Amerikai elnökök „King Kong” szerepben

2020-07-31 12:25:00
A progresszív és liberális felfogást vallók az alkotmány folyamatosan változó fogalmában hisznek. Paradox módon ugyanakkor épp ez a felfogás ágyaz meg azelőtt a „King Kong” szerepet öltő amerikai elnökség előtt, amelyet sok esetben elvetnek – mutatott rá Saikrishna Bangalore Prakash, a Virginia Egyetem alkotmányjogász professzora és a nemrég megjelent, The Living Presidency című könyv szerzője. Sándor Lénárd interjúja.

A The Living Presidency címet viselő könyvében egy régre visszanyúló amerikai alkotmányjogi dilemmát, nevezetesen az elnöki hatalom megerősödését veszi szemügyre. Mi indokolta ezt a címválasztást?

A könyv címe két, egymással ellentétben álló alkotmányjogi fogalomra utal.  Egyfelől a progresszív törekvésekben tetten érhető folyamatosan változó alkotmány fogalmára, amelyet „élő alkotmánynak” is neveznek.  Erre általában a kongresszusi (törvényhozói) hatalommal, valamint az alapvető jogokkal összefüggésben hivatkoznak.  Másfelől az úgynevezett birodalmi elnökséget (Imperial Presidency) övező félelmekre, amely a politikai meggyőződésétől függetlenül mindenki számára hivatkozási alapot jelent.  A könyv célja, hogy az „élő alkotmány” progresszív gondolatát maguknak vallók elgondolkozzanak azon, mit is jelent ez az elnöki hatalomhoz tartozó jogosítványok szemszögéből. Nem lehet egyszere kötött tartalmú és korlátozott az amerikai elnökség, miközben az alkotmány többi részének folyamatosan változik a tartalma.

Miért gondolja úgy, hogy az - Arthur M. Schlesinger nyomán az 1960-as években - „Imperial Presidency” – nek, vagyis birodalmi elnökségnek keresztelt jelenség az elmúlt évtizedekben még tovább erősödött? Mikor öltöttek az amerikai elnökök, ahogyan Ön fogalmaz, „King Kong” jelleget? El tudná magyarázni ezt a dilemmát konkrét példákon keresztül?

Az elnökök intézményükből fakadóan számos előnnyel rendelkeznek.  Elsőként szükséges említeni, hogy ők állnak a saját pártjuk élén, és így az ország legalább 40%-a szinte mindenben támogatja őket.  Másodsorban gyorsan és határozottan tudnak cselekedni, amelynek köszönhetően fontos szerephez jutnak az alkotmány új olvasatainak érvényre juttatása terén. Harmadsorban a legtöbb elnöki rendeletet a bíróságok nem vizsgálják felül, ami azt jelenti, hogy voltaképpen nincsen felülvizsgálat.  Végül szükséges megjegyezni, hogy a Kongresszus két külön házból áll, ezen pedig két politikai párt osztozik, ami nagyon megnehezíti, hogy a törvényhozó őrködjön az elnök hatásköri túllépései felett.  Mindennek az eredménye az lett, hogy az elnökök a Kongresszussal párhuzamosan jogot formáltak háborúindításhoz,  nagyobb külpolitikai mozgástérhez, és ezek mellett egy másodlagos jogalkotói szerepet is magukra öltöttek.  Lényegében tartalékos jogalkotói szerepet látnak el a Kongresszus felhatalmazása alapján, ahol pedig nincsen ilyen jogalkotási felhatalmazás, ott kreatív értelemzéssel törekszenek igazolni az elnöki cselekvést.

A philadelphiai Nemzeti Alkotmány Központ vezetője, Jeffrey Rosen egyik könyvében tanulmányozta a konzervatív felfogást valló legfelsőbb bírósági bírák bírói filozófiáját. Ezek alapján pedig azt a következtetést fogalmazta meg, hogy az amerikai konzervativizmus egyik modern paradoxona, hogy a korlátozott állam eszméjének zálogát egy kemény elnöki intézményben véli felfedezni. Ön is úgy gondolja, hogy Woodrow Wilson és Franklin D. Roosevelt elnöksége óta a progresszívok és konzervatívok egyaránt a robosztus elnökség mellett teszik le voksukat?

Én is úgy vélem, hogy mind progresszívok, mind pedig a konzervatívok az erős elnökséget kedvelik, de csak akkor, ha éppen az ő emberük lakik a Fehér Házban.  A progresszívok ikonként tisztelik FDR-t és Barack Obamát, akik agresszív módon bővítették a hivatalukból fakadó jogosítványaikat.  A konzervatívok pedig Ronald Reagan-t éltetik, aki szintén erős elnökségre támaszkodott a hagyományos értékek hatékonyabb érvényesítéséhez.

Miért gondolja úgy a könyvében, hogy egy eredeti alkotmányos felhatalmazását kibővítő elnökség veszélyt jelent az ország kormányzati intézményeinek egyensúlyára? Milyen fenyegetést jelent ez a többi hatalmi ágra, illetve a tagállamokra nézve?

Két dologra szükséges felhívni a figyelmet, amikor az egyik hatalmi ág informális módon megváltoztatja az alkotmányt, ideértve a saját hatáskörét, valamint az alapvető jogok kontúrjait.  Ez egyfelől azt jelenti, hogy az alkotmányban meghatározott formális alkotmánymódosítási eljárás elveszíti a jelentőségét.  Másodsorban teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy az amerikai alkotmány közel sem stabil, még kevésbé állandó érvényű.  Amikor az elnököt, a Kongresszust vagy a bíróságokat övező alkotmányos változásokat vesszük szemügyre, akkor pedig arra döbbenünk rá, hogy nincsenek kőbe vésett vagy érinthetetlen szabályok.  Ha azt hisszük, hogy bizonyos jogok tartósak vagy bizonyos elvek kőbe vannak vésve, akkor csak a jelenkor rövidlátóságában élünk.

Ugyanakkor nemcsak az elnökök vádolhatók azzal, hogy folyamatosan átrajzolják az alkotmány kontúrjait. Valójában a bírói hatalom, élén a legfelső bírósággal viseli a legnagyobb felelősséget az amerikai alkotmányértelmezés legjelentősebb fordulópontjaiért. Talán éppen ez az oka annak, hogy a legfelső bírósági bírói kinevezési eljárások így elmérgesedtek. Ön hogyan látja mindebben a bíróságok szerepét?

Úgy vélem, hogy mindhárom hatalmi ág kivette a részét az alkotmány informális módon történő átrajzolásából.  A bíróságok néha csak passzív szerepbe helyezkednek, és csak szentesítik a másutt (Kongresszus vagy elnök által) meghozott döntéseket.  Máskor a bíróságok szerepe aktívabb és azoknak az indítványozóknak a keze alá játszanak, akik az alkotmányjogi fogalmak hagyományos felfogását meg kívánják változtatni.  A bíróságok különösen az alkotmányos alapjogok kapcsán játszottak úttörő szerepet, olyan jogokat létrehozva vagy kiolvasztva az alkotmányból, amelyek a saját igazságérzetükhöz illeszkednek.

Milyen megoldást javasol a könyvében?

Az amerikaiaknak azt kell eldönteniük, hogy vajon az elnöki hatalomról kialakított álláspontjuknak négy vagy nyolcévente kellene-e változnia.  A kongresszusi képviselőknek, szenátoroknak ugyanezt kellene megfontolniuk.  A könyvem végén mintegy tucatnyi reform elfogadását javasolom, amelyek segíthetnek az elnöki hatalom korlátok közé szorításában.  A kérdés valójában az, hogy a jogalkotó őszintén kívánja-e az elnöki hatalom alkotmányos kereteinek megőrzését vagy csupán egy politikai pantomim játékot játszik.

Hogyan látja a tagállamok szerepét mindebben? Vajon az autonómiájuk megerősítése nagyobb garanciát nyújtana a túlsúlyossá váló szövetségi intézményekkel szemben?

Ahogy a történelem folyamán az Egyesült Államok lakossága egyre inkább nemzeti perspektívában gondolkodott, a lokálpatriotizmus meggyengült.  Az emberek megoldást keresnek a problémáikra függetlenül attól, hogy az szövetségi vagy tagállami.  Emellett az aktivisták nemzeti megoldások keresésében érdekeltek, mert így közpolitikai elképzeléseik szövetségi szinten valósulhatnak meg.  Végül pedig azt is szükséges megemlíteni, hogy a szövetségi kormányzat nagy összegű pénzügyi támogatásokon keresztül mintegy „megvásárolja” a tagállamok együttműködését.  Ezek mellett ugyanakkor a tagállamok politikusai előszeretettel panaszkodnak a szövetségi intézményekre, különösen pedig az elnökre.  Mára már bevett gyakorlattá vált, hogy a kormányzók egy-egy szabályozás alkotmányosságát vitatva akkor is pert indítanak a szövetségi intézményekkel szemben, amikor ahhoz nem fűződik kézzel fogható érdekük.  A tagállami politikusok ezzel sok esetben csak a Fehér Ház aktuális lakójával szembeni ellenérzéseiket jelzik. Bármilyen formát öltsön is, ez valójában a szövetségi térnyerés visszaszorítása a tagállamok által.
 

Saikrishna Bangalore Prakash a Virginia Egyetem alkotmányjogász professzora. Korábbam Clarence Thomas legfelső bírósági bíró tanácsadója volt. Kutatott a Princeton Egyetemen, valamint a Stanford Egyetem Hoover Intézetében.