzet és a kultúra megőrzése mindig prioritást élvezett és élvez majd. De míg a lengyel, csehszlovák vagy különösen a román szocialista rezsimek egyben kőkemény soviniszta rendszerek is voltak, egyedül Magyarországon igyekeztek gátolni a nemzeti öntudat fennmaradását. Mindezt állítólag Sztálin parancsolta, aki a magyarokat sajátos módon nemesi nemzetnek tartotta. Állítólag úgy vélte, itt kimagaslóan erősek a nemesi hagyományok, és nem lehet a nemzeti öntudat fennmaradását megengedni. Ezért is volt jellemző a Rákosi- és Kádár-korszakra az erőltetett internacionalizmus.

Amíg a román kommunista párt programjában nyíltan szerepelt a dákó-román kontinuitás, addig képzeljük el, mi lett volna, ha a magyar oldalon szerepel a hunokkal való kapcsolat vagy a történeti alkotmányosság, vagy ha minden kommunista Nagy-Magyarország helyreállítására törekedett volna!

Épp ellenkezőleg: a kommunista rezsim célja az volt, hogy a nemzetünket földbe tiporja, és elfogadtassa Trianont mint az akkori elit kudarcát. Tényként kezelték, hogy a szovjet felszabadítás előtt minden rossz volt hazánkban. A 1949-es Alkotmány azon alapszik, hogy a hős Vörös Hadsereg megszabadított minket a náci uralom igája alól, eltörölte a nagybirtokos kizsákmányoló rendszert, és megnyitotta az utat a szocializmus előtt. Tehát a történelem a 1945-tel kezdődik, az ezt megelőző korokat pedig teljes mértékben elvetették. Kivételt képez az orosz történelem, amit viszont idealizáltak. 

Összefügg ez azzal, hogy a kommunisták féltek a lázadástól, a forradalomtól? Ezért kellett a magyar öntudatot elnyomni? Vagy inkább a kommunista elit „speciális” szocializációja volt az, aminek hatására internacionalista irányba igyekeztek terelni az országot? 

Bizonyára tartottak egy esetleges lázadástól, ezért is igyekeznek a magyar öntudatot a szőnyeg alá söpörni. A kommunista elit szocializációjának ehhez semmi köze, ők csupán parancsot teljesítettek. Ez politikai irányvonal volt, aminek megvolt a kerete, és nem lehetett tőle eltérni.

Gondolom a magyar kommunizmus nemzetietlen voltával magyarázható az is, hogy ’89-ben a magyar jogásztársadalom egyáltalán nem ismerte a történeti alkotmányt. Olvasva az alkotmányozó monográfiákat, nekem úgy tűnik, hogy a magyar jogászság egyáltalán nem volt felkészülve az alkotmányozásra, hát még a jogtörténet rehabilitálására! Ha történt is hivatkozás a történeti alkotmányosságra, az felületes volt. Régi törvényekre inkább csupán mint kiegészítő jogforrásra vagy mint „dísztörvényre”, érdekességre támaszkodtak. Véleményem szerint az ezeréves magyar alkotmányosság ennél jóval mélyebb absztrakciós forrással rendelkezik. Ki lehet ezt jelenteni jogtörténeti szempontból? 

Teljesen egyetértek azzal, hogy erre abszolút nem volt felkészülve sem a jogásztársadalom, sem a jogtudomány. Ezért is igyekszem a magyar történeti alkotmányt kutatni: ez egy ezeréves periódus, amelynek folyamán tudni kell felismerni azokat a jogszabályokat, amelyek élők és tanulságosak lehetnek mind a mai napig. Mindemellett a magyar jogtörténet egy sajátos jogi szemléletet, illetve nemzeti büszkeséget is ad mindazoknak, akik felismerik ezt az egyediséget. A történeti alkotmány legnagyobb erénye, hogy szemléletformáló hatású. Ezért tartom kifejezetten káros jelenségnek, hogy itt jogászgenerációk azon a szemléleten nevelkedtek fel, hogy csupán a forradalmi jogalkotás lehet helyes: a múltat eltörölni, és mindenre hozni egy új jogszabályt. A jogmodernizáció vált a mai jogászok számára a standarddá. Én sem cáfolom, hogy egyes nyugati törvények beemelése a magyar jogrendbe kedvező volt, gondoljunk csak a német kereskedelmi törvényre. De

igazán szerencsésnek azokat az országokat tartom, akik lépésről lépésre haladnak, és megtartanak olyan régi jogszabályokat, amelyek már a társadalmi élet rutinját képezik.

Az emberek sokkal könnyebben fogadnak el és tisztelnek olyan jogszabályokat, amelyeknek már hagyománya van. Az olyan jogszabályok pedig, amelyeket tegnap fogadtak el és holnap talán már nem is lesznek érvényesek, nehezebben épülnek be a köztudatba. Egy magyar átlagos jogszabály élettartama hét év, ami rövid idő ahhoz, hogy a polgári élet szerves részévé váljon.

A magyar társadalom annyi rendszerváltást élt meg a 20. században, hogy csoda, hogy még egyáltalán élünk, és maradt még értelmiségi réteg az országban. A legnagyobb tragédia pedig az, hogy minden rendszer az elődje politikai és jogi tagadására épült. Ahogy Horn Gyulától is hallhattuk ezt a leegyszerűsített kifejezést is: „ma építsük a szocializmust, holnap a kapitalizmust”. Én abban látom a történeti alkotmánynak a jelentőségét, hogy stabil jogalapot biztosít a törvényhozás számára. Továbbá megemlítem, hogy milyen fontos szerepet foglal el szuverenitás megőrzősében. Az Európai Unión belüli tárgyalások során egy biztos alapot ad azzal kapcsolatban, hogy melyek azok a területek, amelyeket átengedünk az uniós jogszabályozásnak, és melyek azok, amelyek továbbra is nemzeti kézben maradnak. Ilyen téren stabilitást biztosít a történeti alkotmány. Ezt éppen Varga Zs. András vezette le egy alkotmánybírósági határozatban.  

Én azt tapasztaltam anno, és tapasztalom most is, hogy az egyetemi oktatás nem helyezett kellő hangsúlyt a jogtörténeti munkákra, különösen nem az alkotmánytörténetre. A saját magam lemaradását az utóbbi 10 év során igyekeztem pótolni, megismerkedni a legfontosabb jog- és általános történeti munkákkal. Sok közjogi következtetést is le lehet vonni abból, hogy a régebbi korok jogászai miként vélekedtek a magyarságról, a nemzeti öntudatról, illetve hogy miként kellene működnie egy rendes magyar közjogi rendszernek. A régi jogrendszer inkább elvi szinten, absztrakt módon lehet irányadó. Olyan kérdésekre gondolok például, hogy milyen mértékű a centralizáció, a szabadságjogok közül melyek dominánsabbak, milyen kérdésben engedhető meg erősebb állami kontroll. A régi gondolkodók, politikusok, hadvezérek magyarságtörténeti művei pedig igazán izgalmasak ebből a szempontból, hiszen mindig szolgálnak valamilyen tanulsággal. Ezzel szemben szerintem teljes mértékben zsákutca lenne, ha konkrét jogszabályokat élesztenénk fel a múltból, ha például megpróbálnánk valami mai jogi aktualitást találni Werbőczy Hármaskönyvében. 

Szerintem akár a Werbőczyre is nyugodtan lehet jogforrásként hivatkozni, mert az általa összefoglalt hagyomány ma is élő. Pontosan tisztázza például a törvények és szokások kapcsolatát, valamint elkülöníti a törvényrontó, törvénypótló és törvényhozó szokásokat. Ezt máshol nem találjuk meg ilyen szépen levezetve, mint Werbőczynél. Ezt az elvrendszert a rendszerváltás előtt tagadták. Most pedig azt látjuk, nem egyértelmű például, hogy a Kúria által hozott döntések jogalkotásnak számítanak-e! Valójában igen, éppen azért, mert a Werbőczy által lefektetett elvek ma is érvényesek. Nekem is volt személyesen olyan ügyem, ahol egy törvényrontó szokásjogot negligáltunk. A bírónak nem tetszett az akkori jogszabály, és ez ellen hozott egy ítéletet. Megpróbálkozott egy törvényrontó szokásjoggal, de kísérlete nem járt sikerrel. De a büntetőjogban is ott van a törvénymagyarázó szokásjog. A bírói gyakorlat értelmez olyan kifejezéseket, mint felfegyverkezve vagy különös kegyetlenség. Találunk még példát ezek mellett olyanra is, amely nem szerepel a Büntető Törvénykönyvben, de a bírói gyakorlat mégis értelmezi. A törvénypótló szokásjogra pedig szintén találunk konkrétumokat a magánjogban. 

Akkor nemcsak absztrakt módon, hanem a konkrétumok szintjén is lehet intézményeket visszavenni? Azért is kérdezem ezt, mert a már említett Varga Zs. András-féle indoklás is utalni látszik erre.  

A történeti alkotmánynak több rétegét tartom fontosnak, és a Varga Zs. András által exponált nemzeti szuverenitást megőrző alkotmányosság is ide tartozik. Szerintem ennek nagy jelentősége van, mert ezen nőnek fel jogászgenerációk. Sajnos azonban csak egy elméleti jogász érti ezt a kérdést kellő mélységben. De egy nemzetközi tárgyaláson is hasznos lehet, hogy egy bizonyos kérdést mi már 500 éve szabályoztunk, míg a másik fél még nem. Tekintsünk csak a vallásszabadság törvényére! Amíg nyugaton dúltak az erőszakoskodások, addig itthon a vallási kérdéseket sikerült jogilag szabályozni. Miért ne lehetnénk büszkék arra a tényre, hogy itthon Magyarországon 1000 éves jogalkotás folyik? Itthon soha nem merült teljesen feledésbe a történeti alkotmány. Az angolok, akárcsak mi, büszkék a történeti alkotmányukra. Nálunk nem tudott az abszolutizmus győzni, ahogy Angliában sem. Továbbá, náluk sem okoz problémát az a tény, hogy történeti alkotmánnyal kell együtt éljenek. Pontosan erről fogok előadást tartani hamarosan a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. 

Talán kevesebben tudják Horváth Attiláról, hogy elkötelezett komolyzene-rajongó. Van összefüggés a komolyzene és a jog között? 

Ha erősen keresem, van, de ez nem erről szól. Szerintem minden jogásznak kell, hogy legyen egy általános műveltsége. Édesapám rendkívül művelt volt a komolyzene terén amellett, hogy orvosként dolgozott. Én miután megismerkedtem Szilasi Alexszel, az ő inspirációjának hála kezdtünk el zeneszalonokat szervezni. Minden hónapban tartunk egy zeneszalont, ezért ennek megfelelően olvasom a szakirodalmat, és természetesen meghallgattam az ehhez kapcsolódó zenét. Alex már teljesen rám bízta ennek a szerkesztését, és számára hatalmas élmény, hogy ő ott helyben szembesül azzal, hogy mi az aktuális szalon tematikája, és mikképpen rögtönözzön. Például az egyik zeneszalon tematikája a himnuszokra épült. Én megvizsgáltam a himnuszokat jogtörténeti és más művelődéstörténeti szempontból, Alex pedig zenei nyelvezetben.

Egy himnusz nem véletlenül szól úgy, ahogy: abban benne van az ország közjoga és történelme.

Aki ismeri a zenei nyelvet, és tegyük fel, a szovjet himnuszt hallgatja, rögtön meghallja benne a nagyhatalmi státuszt. Ez ugyanolyan nyelvezet, mint a heraldika vagy mint a virágadás kultúrája. A komolyzenének is megvannak a konkrét szabályai. Egy himnuszban minden ütemnek fontos szerepe van. A magyar Himnusszal kapcsolatban engem már rég foglalkoztatott az eredete. Egy alkalommal, amikor a magyar focicsapat Dél-Amerikában játszott, a Himnuszt egy rezesbanda játszotta el, teljesen másképp, mint ahogy mi ismerjük. Ennek hatására Alexszel utánajártunk, és kiderítettük, hogy az eredeti Erkel-féle változat egy vidám, verbunkos dal volt, mert ez egy újévi köszöntést jelentett. Az „Isten, áldd meg a magyart” egy újévi jókívánságnak felelt meg. Akkoriban ez egy vidám, optimista dalnak számított, majd jön a háborús vereség és Trianon. Ekkor Dohnányi Ernő ír egy bevezetőt a Himnuszhoz, lejjebb intonálta négy hanggal, valamint lelassította, és ettől teljesen megváltozott. Akkor mondtuk azt Alexszel, hogy szerintünk eleget búsultunk már, vissza kellene hozni a régi Himnusz-dallamot az optimizmussal együtt. Ami érdekes történet volt, hogy az Alaptörvény készítése idején ez az eredeti kottát beszkennelték a szövegbe. Amikor pedig jeleztem ezt, egy kisebb perpatvar keletkezett, mert azt hitték, hogy én meg akarom változtatni a Himnuszt. Egészen addig tartott a vita, amíg a Zenetudományi Intézet nem igazolta, hogy a kotta valóban az eredeti magyar Himnusz ütemezését tartalmazza, azaz a verbunkost. Ekkor meg elutasították, és megtartották a régit. Most már bánom, hogy jeleztem ezt, csak akkor kellett volna, miután már elfogadták, és tényleg az eredeti formában kellett volna játszani a Himnuszt. Nem vagyok egy ilyen machiavellista taktikus, de számomra itt kapcsolódott össze a zeneművészet és a jogalkotás.