Joguralom? Jogállam?

2020-12-03 13:11:00

Varga Csaba
Nehéz gondolkodni valamiről, amiről nem tudunk semmit.

És nehéz értekeznünk valamiről, amiről azt gondolunk, amit akarunk. S egy efféle vállalkozás értelmetlensége egyenesen abszurditásba fordul át, amikor ily módon éppen minősíteni kívánunk valamit. Merthogy a minősítés feltételezné, hogy mércét tartunk magunk elé, s tárgyunkat azzal megmérve megtudjuk, vajon megfelel-e annak. Ám ha a mérce tetszőleges, úgy mérésünk is tetszőleges lesz — álmérés, hiszen rokon- vagy ellenszenvünknél többet aligha fejez ki. Nos,

bármennyire bizarr egy ilyen eljárás, pontosan ez zajlik már régóta az Európai Unióban.

Abban az Unióban, amelyhez és amelynek a világháború óta zavartalan békében felnőtt, reményeink szerint bölcsességben gyarapodott nemzeteihez a ránk erőltetett diktatúra bukása után őszinte szívvel, jogos történelmi visszatérés érzetével csatlakoztunk. S az előbbi visszhangjaként és egyben felkorbácsolójaként, ez zajlik kies hazánkban is.

Ellenséges, megszégyenítéssel próbálkozó, nyíltan zsaroló perpatvar

ott, s boldog-boldogtalan hangoskodóktól előkapdosott mércétlen mérce mindenütt — mintha tudnának róla bármit azon túl, mint amit a szó hangulata éppen sugall nékik.

Ha orvos vagy természetbúvárló szól hozzám, az jelent valamit angol vagy szuahéli nyelven is, mert megfigyelésen, törvényszerűségként megfogalmazáson, szabatos meghatározáson alapszik. Épp a jogban lenne ez másként? Ahol bármi, amit mondunk, nem szóbeli tükörkép, hanem előírás, hivatalos várakozás, kötelező mérce, és pontosan azáltal, hogy ezt a jog állami kényszerrel fedezett érvénnyel teszi?

Ám ha így van ez, úgy a kérdés immár nem pongyolaságról, tudálékosságról, politikai bemondásról vagy zsurnaliszta mutatványról szól, hanem magáról a tárgyról. Amiről a jogtudomány elsőként azt állapítja meg, hogy lényegi vonásaiban vitatott, mert meghatározatlan fogalom. Voltaképpen nincs is saját tárgya. Leginkább ernyőfogalom, amit a tudomány jelző gyanánt használ, hogy ezzel bizonyos kívánatosnak tekintett dolgok szabályozottságát vagy biztosítottságát fejezze ki. Ráadásul gyakran helyettesíthető, más fogalmakkal részben egybefonódó, helyenként egyenesen felesleges. A mai német közjogban például a „jogállam” nem több, mint az Alaptörvény tételesen felsorolt követelményeinek garantált megvalósulása a gyakorlatban.

Majdhogynem szójáték zajlik itt.

Ahhoz hasonlatos csiki-csuki, mint az emberi jogoknál. Ahol kívülállók az „emberi jogok” nevében ostromolják a jog kapuját, hogy (mindenki mást tűrésre, netalán finanszírozásra kötelezve) abba vésethessék be igényüket. Ám mihelyst sikerrel jártak, a jog tengerében már közömbös lesz, hogy ez milyen mezben is történt.

Az elemzés során nemcsak a fogalom bizonytalansága derül ki, de az is, hogy mennyire változékony és környezetfüggő, mert kultúrák, hagyományok szerint eltérően alakul. Ráadásul nem olyasmi, ami van, hanem aminek lennie kellene, tehát vágy, pontosabban eszmény kifejezése csupán. Visszatérve tehát első kérdésünkre: miről is beszélünk? Röviden kifejezve, mind a hatalommal, mind önnön farkasaként a másikkal is szemben álló ember számára lehetőségként biztosított jogok és értékek egymás mellé sorolt halmazáról. S

mivel a legkülönfélébb kívánalmak szerepelnek benne, ezeknek egyszerre és ugyanazon teljességgel megfelelni egyszerűen nem lehetséges,

mivel egymással versengő támogatásuk egymás kioltásához vezetne. Így tehát bármely konkrét helyzetben mérlegelés, kompromisszum-teremtéssel történő egyensúlyozás szükséges ahhoz, hogy a jogállami kívánalmaknak az adott helyzetben szóba jövő összessége egyáltalán optimálisan megközelíthetővé és teljesíthetővé váljék. 

Így ha egyáltalán élhetnénk a jogállam fogalmával mérceként, megválaszolása még adott időben, kultúrán és hagyományon belül sem egyszerű igennel vagy nemmel megválaszolható kérdést vetne fel, merthogy hosszas bemutatást, példázások sokaságát, érvek és ellenérvek kiegyenlítődését feltételezné ez. Amiért is nyilván megtisztelő fejleménynek illenék tartanunk, hogy ötszázhúsz millió lakosából az Unió pontosan egy félig-meddig egyetemvégzett, szakmába még bele sem kóstolt hollandusra, Sargentini képviselőasszonyra bízta hazánk tekintetében ennek elvégzését.

Korunk jellemzője a keresztény középkor lelki ragyogásra vágyása után egy új ideokrácia.

Ez múltat, tapasztalatot egyaránt meghaladni kívánva világrengetőnek remélt - nemünkre, bőrszínünkre, szexualitásunkra, családban felnövekvésünkre, nemzetként élésünkre és továbbiakra vonatkozó - forradalmi gondolatait az egyetemes ember lappangó, de most felfedezett örök tulajdonságaként szeretné láttatni. 

A francia forradalmat kirobbantó eszmék is ennek örvén vezetődnek vissza klasszikus görög elődeinkre, olykor egyenesen a szellemi archeológia legkorábbi nyomaira. Pedig tudjuk, hogy noha ʻemberi jogokʼ megneveztettek már Dél-Amerika őslakosainak leöldöklése elleni tiltakozásul egy spanyol hittérítő ajkáról, mai mozgalma nem ebből, hanem felvilágosodásbeli forrásokból, majd a második világháború utáni lelkiismeretvizsgálatból, s végül az 1968-as lázadások utóhatásaként szökkent szárba. És ugyanígy nyilvánvaló, hogy mai összetettségében a jogállamiság XIX. századi, döntően német és angol fejlődésből született fogalom.
Mit takar hát e fogalom? Az ember civilizációs ön-nemesedésében fogant ideál ez, eszmény, melyet jogunktól, annak használatától várunk. Német földön az állam talajáról gondolva, angol földön a bírói hatalom által uralt jogra konkretizálva, francia földön pedig az alkotmány hangsúlyával — úgy és olyanná alakultan, ahogyan véletlen találkozásokkor országok, népek, kultúrák tanultak egymástól. Neve tehát akkortól van, amikor leírták; és úgy értették, ahogyan akkor gondolták — majd, ha hegemóniába kerültek, saját változatukat esetleg az emberiség egyetemes mintájává kikiáltva másokra is kiterjesztve általánosították.

Mert

a jogállam gondolata nem elvont, merő absztrakciókból szerkesztett szülemény,

hiszen sohasem volt vagy lett más, mint ami értékvállaló válaszok kikínlódásában az egyes országok saját jogában és kultúrájában felmerült kihívásokra formálódott. Angliában tehát így, Hollandiában úgy, Itáliában pedig amúgy. S bár kulturális érintkezések során csiszolódhatott, közös elnevezést szülve általánosodhatott, de

nem volt és maradt más, mint igény jele, irányjelzés:

egyes nemzetek önnemesedési törekvése lehetőségeinek és előrelépési útjainak halmaza inkább, semmint leltár vagy bármiféle befejezettség.

Ráadásul maga

a jogállamiság fogalma is mánkra jellemző mocsárküzdelemben alakult tovább az utóbbi időkben.

Használgatta ugyan jogirodalmunk, de legfeljebb bő szókészlete, csaknem fecsegése részeként. Többnyire csoportjelző volt, tehát meghatározott kultúra civilizációs előrelépésének kifejezője. Másra persze nem is lehetett volna használni, hiszen sohasem lett a jogban operatív terminus. Fontos szó lenne? A teljes 20. század német történelmének ezer legfontosabb dokumentumai közt mindössze háromszor említik, de sohasem hangsúllyal vagy meghatározóként. A Harmadik Birodalom legyőzetése után a bonni Alaptörvény a tartományok alkotmányos rendjének megnevezéseként használja a szót, de mint láttuk, önálló jelentés nélkül, hiszen az Alaptörvényben amúgy már rendezetteket rendelik hozzá. Használata majd a hidegháborúban, politikai okokból, a keleti fél ledorongolására alkalmazottan kezdett felélénkülni. Olyannyira, hogy

a Nemzetközi Jogtudományi Társaság 1957-ben Chicagóban járta körül fogalmát, amire válaszul 1958-ban Varsóban a „szocialista jogállam” melletti kiállással tromfoltak rá erre.

Kiabáltak egymásra a vasfüggönyön keresztül, eszmények és vádak kavarogtak, s ezzel a jogászoknál már terméketlenné lett fogalom átkerült először a politikai filozófia, majd a nemzetközi politika, és zsaroló feltételként végül az Egyesült Nemzetek nemzetközi segélyezési ügynökségeként működő Világbank világába. Legalább annyira piszkos, mint fennkölt szerepet töltött és tölt be mindezekben. Mert a segítségével végzett megszégyenítő zsarolás hatalomkiterjesztést szolgál: szép új világunkban immár béke honol, melyben háború tiltottsága okán a gazdasági térfoglalás, a tőkepiaci úton történő uralomszerzés lép előtérbe. Egyszerre amerikai és globális érdek, hogy nemzetközi gazdasági tranzakciók számára egységes, átlátható, biztonságos, a megszokott rutinnal bejárható jogi környezettel találkozzanak, amihez a saját berendezkedés átmásolása kínálkozik legegyszerűbbnek. A világ eddig elhanyagolt tájain sorjázni kezdenek hát a különféle felzárkóztató és modernizációs programok, sőt érdekvezérelt hazudozással rásegít erre a tudomány is, mondván — bár a bizonyításban utóbb megbukván —, hogy korreláció áll fenn a joguralom és a gazdasági fejlettség s teljesítmény szintje közt. Nyomorult brazil favella-lakó, ha ki akarsz törni, hozd hát be az amerikai jogot!

Hiába cáfol az élet, az érdek erősebb.

Pontosan az a két giga-szervezet ügyködik mostanában is ebben, amely leglátványosabb deficitjét éppen a demokrácia és a joguralom terrénumán mutatja fel. Hiszen az Egyesült Nemzetek Szervezetéről és az Európai Unióról mutatja ki rendre az irodalom, hogy külső hatások befogadása elől elzárkóznak, intézményi szerkezetükkel s erejükkel pedig legelébb is arra koncentrálnak, hogy saját hatalmi játékukat a vitathatóságnak még a lehetőségétől is megóvják, és jogkibocsátásukat bármiféle változás kiprovokálásának az ellehetetlenítésével eleve bebetonozzák.

Így jutunk el a mához, amikor a jogállam/joguralom semmit és bármit, mindent vagy bármit jelenthet egyidejűleg. Egy szóról beszélünk csupán, mely tetszőlegesen alakítható jelentéshordozásával és érdekharcokban inflálódó túlhasználatával már régen üressé lett. Jogon belül kitüntetett értelme voltaképpen nincs, csak a politikai iszapbirkózás használtatja úgy, hogy eközben a világ sok ezernyi tudományos és publicisztikai műhelyének milliónyi tagja azt aggat rá, amit csak akar. Hisz dogmatikája sincs, s így szilárd szerkezete, határoltsága sem. Miért éppen bővíthetőségének kellene ismernie korlátokat?

Bontsuk ki tehát teoretikusan, mi is voltaképpen az, amit eddig egyszserűen jogállamnak vagy joguralomnak neveztünk. Jellegét, irányát, létmeghatározását három évtizede egy a Bibó Szakkollégium frissen végzett jogászaitól meghívott oxfordi híresség világította meg, paradoxikus hangvétellel hívva fel arra hallgatóságát, hogy

jogállamiság-ügyben tudós könyvek helyett józan eszükre hallgassanak.

Mert könyveikben minden kor minden nemzete a saját kikínlódott tapasztalatokon átszűrt idealisztikumokat fogalmazza meg e címen. Nos, bár kétségtelenül szép dolog mások tudása, minden nációnak elsősorban mégiscsak saját feladatával kell megbirkóznia — annak gyötrő kérdésével, hogy miként járjon el saját kihívásaival szemben úgy, hogy ne csak ügyének elintézésében legyen sikeres, de egyszersmind szolgálja ezzel nemzetének és jogának civilizációs önnemesedését is. Mert jogállamiság iránti igényünkkel erkölcsi emelkedésre vágyunk, arra, hogy általa többek legyünk. És nem arra, hogy mint alkotmánybíráskodásunk első évtizedében, bunkóként forgassák valakik fejünk felett, hogy akár nemzeti előrelépésünk fontos ügyeiben lehetetlenülve áldozatokká magunk váljunk. Röviden szólva tehát,

semmiféle jogállami igény nem szolgálhat kollektív öngyilkossági paktumként.

Nemcsak mi világosodtunk meg, de visszatérően erre és így hivatkozva nyilván Izrael legfelsőbb bírósága is. Azaz adott hely és idő tapasztalata, annak különös sajátossága munkál bármely formájában. S ha partikuláris, úgy nem kiáltható ki egyetemesként, bárki próbálná is. Ami pedig ebből általánosodik, az tanulás, egymásra hatás eredménye csupán. Ámde mivel azért tanulunk, hogy magunk váljunk többé, ez sem több, mint a partikularitás újabb alakváltozata.

A jog világtérképén már a háttérgondolkodások is eltérőek. Az angol fejlődésben elkülönülő, olykor egymással ütköző helye volt a parlamentnek, a királynak, és a bíráskodásnak. Bár törvényt a parlament alkotott, jognak a bírósági gyakorlatban alkalmazott precedenseket tekintették. A joguralom kívánalma ezért számukra nem egyszerűen a törvénynek alávetettség volt, hanem mindenekelőtt az, hogy bírói fórumtól megítélhető legyen bármilyen konfliktus. A német fejlődésben viszont mindig is a törvényhozás határozta meg a jogot, előrelépés tehát itt azzal történt, hogy az uralkodói hatalmat s vele az államot is ez alá rendelték. Másfél évszázad továbbfejlődésében jutottak el a bonni Alaptörvényhez, amiben már sarokpontként fogalmaztak meg olyan értékeket, mint az emberi méltóság tiszteletét. Végezetül a francia jogállamiság egyfelől tükörfordítás németből, másfelől viszont középpontjában nem az állam áll, hanem bármely működés alkotmányossága. Mindezekből pedig látható, hogy a megközelítések változatossága mindazonáltal mégis összeérni látszik valahol, jelesül egy független szervtől történő megítélhetőség igényében. Angol–amerikai oldalon ez a hatalomgyakorlók és magánosok ügyeiben egyaránt hozzáférhető bírói megítéltetés, német–francia oldalon pedig az, hogy külön szerv (hetven éve a német alkotmánybíróság ill. hatvan éve a francia alkotmánytanács) ellenőrizhesse az államműködés alkotmányosságát.

Láttuk, hogy

a jogállam-gondolat mindenkori tartalma nem valami fennállónak a tükre, hanem vágyképe, eszménye csupán.

Olyan tökély, amely felé vallói csak igyekezhetnek, hiszen elérése eleve lehetetlen lévén, legfeljebb közelíthetnek. Maga e tartalom azonban leggyakrabban vegyes, és szabadon bővíthető. Alkotóinak egyik része kétség kívül a jog kellő formalitása és követése, másik része azonban érdemi tartalmakból áll elő. Olyan átfogó alapértékekkel, hogy hovatovább egybe is olvad minden egyébbel, mint amilyenek a demokrácia, a hatalommegosztás, az emberi jogok és hasonlók. Ám minél inkább általánosodik, annál inkább elveszíti megkülönböztethetőségét a többiektől, s ezzel használata értelmét is.

Eszerint

ha jogállamiságért folytatok harcot, feltételezek egy gondolatot vagy megállapodásszerű magot, aminek éppen a hiányát kérem számon.

Ám minden monográfia, tankönyv és eligazítás kényszeresen azzal indul, hogy pontos meghatározottsággal semmi ilyesmi nem áll rendelkezésre, csupán csak szerzői vélekedések garmadája — mindazonáltal, a fennálló jog utalásaiból s e hatalmas irodalomból, remélik, valamiféle közös mondandót bizonyára mégis kihámozhatunk.

Nos, híradásokból pontosan követhetjük, miféle vádaskodó fecsegéssel tékozolják az időt naponként Brüsszelben jogban (s gyakran minden másban is) egyébként járatlanok. Ám gondoljuk csak meg, miféle bűvészmutatványt feltételez e lényegi vitatottság harci helyzetben egy műveleti parancsnoktól, ki csak annak rémálmára emlékezhet, amit még a vezérkari akadémián kényes modorú, bőrfotelüket soha el nem hagyó ügyészek tanítottak néki. Mit tegyen hát? Igen vagy nem egyértelműségű parancsok tengerének hivatásrendjében élve most összevissza jogi dokumentumokból összerángatott pongyola felsorolásokon rágódjék? és önfényező szerzői csillogásokon, amiken annak idején át kellett rágnia magát? Merthogy most ezekből a csatazaj életveszélyes pillanataiban magának kell fabrikálnia iránytűt, ráadásul olyat, amelyet akkor is meg kell tudnia védeni majd, midőn esetleg sima arcú uracsok vizsgálgatják majd éveken át az ő szempillantás alatt kikényszerült parancsait? Abszurd e kép, de reális. Mert pontosan erről szól a katonai jog. S ha nem ily élesen, de erről is szól az, ami naponként Brüsszel, Luxemburg és Strasbourg, avagy (épp jogállami dilemmákban okosítóan) Velence uniós boszorkánykonyháiban zajlik.

Mindenki kezében Jolly Jokerek tömege, csak épp senki nem árulta el előre, hogy mikor mit fog érni a kártyájuk.

Tán még ők sem tudták. De bizonyos, hogy kinek-kinek pontosan annyit fog érni, mint amennyit bemond majd, amikor lecsapja.

Közel másfél évszázada ismerős tanulság szociológiából és egyéb tudományokból, hogy bárminek a túlhajtása annak ellenkezőjébe csaphat át. Klasszikus példaként ismerten a racionalitás szélsőséges hajszolása irracionalitást, a túlszabályozás összeomlást s ezzel anarchiát eredményezhet.

Nem véletlen ezért az sem, ha

a jogállam/joguralom-eszme ily zabolátlan túlművelése belülről kiégéshez, elhasználódáshoz vezet.

Vannak ugyan szerzők, kik világmegváltást várnak a joguralomtól, míg mások — egyre többen, egyre inkább amerikaiak — csak keserűséggel legyintenek, hisz egy egykor nagyreményű fogalmiságból puszta kagylóhéj, retorikai pufogás maradt. Merthogy e szép emlékű szóval valójában aligha közlök már többet, mint hogy szerintem éppen mi a jó, azaz mivel szembesítve vetlek meg téged.

Ugyanakkor a jog kiváltképpen példa arra, hogy bármit bárminek nevezhetünk, és ez addig, ameddig e megnevezés joghatálya él, a normatív rendben kétségbevonhatatlanul így, és nem másként érvényesül. Emlékezzünk csak arra, hogy a római jog már pontosan „tudta”, hogy bármely ismeretlen időben s helyen tengerbe süllyedt csónakban milyen sorban haltak meg egy család tagjai (persze, csak az öröklés szempontjából); hogy a klasszikus zsidó jogban az asszony néha férfi, és megfordítva; amint hogy az iszlám jogban esetleg ugyanígy behelyettesíthetővé válik a kutya és a macska. A jogalkotónak persze bármikor hatalmában állhatna — amit ténylegesen még soha sehol nem tett —, hogy egyszer igazán meghatározza, mit is kér számon, amikor jogállamiságot vár el egy államtól. Hiszen vagy tényállásszerűsíti a jogállamiság perfektuáltságát, vagy nem, de ez utóbbi esetben maradunk egy Mädchen für alles amorfitásánál. Ám ha definiálná, úgy már új ismerettárgy, nevezetesen tételes jogi tárgy lenne ebből, amelyben az válik immár lényegtelenné, hogy minek is nevezi ezután a jog. Hiszen a jogba beírással lényege alakul át, amint ezt korábban már példáztuk az emberi jogok nevében indított küzdelem és a siker utáni szétválással.

Következtetésként talán egyértelmű, hogy tévedés lenne a Brüsszel és Budapest közti véleményütközésben eltérő jogállamiság-felfogást feltételeznünk. Amit láthatunk, csupán annyi, hogy

hamiskártyásként az egyik fél Jolly Jokert játszik olyan kártyalapokkal, amiknek nincs határozott értéke,

s így voltaképpen kártyajáték sincs, a másik pedig csak figyelmeztet erre, mint talán nem lényegtelen körülményre. Nyilvánvaló, hogy

amikor csatlakozásakor Magyarország felvállalta a Rule of Law, État de Droit, Rechtsstaat értékeit, ezek akkori felfogásának hallgatólagos elfogadásával tette, amit senki sem tekinthetett egy bármikor bármivel újra töltögethető, összevissza ráncigálhatóan üres keretnek.

Hiszen ha ma megállapodunk, hogy ezentúl nem verekedek, holnap nem fogja már azt is jelenthetni, hogy hitvesemet szintén átengedem. Új helyzetet kizárólag az jelenthetne, ha Brüsszelnek jogszerű lehetőségében állana, hogy most már kötelezően számon kérhető jogállami vagy egyéb minőségeket tényállásszerűsíthető pontossággal előírjon. Ekkor és ezzel valóban mérce jönne létre, mérés is lehetővé válna, ami persze — bármilyen nevet hordozna is — immár eltérő tárgy lenne attól, mint amit az imént felvázolni igyekeztünk.

A szerző jogfilozófus professor emeritus.