Nincs kétség afelől, hogy ezen a nyáron az amerikai legfelső bíróság jövője határozta meg a tengerentúli politikai és közéleti vitákat. Bár tavaszi terminusa ezúttal is sűrűnek és alkotmányjogi szempontból jelentősnek bizonyult, most mégis inkább a testület 81 éves tagjának, Anthony Kennedy bírónak a június végén tett, nyugdíjba vonulásáról szóló bejelentése áll minden figyelem középpontjában. Két hét sem telt el a bejelentéstől, és Donald Trump elnök Brett Kavanaugh személyében már meg is nevezte az utódnak szánt bírót, akinek kinevezése a Szenátus későbbi megerősítésétől függ. A legfelső bíróságon töltött harmincévnyi szolgálat után, a jelenlegi doyennek számító Anthony Kennedy visszavonulásának híre elsősorban a progresszív és baloldali köröket rázta meg. Dacára annak, hogy Kennedy bíró még a republikánus Ronald Reagan elnök kinevezettje, a progresszív baloldaliak legnagyobb félelme, hogy távozása olyan mélyreható és egyúttal maradandó ideológiai változásokat indíthat meg a legfelső bíróság gyakorlatában, amely aztán jó eséllyel szabja át az amerikai alkotmányos és közpolitikai gondolkodás irányát. Jól tükrözi mindezt a Szenátus demokrata csoportját vezető Chuck Schumer nyilatkozata, amely szerint „legalább egy generáció óta ez a legjelentősebb üresedés a legfelső bíróságon.” Ezen ellentmondás és a mostani kinevezés tétjének megértéséhez azonban érdemes a legfelső bíróság tengerentúlon játszott közpolitikai, és benne Anthony Kennedy kissé ellentmondásos szerepét történelmi perspektívából szemügyre venni.
A legfelső bíróság erőteljes és meghatározó szavát az amerikai politikai és alkotmányjogi életben nem más, mint saját maga alakította ki nem sokkal a függetlenségi háborút követően. A John Marshall bíró vezette testület az 1800-as évek hajnalán, meglehetősen ironikus módon, éppen a saját hatáskörét megalapozó egyik törvényhellyel összefüggésben mondta ki, hogy a bíróság az alkotmányba ütköző szövetségi törvényeket érvénytelennek mondja ki. Ezzel pedig az erős hatalommegosztás hagyományát teremtette meg, amelyben a legfelső bíróságra a demokratikus döntéshozatal alkotmányon alapuló bírósági kontrolljának szerepe hárul. A bírósági kontroll tényleges hangsúlyai az amerikai történelem során persze folyamatosan változtak, de ez a felfogás ágyazott meg annak, hogy a 20. század második felétől kezdődően az alkotmány progresszív értelmezésén keresztül egyre inkább a legfelső bíróság vindikálta magának a jogot ahhoz, hogy valamennyi jelentős társadalmi és politikai kérdésben kimondhassa a végső szót. E felfogás szimbólumává Kalifornia egykori kormányzója, Earl Warren vált, akit Eisenhower elnök 1953-ban, meglehetősen ironikus módon, éppen azért nevezett ki a bíróság élére, hogy mérsékelje politikai ambícióit. Ez azonban cseppet sem vette el sem Warren kedvét, sem ambícióját, és minden idők legmélyebb hatású társadalmi változását megindító intézményt kovácsolt a bíróságból.
A Warren-féle bíróságot leghűebben talán a New York Times 1967-es tudósítása jellemzi, amely azzal a felkiáltásszerű kérdéssel kezdődött, hogy hol lenne Amerika Earl Warren nélkül? Magyarázatként pedig hozzátette, hogy a Warren-bíróság működése olyan mélyreható társadalmi, politikai és jogi változásokat indított el, amelyre még amerikai elnökök is képtelennek bizonyultak korábban. Earl Warren közös nevezőt talált a legnagyobbrészt még Franklin D. Roosevelt elnök által kinevezett progresszív szemléletű bírókkal, akik a bíróság döntéseit saját politikai elképzeléseik megvalósításának terepeként látták. Sok más mellett a Warren-féle bíróság vetett végett az úgynevezett „Jim Crow”-korszakként elhíresült szegregációnak, emellett elismerte a pozitív diszkriminációs gyakorlatot, a javarészt tagállami hatáskörben lévő büntető igazságszolgáltatás elé alkotmányos korlátokat állított, így például megkövetelte ügyvéd jelenlétét az eljárás folyamán, valamint megtiltotta a jogsértő módon beszerzett bizonyítékok felhasználását, korlátozta az állam adatszerzési és megfigyelési lehetőségeit, elismerte a magánszférához való jogot, amivel egyúttal kikövezte az abortusz jogként való elismerését, illetve, még ha csak pár évre is, de a halálbüntetés alkalmazását is felfüggesztette. Ezek az 1960-as években forradalmi változásokat jelentettek, és a legfelső bíróság kétségkívül egy új, liberális szellemi korszakot nyitott meg nemcsak Amerikában, hanem világszerte egyaránt.
Ezzel egyidejűleg ugyanakkor a legfelső bíróság egy sajátos „kulturális és ideológiai harc” színterévé is vált. Az amerikai társadalom ugyanis nem volt sem kész, sem pedig képes ezeket a változások elfogadni, és emellett egyre többen tették fel a kérdést, hogy vajon helyes-e, ha a változás motorjává a demokratikusan működő intézmények helyett a legfelső bíróság válik. A közhangulat egyre inkább az intézmény ellen fordult, és elsőként Richard Nixon elnökre, később pedig a nála jóval karakteresebb, Amerikáról és a hagyományos amerikai értékekről határozott elképzelést valló vezetőre, Ronald Reagan elnökre maradt, hogy új bírák kinevezésével egy olyan konzervatív ellenforradalmat készítsen elő, amely képes letörni a Warrenbíróságot jellemző progresszív alkotmányos víziót. Reagan elnök ebben a szellemiségben látott hozzá olyan új bírák megnevezéséhez, akik képesek kifogni a szelet a progresszív felfogás vitorlájából. Ehhez pedig az elnöksége idején megürülő, összesen négy bírói hely meglehetősen jó esélyeket és reményt kínált. Ennek jegyében sikerrel nevezte ki William H. Rehnquist–et új elnöknek, valamint a progresszív felfogást elutasító originalista alkotmányértelmezéséről híressé vált, és a szellemi ellenforradalom élére álló Antonin Scaliát. Négy kinevezettje között volt a katolikus kaliforniai családból származó és Harvardon diplomázott Anthony Kennedy is, akit a Szenátus egyhangú döntésével erősített meg 1988 februárjában. A ’90-es évekre pedig már többségben voltak a republikánus elnökök által kinevezett bírák. Mindennek dacára mind a remélt konzervatív ellenforradalom, mind pedig a Warren-korszak hagyatékának felszámolása elmaradt.
Az erőteljes konzervatív fordulat elmaradása egyszerre több okra is visszavezethető. Egyfelől a bíróság elnöke, William H. Rehnquist, bár maga ízig-vérig konzervatív felfogást vallott, elnökként az intézmény presztízsének, stabilitásának és integritásának megőrzése mindennél fontosabb volt számára. Ennek szellemében a legfelső bíróságot igyekezett távol tartani a „kulturális és ideológiai harctól”, és a Warren-bíróság számos progresszív döntését éppen olyan indokok miatt nem bolygatta, mert azok az ország kultúrájának szerves részeivé váltak. A legfelső bíróság kétségkívül Rehnquist elnökségének köszönhetően vált a világ legnagyobb presztízsű és legmagabiztosabb bíróságává, amit jól mutat, hogy különösebb presztízsveszteség nélkül avatkozhatott be, és oldotta meg a nemzeti krízissé dagadó Al Gore és ifjabbik Bush között zajló elnökválasztási küzdelmet 2000-ben. Rehnquist elnöki felfogása csakúgy, mint a nyomdokain járó utódjáé, John G. Robertsé, bár a bíróság intézményi erejében és felsőbbrendűségében forradalmi erősödést hozott, ugyanakkor nem igazán kedvezett az erőteljes konzervatív ellenforradalomnak.
A konzervatív fordulat zátonyra futásához azonban Kennedy bíró munkássága is erőteljesen hozzájárult, akit a sajtó gyakorta nevez úgy, hogy „swing justice”, vagyis ingadozó bíró. Ennek oka, hogy számos kérdésben inkább a progresszív felfogást képviselő bírák pártjára állt. Az utóbbi csaknem két évtized során pedig a négy konzervatívabb és négy progresszív felfogású bíró mellett általában az ő szavazata számított perdöntőnek. Ennek eredményeként a kiemelkedően fontos és ideológiai vitával átitatott olyan társadalmi kérdések, mint az abortusz lehetősége, az egyetemek és más iskolák pozitív diszkriminációs felvételi rendszerének legitimitása, a halálbüntetés feltételeinek szigorítása, illetve nem utolsó sorban az azonos neműek házasságának elismerése, a progresszív irányba dőltek el. A közéleti vitákban Kennedy bíró kifejezetten úgy foglalt állást, hogy az alkotmány a társadalmi változásokkal együtt fejlődik, és a legfelső bíróságnak progresszív módon kell segítenie e változások minél teljesebb érvényesülését. Ebben a szellemben az ő nevéhez fűződik az azonos neműek házassághoz való jogának fokozatos elismerése, amely döntéseket éppen ugyanolyan progresszív, változást akaró politikai elképzelések vezérlik, mint annak idején a Warren-bíróság döntéseit. Mindezek következtében a kisebbségbe szoruló ellenforradalmi konzervatívok vezéralakja, Antonin Scalia leginkább csak a néhol apokaliptikus, néhol pedig epés hangvételű különvéleményeiről maradt ismert, amelyekkel egyszerre tudatta az ellenforradalom bukását és a bíróságon belüli konzervatív koalícióépítés sikertelenségét.
Ez a történelmi perspektíva világít rá arra, miért ellentmondásos Anthony Kennedy bíró hagyatéka a konzervatív amerikai gondolkodók szemében, illetve ezzel együtt visszavonulása miért lehet sorsfordító a legfelső bíróság életében. Visszavonulásával ugyanis az abortusz lehetőségének engedélyezésétől kezdve a pozitív diszkriminációs gyakorlaton át egészen az azonos nemű párokat megillető jogokig, olyan liberális precedensdöntések sora kerül veszélybe, amelyek nem feltétlenül a legfelső bíróság egyhangú és nyugvópontra jutott gyakorlatának részei, hanem kizárólag az ő szavazatával eldöntött, de továbbra is olyan közpolitikai kérdések, amelyek élesen megosztják mind az amerikai társadalmat, mind pedig a legfelső bíróság tagjait. Kennedy bíró utódjának szánt Brett Kavanaugh éppen ezért juthat kulcsszerephez az elmaradt konzervatív ellenforradalom folytatásában, illetve sikerre vitelében.
A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója.
