Mi is az a hetes cikkely?

A többszintű, egymásra épülő, ezáltal nem összevonható procedúrát a tagállamok egyharmada, az Európai Bizottság (EB) vagy az Európai Parlament (EP) által a Tanácsnak intézett javaslata indíthatja el. A Tanács ez alapján konzultál az érintett tagállammal, melyet követően négyötödös többséggel, továbbá az EP egyetértésével állapíthatja meg, hogy az értékek megsértésének egyértelmű veszélye fennáll-e. A második szakaszban kezdeményezőként már csak a tagállamok egyharmada, illetve az EB állhat, a főszerep pedig a tagállamok állam- és kormányfőiből álló Európai Tanácsra hárul. A plénum egyhangúlag dönt arról, hogy a tagállam súlyosan és tartósan megsérti-e a közösségi értékeket. Ezt követően kerülhet csak sor az uniós tagságból eredő egyes jogosultságok felfüggesztésére, amely szintén magas, minősített többséghez kötött döntéshozatal.

A fentebbiek alapján számos kritika megfogalmazható az eljárással kapcsolatban. Először is szembeötlő, hogy a szankciós, ultima ratio jellegű rendelkezés alapvetően ellentétes az Európai Unió létrejöttét inspiráló elvekkel, továbbá idegen elemnek tekinthető az Unió együttműködésen, valamint kölcsönösségen alapuló logikai rendszerében. A büntető karakteren túl azonban további problémák is felmerülnek a 7. cikk kapcsán.

Az „atomfegyver” működésképtelenségét mi sem jellemzi jobban, mint az aktiválásához szükséges eljárásrend körülményessége. Nehéz elvonatkoztatni attól a ténytől is, hogy egy olyan súlyos eljárás lefolytatását, amely akár a tagállam szavazati jogának a felfüggesztésével is járhat, olyan szereplők kezdeményezhetik, akik jellemzően nem rendelkeznek a helyzet érdemi megítéléséhez szükséges ismeretanyaggal, vagy azok természetüknél fogva politikai jellegűek. Érdemes továbbá felidézni Juncker bizottsági elnöknek azon 2014-ben tett kijelentését, miszerint a „Bizottság nem szakmai testület [...],  a Bizottság politikai szerepet tölt be, és szeretném, ha a jövőben ez a politikai szerepe megerősödne. Sőt, nagyon erős politikai szerepet szánok neki.” Az EP esetében ez a politikai szerep még markánsabb, tekintettel arra, hogy soraiban különböző ideológiák mentén munkálkodó pártpolitikusok foglalnak helyet.

A 7. cikk alkalmasságával kapcsolatban további kétségre ad okot az, hogy az európai uniós jogrendszer  rugalmas, folyamatos fejlődésben lévő joganyag. Ennek következtében nem idegen tőle az olyan képlékeny, széleskörű interpretációt engedő fordulatok alkalmazása, mint amilyeneket a 7. cikk is tartalmaz („egyértelmű veszély” vagy az értékeknek egy tagállam általi „súlyos megsértése”). Bár a Szerződések rendelkezéseinek autentikus értelmezésére egyértelműen az Európai Bíróság lenne jogosult, az azonban nem részese a 7. cikk által lefektetett eljárás egyik fázisának sem. Ennélfogva kérdésként merül fel, hogy az említett fogalmaknak az értelmezése mennyire hiteles egy olyan politikai testülettől, mint például az EP.

Ettől a ponttól kezdve pedig nyitott az út ahhoz, hogy egy politikai érdekektől vezérelt kisebbség kezdeményezésére az Európai Unió szóban forgó közjogi rendelkezése a napi politikai csatározások martalékává váljon. Így kerülhetett sor arra, hogy egy, a magyar jogállamiság és demokrácia állapotát óhatatlanul felületesen ismerő, a közösségi jog önmagával ellentétes értelmezésében politikai lehetőséget meglátó csoport állt a szankciós javaslat élére, egyben elérve, hogy az EP igazságügyi bizottsága kritikus különjelentést (Sargentini-jelentés) készítsen Magyarországról. Mindezek fényében megállapítható, hogy bár a 7. cikk egy eredendően az alapelvek védelmére létrehozott közjogi intézmény, tartalmilag mégiscsak a politikai nyomásgyakorlás eszköze, amelynek a visszaélésszerű értelmezése kizárólag a bizalmatlanság további fokozására, valamint az Európai Unió alapját képező tagállamok közötti szolidaritás rombolására alkalmas.