Új lendületben a lengyel-német-francia tandem?

2021-01-07 15:13:00
A német elnökség ideje alatt új lendületet kapott a Varsó Berlin és Párizs között a hidegháborút követően létrejött diplomáciai együttműködés – állapítja meg egy uniós elemzésekkel foglalkozó portál.

Az EUObserveren a 2020-as német soros elnökség kapcsán megjelent elemzés egy eddig kevéssé tárgyalt fejleményre hívja fel a figyelmet. A szerző szerint ugyanis mindazok számára, akik értő szemmel igyekeznek olvasni a kontinens geopolitikai fejleményeit, egyértelművé kell hogy váljon, hogy a „weimari háromszögnek” nevezett szubregionális – vagyis Unión belüli – együttműködés új lendületet kapott.

A három ország külügyminiszterei még október közepén találkoztak Párizsban, ahol közös közleményben értékelték az Európai Unió Oroszországhoz és Kínához fűződő viszonyát, továbbá a koronavírus-világjárvány fejleményeit. Megjegyzendő, hogy

a három ország ilyen formációban közös közleményt 2016 óta nem adott ki.

A szerző kiemeli, hogy a weimari háromszög felélénkülése ugyan nem feledteti a Varsó és az uniós csúcsintézmények közötti, jellemzően jogállamiság-fókuszú vitát, mégis jelzi, hogy Párizs és Berlin természetesnek gondolja, hogy kritikus biztonságpolitikai kérdésekben helyet kínáljon maga mellett a tárgyalóasztalnál a lengyel fél számára. 

A Varsó, Párizs és Berlin közötti geopolitikai együttműködés felélénkülése különösen a Szovjetunió felbomlása kapcsán létrejött geopolitikai erőviszonyok tükrében bír jelentőséggel. Ahogy arra a lengyel-amerikai diplomata és geostratéga, Zbigniew Brzezinski A nagy sakktábla című könyvében rámutat, a weimari háromszög (mely nevét arról a német városról kapta, ahol a háromoldalú tárgyalásokat jellemzően tartották) egyedi geopolitikai tengelyt jelent a kontinensen, amelynek jelentőségét két fontos tényező adja: egyrészt olyan három fejlett nemzeti öntudattal rendelkező ország alkotja, amelyek össznépessége meghaladja a 180 millió főt. 

Másrészt pedig létrejötte egyszerre garancia arra, hogy az európai hatalmi egyensúlyt a Franciaország és Németország közötti esetleges érdekellentétek nem veszélyeztetik, miközben Európa keleti és nyugati része is megfelelően képviselheti álláspontját.

A körülmények szempontjából jelentőséggel bíró tény továbbá, hogy Európa két fő hatalmi tényezője egymástól eltérő Európa-vízióval rendelkezik, s ez az ellentét rendszerint megjelenik, valahányszor napirendre kerül annak kérdése, hogy milyen geopolitikai szerepre is pályázhat az Európai Unió a jövőben.

Miközben ugyanis a francia elképzelés azt tartja kívánatosnak, hogy Franciaország vezetésével egy egyesült és független Európa jöjjön létre Amerika itteni szerepének párhuzamos és folyamatos csökkenésével egyidejűleg, a német vízió Európa fejlődését folyamatos amerikai befolyás mellett képzeli el.

Az EUObserver szerzője is ezt az összefüggést szem előtt tartva írta meg a cikkét. Szerinte ugyanis

Joe Biden elnöksége és külpolitikai szándékai egyértelműen újra felszínre hozták azt a vitát, amelyet a német és a francia Európa-vízió körüli szemléletmódbeli különbségek okoznak.

Annegret Kramp-Karrenbauer német védelmi miniszter nyomatékosította, hogy Európa az Egyesült Államok és a NATO nélkül képtelen megvédeni magát; röviddel ezután meg is érkezett Emmanuel Macron francia elnök válasza a geopolitikailag függetlenebb Európáról szóló francia állásponttal” – írja a szerző.

Ehhez a vitához szólhatott hozzá a lengyel védelmi miniszter, aki összességében a német álláspontot támogatta azzal a csavarral, hogy Németországtól eltérően a lengyelek inkább kétoldalú kapcsolatok útján képzelik el a védelmi együttműködést az Egyesült Államokkal – vagyis garanciát nem az egységes uniós, vagy a NATO útján történő multilaterális együttműködésekben látják. Ennek oka az lehet, hogy Lengyelország meggyőződése, hogy sem Franciaország, sem pedig Németország nem képes megnyugtató biztonságpolitikai garanciákat találni egy esetleges orosz fenyegetés megfékezésére.

A szerző mindebből azt a következtetést vonja le, hogy

Lengyelország, Németország és Franciaország hármasa kulcsfontosságú Európa stabilitása szempontjából,

különösen a Brexit utáni korszakban. Ha ugyanis az Európai Unió csúcsintézményeit vezető politikusok kulcskérdésekben haboznak dönteni, akkor a tagállamoknak maguk kell kezükbe venni sorsukat.

A szerző Josep Borrellt, az Európai Unió egyik vezető diplomatáját hozza fel példaként, aki a keleti partnerség országaiban (különösen a Fehéroroszországban, Örményországban és Azerbajdzsánban) dúló konfliktusok kapcsán igyekezett eloszlatni az Európai Unióval szembeni esetleges elvárásokat, mondván, hogy senki se számítson többre az Unió részéről, mint diplomáciai közbenjárásra és pénzügyi segítségnyújtásra.

Fotó: ERIC PIERMONT / AFP

Dobozi Gergely