Az új főbíró szenátusi meghallgatása történelmi kontextusban

2018. szeptember 11. 13:34

Az Egyesült Államok Szenátusának bírósági ügyekkel foglalkozó bizottsága az elmúlt héten hallgatta meg a Donald Trump elnök által nyáron a legfelső bíróság tagjává jelölt Brett Kavanaugh–t. A meghallgatás a progresszív felfogású demokrata szenátorok elkeseredett ellenállásáról árulkodott. Ez nem véletlen, ugyanis az új bíró sikeres kinevezésével lényegében Franklin D. Roosevelt elnöksége óta először lesznek szűk többségben a konzervatív értékek mellett elkötelezett, originalista alkotmányértelmezést valló bírák, amely konzervatív szellemi korszakot nyithat az XXI. századi Amerikában.

2018. szeptember 11. 13:34
null

Valóságos tortúrával ért fel a Donald Trump elnök által nyáron a legfelső bíróság tagjává jelölt Brett Kavanaugh közel egy hétig tartó szenátusi meghallgatása. A novemberi félidős választások előtt még biztosan republikánus többségű Szenátusban a demokrata kisebbség egy utolsó elkeseredett támadást indított azért, hogy a leendő főbíró szeptember végére tervezett szenátusi megerősítését megakadályozza. Ennek közelebbi megértéséhez azonban érdemes szemügyre venni milyen közjogi szerepet is játszik a Szenátus a legfelső bírósági bírák elnöki kinevezését megelőzően. Vajon a szenátusi meghallgatásoknak mi a történelmi funkciója Amerikában, illetve mindezek tükrében mi is a tétje a jelenlegi meghallgatásnak és megerősítésnek?

Az amerikai alkotmányos berendezkedés egyik jellemző sajátossága az úgynevezett „fékek és ellensúlyok” elvének következetes érvényesítése. Ennek megfelelően a közhatalomgyakorlás az esetek túlnyomó többségében több alkotmányos intézmény között oszlik meg. Ehhez pedig az a további amerikai alkotmányjogi jellegzetesség társul, hogy a hatalomgyakorlás ilyetén megosztottsága nemcsak hagyományos értelemben vett horizontális, vagyis különböző szövetségi hatalmi ágak közötti viszonyban, hanem vertikálisan, vagyis a tagállomok és a szövetségi hatalom viszonyrendszerében is tetten érhető. Valójában a szövetségi hatalom terjedelmét, határait, illetve ezzel párhuzamosan a tagállamok autonómiáját, szuverenitását övező közjogi viszonyrendszer nyomta rá legerősebben a bélyegét az Egyesült Államok belpolitikai küzdelmeinek történetére, illetve nem kis részben mind a mai napig meghatározó alakítója e küzdelmeknek. Ebben a küzdelemben pedig kiemelt szerepet játszott a legfelső bíróság gyakorlata, illetve magának a bírák kinevezésének alkotmányos rendje, így a Szenátus előtti meghallgatásuk is.

Az alapítók elképzelései szerint a Szenátus a tagállami jog és érdekképviselet elsőszámú letéteményese, amelyet ennek megfelelően erős jogosítványokkal ruháztak fel. Többek között az Egyesült Államok nemzetközi szerződések ratifikációja, az elnökkel szemben közjogi felelősségrevonás (közismertebb nevén az impeachment), illetve a legfelsőbb bíróság tagjainak meghallgatása és jelölésüket követő megerősítése tartozik a jogkörébe. Az amerikai alkotmány rendelkezései szerint ugyanis az elnök joga jelölni, majd pedig – a Szenátus megerősítését követően – kinevezni a legfelső bíróság tagjait. Vagyis a legfőbb bírói fórum tagjainak élethosszig tartó mandátummal járó kinevezési jogköre az elnök és a Szenátus között oszlik meg. Az Egyesült Államok történetének első közel másfél évszázada során ez az alkotmányjogi szabály sokkal inkább a tagállamok autonómiájának védelmét garantálta a terjeszkedő szövetségi hatalommal szemben. Egészen 1913-ig, a 17. alkotmánykiegészítés elfogadásáig a szenátorokat a tagállami törvényhozások delegálták, akik ennek megfelelően a tagállami érdekeket, illetve a tagállami önállóság megőrzését képviselték a szövetségi törvényhozás felsőházában. Ennek megfelelően az elnök által javasolt bírójelöltek meghallgatása és megerősítése során a szenátorok kiemelt figyelmet szenteltek a jelöltek szövetségi hatalom korlátozottságát, illetve a tagállami autonómia garanciáit érintő nézeteinek. Ennek köszönhető, hogy a polgárháborút követő korszakban a konföderációs elképzelés vereségének dacára a legfelső bíróság továbbra is folyamatosan kiállt a tagállami jogosítványok megőrzése mellett. A XX. század elején kinevezett, a köznyelvben csak „four horsemen”-nek, vagyis „négy lovas”-nak keresztelt bírák voltak az utolsók, akik a régi dogmák szerint szálltak szembe Franklin D. Roosevelt elnök ambiciózus, progresszív szövetségi államának elképzelésével, és egészen 1937-ig sikerrel akadályozták meg az úgynevezett New Deal-elképzelés számos szabályának életbe lépését, illetve a társadalmi problémák orvoslására és alakítására megtervezett robosztus szövetségi intézményrendszerének működésbe lendülését.

A szenátorok közvetlen választását előíró 17. alkotmánykiegészítés fordulópontot jelentett, és jelentősen erodálta a tagállamok politikai érdekérvényesítő képességét. Ennek pedig az egyik igen világosan tetten érhető következménye volt, hogy ezt követően az elnökök, első ízben Franklin D. Roosevelt elnök olyan bírókat nevezhetett ki a legfelső bíróság soraiba, akik már cseppet sem voltak érzékenyek a tagállamok autonómiája iránt, és szabad utat engedtek a progresszív és etatista elképzelések mentén terjeszkedő szövetségi állami szabályozásoknak. Ennek fényében nyernek igazi értelmet Franklin D. Roosevelt elnök 1936 januárjában a washingtoni Kongresszusban tartott évértékelőjén elhangzott szavai, miszerint: „[ú]j közhatalmi eszközöket teremtettünk. A népi kormányzat kezében ez a hatalom üdvös és megfelelő”. A „liberális” címkét ekkor magára öltő progresszív roosevelti forradalom így terjesztette ki a szövetségi állam „felelősségvállalását” és ezzel együtt szabályozási hatalmát az egész amerikai nemzetre, ami egyúttal a tagállamok és a szövetség közötti hatalmi egyensúly felborulását, illetve a tagállami önállóság elolvadását is jelentette. Ezt a politikai elképzelést szilárdították meg a legfelső bíróság többségbe került progresszív tagjai egyfelől azzal, hogy hosszú évtizedekre feladták a tagállami autonómia szövetségi szabályalkotással szembeni védelmét. Másfelől pedig, ezzel párhuzamosan, a legfelső bíróság az eredetileg kizárólag a szövetségi kormányzat és a szövetségi hatalom korlátozása érdekében elfogadott alkotmánykiegészítésekben foglalt alapjogokat a tagállamokkal szemben is fokozatosan érvényesíthetőnek ítélte, úgymond „inkorporálta”. A bíróság mindezzel nemcsak a tagállami jog és szabályalkotás önállóságát csorbította, hanem egyúttal azt a célt is tudatosan tűzte a zászlajára, hogy a bíróság nem a tagállamokban vagy még alacsonyabb fórumokon demokratikus elvek mentén elfogadott jog és rend őrévé, hanem ehelyett a progresszív ideológia mentén előre megtervezett és megszerkesztett társadalmi változások hajtóerejévé kíván válni. Erre legjobb példaként az ezt a korszakot megnyitó, 1954-ben meghozott Brown v. Board of Education of Topeka megnevezésű döntés bírósági vitája szolgál, amelynek során a bírák maguk is tisztában voltak azzal, hogy az úgynevezett separate but equal-elv mentén érvényesülő szegregáció felszámolásának azonnali előírása jónéhány tagállamban hosszú ellenálláshoz és zavargásokhoz fog vezetni. A döntést követően a bíróságot intellektuálisan meghatározó bírák egyike, Hugo Black a The New Republic újságírójának gratulációját lakonikus tömörséggel úgy hárította el, hogy „emberek fognak meghalni”, mellyel a bírósági döntés felforgató jellegére utalt. E döntést mindazonáltal a társadalomtervezésre törekvő további progresszív döntések sora követte az 1960-as és 1970-es években.

A progresszív liberális eszme ezzel fejlődött kiforrott alkotmányjogi gondolkodássá, és így gyűrte maga alá az amerikai államszerkezetet. Erre a hatalmi térnyerésre született válaszként a William Buckley által 1955-ben alapított National Review magazin hasábjain megalapozott radikális konzervatív mozgalom. A legfelsőbb bíróság pedig ettől az időponttól egyre inkább egy nyílt ideológiai küzdelem színterévé vált, amelyet mi sem igazol jobban, minthogy az 1930-as évek második feléig a döntések több mint kilencven százaléka egyhangúlag született, ettől kezdve azonban a megosztottság és a különvélemények váltak az intézményi működés meghatározó jellemzőjévé. A bíróságon kívül pedig a bírák kinevezésének folyamata, benne szenátusi meghallgatásuk is a progresszív és konzervatív felfogást képviselők közötti ideológiai küzdelem része lett. John Marshall Harlan volt az első jelölt 1955-ben, akinek szenátusi meghallgatása során a déli államok, különösen Mississippi, Arkansas és Észak-Karolina szenátorai éles kritika tárgyává tették a bíróság saját magára öltött újfajta szerepét és benne a progresszív törekvéseit. Ettől kezdődően a szenátusi meghallgatások egyfelől tüzetes vizsgálat alá vették a jelöltek etikai alkalmasságát, képzettségét, illetve bírói elképzeléseit, másfelől pedig fórumként szolgáltak a szenátorok kritikájához és saját politikai elképzeléseinek népszerűsítéséhez.

A William Buckley és Barry Goldwater által az ’50-es évek második felében útnak indított konzervatív ellenforradalom végül a hagyományos amerikai értékek védelméért elkötelezett Ronald Reagan elnökségében jutott győzelemre. A Reagan elnök által kinevezett bírák konzervatív elképzelést védő úgynevezett originalista alkotmányértelmezése a progresszívizmus további terjedését sok területen, így többek között a tagállami jogosítványok további erodálása terén megállította ugyan, de a sokak által várt ellenforradalmi fordulat sikerre viteléhez már nem volt elég ereje, és Bill Clinton ’90-es évekbeli elnöksége miatt már megfelelő utánpótlása sem. Brett Kavanaugh most azt az Anthony Kennedy bírót váltja, aki bár Reagan elnök kinevezettje, de ingadozó ítélkezési gyakorlata és felfogása miatt valójában inkább a konzervatív ellenforradalom egyik kerékkötőjének számított. Így Brett Kavanaugh kinevezése alapvető változást ígér a bíróság alkotmányos felfogásában és általános ítélkezési irányában. Hosszú évtizedek után, valójában Franklin D. Roosevelt elnöksége óta először lesznek szűk többségben a konzervatív értékek mellett elkötelezett és originalista alkotmányértelmezést valló bírák. Így válik érthetővé a progresszív demokraták elkeseredett, és teátrális jelenetektől sem mentes ellentámadása a Szenátus bírósági ügyekkel foglalkozó bizottsága előtt.

Donald Trump rendhagyó elnöki kampánya nyíltan szakított, sőt szembefordult a republikánusok Bush elnökségéből származó republikánus hagyatékával, és emellett egészen egyedülálló módon Amerika-szerte sikerrel galvanizálta a lakosságot a „washingtoni elit” társadalmat megtervezni törekvő progresszívizmusával szemben. Ugyanakkor a trumpi fordulat hosszú távú és hatékony megszilárdulásához az általa győzelemre vitt politikai mozgalomnak olyan alkotmányjogi gondolkodássá kell formálódnia, amely a hagyományos konzervatív értékeket képes az amerikai államszerkezet megannyi szintjén keresztül tartósan érvényesíteni. Ehhez pedig kulcsjelentőségű Brett Kavanaugh kinevezésének sikere, amely nagyban meghatározhatja egy olyan amerikai konzervatív szellemi korszak XXI. századi kezdetét, amely valós fordulatot hoz, és emellett követendő alternatívát is nyújt az elmúlt évszázad második felében teret nyert progresszívizmussal szemben.

 

A szerző Sándor Lénárd, a a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója.

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!