Demokráciaféltésnek álcázott birodalomépítés

2019. április 08. 14:04

Egy magyar alkotmányjogász arra tesz javaslatot a Verfassungsblogon, hogy ha a májusi választás után összeálló Európai Parlamentnek (EP) nem tetszik például a magyar választás lefolyásának körülménye (és eredménye?), akkor tagadja meg a megválasztott képviselők mandátumának igazolását, akik így ne vehessenek részt a testület munkájában. Jogi szempontból a felvetés egyértelmű nonszensz, így inkább csak politikailag értelmezhető. Eképpen viszont jól illeszkedik az európai elit azon projektjébe, amelyben európai birodalmat akarnak létrehozni – akár az európaiak akarata ellenére is.

2019. április 08. 14:04
null
Orbán Balázs
Orbán Balázs

Jakab András az egyik leghíresebb magyar alkotmányjogász, s egyben az elmúlt években az egyik legfontosabb közép-európai teoretikusa az Európai Egyesült Államok eszményének. A föderatív Európa projektjének megvalósításával összefüggő tanácsait az Európai alkotmányjog nyelve című, a Cambridge University Press gondozásában megjelent könyvben taglalta.

Ebben szomorúságát fejezi ki amiatt, hogy az európai alkotmány létrehozására irányuló törekvések elbuktak, de véleménye szerint a jogászok tudnak olyan szókészletet alkalmazni és úgy dolgozni, hogy „fellazítsuk a hagyományos nemzeti államközpontú paradigmát”. Azt is mondja, hogy az Európai Unió demokráciadeficitjét az Európai Parlament szerepének erősítése révén kell feloldani, s mindehhez a tagállamokat képviselő Európai Tanács szerepének gyengítésén át vezet az út. Ehhez, írja a szerző, „Erős, akaratos és potens politikusokra van szükség az Európai Parlamentben, akikben van elég ambíció, hogy megtegyék ezt a változást. Mivel a politikusok túlnyomó része nincs híján az ambíciónak, bízom benne, hogy előbb-utóbb megteszik (...)” az általa javasolt lépéseket. Azt is egyértelművé teszi, hogy azokat az értelmezéseket, amik gátolják az „EU parlamentarizálását”, el kell utasítani, amik pedig segítenék ezt a folyamatot, támogatni kell. Azt is olvashatjuk nála, hogy az európai kultúrkör immár nem a kereszténységen mint értékrendszeren alapul, hanem a „XX. század katasztrofális alternatívakeresései nyomán tudatos választással az emberi jogok és a demokrácia alkotják”. Ennek az értékrendszernek a központja pedig nem Budapesten, hanem Európa fővárosában van, „aforisztikusan megfogalmazva: „A Vatikán ma Strasbourgban van”. Kiváló intellektussal megírt írásai tehát tudatosan dolgoznak a nemzetállamok leépítésén és az európai föderatív struktúra alapjainak megágyazásán – ezt egyébként maga a szerző is vállalja.

Ennek a munkának a legújabb gyümölcse a Verfassungsblogon – egy német alkotmányjogi szakportálon – megjelent írás, amely arra hívja fel a közvélemény figyelmét az Európai Parlament tagjainak megválasztása előestéjén, hogy májusban az európaiak olyan EP-képviselőket választhatnak meg, akik olyan tagállamból érkeznek, amelyek nem felelnek meg a „demokratikus standardoknak”. Álláspontja szerint pedig Európai Parlamentnek meg kell védenie magát attól, hogy megkérdőjelezhető demokratikus mandátummal rendelkező képviselők szivárogjanak be a parlament működésébe. (sic!)

Az ilyen körülmények között megrendezett tagállami választás ugyanis nem minősülhet szabad választásnak. Hogyan lehet tehát fellépni ezen tagállamokkal/választási eredménnyel/választópolgárokkal szemben? – teszi fel a kérdést a szerző.

Az Európai Parlament a választásokat követően tulajdonképpen ugyanolyan mandátumigazolási eljárást folytat le, mint bármely nemzeti parlament. Ezek az eljárások azt vizsgálják, hogy formai értelemben rendben vannak-e a mandátumok, azaz valóban az ül-e be az Európai Parlamentbe, akinek kell. Formális, de fontos eljárás, amely a parlament legitimációját megalapozza.

Jakab András szerint azonban az EP-mandátumok érvényességéről szóló döntés nem alapulhat pusztán formális vizsgálaton, hanem tartalmi vizsgálat szükséges, aminek arra kell kiterjednie, hogy mennyire beszélhetünk az adott tagállamban szabad választásról. Ha az Európai Parlament úgy ítéli meg, hogy sérült ez az alapelv, végső soron a tagállami képviselők által elnyert mandátumokat is érvénytelenítheti.

Lefordítva, az írás arra tesz javaslatot, hogy ha az Európai Parlamentnek nem tetszik az, amilyen körülmények között például Magyarországon lezajlott az EP-választás, akkor a magyar választópolgárok által az Európai Parlamentbe juttatott képviselők mandátumát érvénytelenítheti. Pont.

Jakab András szóban forgó cikke azért is állatorvosi ló, mert bár jogi szakblogon jelent meg, érvelése is elsőrban jogi jellegű, céljai mégis politikaiak: a politikai aréna szűrése ideológiai alapon. S ha a szerző korábbi írásait vizsgáljuk, nem is olyan nehéz rájönni arra, hogy mi ez az ideológiai alap: a föderatív Európai Egyesült Államok létrehozásának logikája. Ezt a projektet pedig leginkább a nemzetek Európájának hívei nehezítik.

A cikk egész vonalvezetése arra a felfogásra támaszkodik, hogy amennyiben egy demokratikus úton hozott döntés nem felel meg egy bizonyos csoportok ízlésének, úgy azt a döntést intézményi eszközökkel felül lehet, sőt, morálisan szükséges is felülírni. Hasonló érveléssel találkozhattunk már a múltban is. Donald Trump megválasztásakor a választói döntés vélt helytelenségére hivatkozva vonták kétségbe az Amerikai Egyesült Államok elnökének legitimitását, de ugyanígy, a Brexit-döntés kapcsán is a döntés vélt tartalmi elhibázottsága miatt érveltek a népszavazás eredményének tudomásulvétele ellen.

Minden ilyen esetben megfigyelhető, hogy a döntés érvényességét firtató érvek közös motívuma, hogy választók lényegében nem hozhattak megalapozott döntést, mivel félrevezetés áldozatai lettek: valakik megvezették őket.

Ez az érvelés minden hasonló írásban visszaköszön. A cikk négy felvetéséből kettő (ilyen például egy-egy politikai erő vélt médiatúlsúlya és a kormányzati kommunikációs kampányok kifogásolása) közvetlenül arra vonatkozik, hogy a feltételezetten téves információk miatt a választók nem tudnak ésszerű, tehát helyes döntést hozni. Ekkor van szükség a demokratikus „élcsapatra”, amely bölcsességénél fogva felülírja a választók nem megfelelő döntését.

Az ilyen típusú érvelések messze nem újkeletűek az európai kultúrtörténetben. A felvilágosodás gondolkodói mind az ésszerűség kritériumát tették meg a helyes cselekvés alapjává. Magyarán, csak az ésszerű döntés lehet a helyes döntés, és amelyik döntés nem ésszerű, az ebből következően csak egyfajta tévedés lehet. A tévedés pedig két okból állhat elő: (i) vagy a döntéshozó (helytelenül) az érzelmeire hagyatkozva hozta meg döntését, (ii) vagy nem állt a megfelelő ismeretek bírtokában az ésszerű döntés meghozatalához. Az ilyen, ésszerűségen alapuló morális imperatívuszoknak legnagyobb hátulütője, hogy ebben a zárt rendszerben az ésszerű (tehát helyes) döntés kizárólag egyféle lehet. Ezért szokták ezt a szisztémát az „ész diktatúrájának” is nevezni.

Arra is van példa, hogy az ilyen felvetések politikai programmá váljanak. Már a XIX. századi baloldali mozgalmak szembesültek azzal a problémával, hogy az általuk felszabadítani kívánt munkások egy jelentős része nem volt nyitott az általuk közvetített ideológiára. Ezen dilemma feloldására kölcsönözték a Hegel által bevezetett fogalmat: az „ész cselét”. Ennek lényege, hogy bár az egyének önző vágyaiknak engedve ésszerűtlenül cselekednek, mégis – a nagy egészet tekintve – a racionalitás történelmi szükségszerűségének előmozdulását segítik elő. A marxista gyökerű munkásmozgalmak annyiban „fejlesztették tovább” a hegeli gondolatot, hogy az úgynevezett élcsapat-logika mentén maguknak vindikálták a jogot annak eldöntésére, hogy mi valójában az általuk képviselni akart munkásság történelmi érdeke.

Sajátos formában éledt újra ez a – nekünk magyaroknak – fájóan ismerős séma a XXI. századi progresszív európai gondolkozók körében. Az Európai Unió kontextusában ugyanis ez a történelmi érdek, vagy még inkább kitüntetett történelmi végcél nem más, mint az Európa Egyesült Államok eszméjének maradéktalan megvalósítása. Náluk is gyakran találkozunk azzal az erősen marxista ízű agresszív érveléssel, hogy aki ellenzi az Európai Egyesült Államok eszméjét, az valójában történelmi szükségszerűségek ellen küzd. Mivel érzelmei által vezérelt (nacionalista, azaz szereti a hazáját), és/vagy nem elég képzett, hogy a történelem szükségszerű mozgását megértse. Ahogy Reinhart Koselleck fogalmazza meg a Kritika és válság című munkájában a francia forradalom erőszaktól egyáltalán nem visszariadó haladáshite kapcsán: a történelem a „morális ítélet” kényszerű végrehajtásával éri el a kívánt végcélt. Az persze már egy másik kérdés, hogy e kívánatos morális végcél meghatározása kinek a hatásköre.

Nem nehéz felfedezni ezeket a gondolatot ebben a cikkben sem, hiszen azok az autoriternek vélt országok, amelyektől – vélhetőleg – a cikk is megfosztaná az EP-képviselet lehetőségét, jellemzően a föderális Európai Egyesül Államok eszméje ellen és a nemzetállamok védelmében lépnek fel, s döntően ilyen képviselőket kívánnak az Európai Parlamentbe is juttatni. Éppen ez az apró gikszer az „élcsapat” számára: a nemzetállamokat védő képviselők mindezt a választók széles felhatalmazása alapján teszik. Illetőleg, pontosan ezen programpont miatt szerepelnek ilyen sikeresen a választásokon.

Az európai birodalom teoretikusainak válasza erre a feloldhatatlan ellentétre a demokrácia alapvetésének zárójelbe tétele, arra hivatkozással, hogy a pálya lejtett és a széles tömegeket félrevezették, ezért az európai birodalmi projektért felelős „élcsapat” feladata az, hogy korrigálja a hibát, amit az öntudatukra nem ébredt választók rendre elkövetnek.

Ennek kapcsán akaratlanul is Rousseau Társadalmi szerződésének baljóslatú kitétele jut eszünkbe: „Kényszeríteni kell őket, hogy szabadok legyenek”. Nos, hogy ennek a gondolatnak a gyakorlati politikába történő átültetése milyen borzalmas következményekkel jár, azt sajnos bőven volt alkalmunk megtapasztalni a francia jakobinus terrortól kezdve a XX. század totális rendszereiig. Nem véletlen, hogy a gellert kapott liberális demokrácia még megmaradt hívei gondolkodásának totális irányba fordulásáról egyre több írás jelenik meg szerte a világban. A jelenség gazdasági-jogi vonatkozásairól lásd itt, politikai vetületeiről itt és itt.

Erről a jelenségről egyébként egy személyes történet jut az eszembe. A minap Budapesten járt az Európai Unió Bíróságának elnöke, Koen Lenaerts úr. Több szempontból is nagyon érdekes előadást tartott az Akadémián, de egy mondat különösen is megütötte nem csak az én fülemet. Azt mondta, hogy a demokrácia csak liberális lehet, nem fogadható el más típusú demokráciafogalom. A mellettem ülő rutinos professzor meg is jegyezte, hogy fiatalon ő még ült ugyanebben a teremben, ugyanilyen patinás előadókat hallgatva, akiknek akkor a legfőbb üzenete még az volt, hogy a demokrácia csak szocialista lehet, s nem fogadható el más demokráciafogalom. Annyira fején találta a szöget, hogy ehhez ott és most sem tudok többet hozzátenni...

S ami a legérdekesebb – túl azon, hogy az ilyen felvetések milyen brutális mértékben antidemokratikusak –, hogy mennyire depresszív emberkép húzódik meg ezen gondolatok mögött. Még Hegel is optimistább volt abban a tekintetben, hogy a sok egyéni kavalkád és „tévút” valahogy a végén mégis olyan egészet alkot, amely megfelel a szellem történetéről alkotott saját elképzeléseinek. Az európai föderalisták felvetése nem ilyen bizakodó. Politikai veszélyt látnak a választói döntésekben és nem hisznek abban, hogy a sok egyéni preferencia az intézményi keretek által kínált rendező elv szerint értelmes egésszé állhat össze. Ezért kell az intézményi erő és elnyomás által a helyes irányba terelni az eseményeket. De ha nem hisz valaki abban, hogy meggyőzheti az európai választópolgárok többségét arról, hogy az Európai Egyesült Államok eszménye kívánatos, lényegében a demokrácia alapjait vonja kétségbe.

Nem lehet és nem is kell eltagadni, hogy a föderatív Európai Egyesült Államok hívei és a nemzetállamok szövetségében gondolkodók között az EU megalapítása óta vita áll fenn az együttműködés természetével és jövőjével kapcsolatban. Az EU alapítói azonban – függetlenül attól, hogy melyik nézet oldalán álltak – egyetértettek abban, hogy ezt a vitát demokratikus eszközökkel, a széles nyilvánosság bevonása mellett kell lefolytatni. Erről a vitáról részletesen ír ez a könyv.

Mára azonban a jól ismert birodalmi logika – úgy tűnik – felülírta a kezdeti konszenzust, az Európai Egyesült Államok megvalósítása érdekében dolgozó politikusok és teoretikusok is kizárnák az ellentétes véleményen lévőket a döntéshozatalból. Ez persze épp a nemzetek Európájának fontossága mellett kiállók érveit támasztja alá. Hiszen az európai szuperállammal szemben épp annak antidemokratikus, központosító mivolta, egységesítő birodalmi jellege miatt ilyen jelentős az ellenállás. Az írás elején idézett javaslat pedig semmi mást nem szolgál, csak ennek az ellenállásnak a megerősödését. Köszönet érte a szerzőnek!

A szerző a Miniszterelnökség miniszterhelyettese, a Precedens rovatvezetője.

Összesen 91 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
balbako_
2019. július 30. 21:01
A következő lépésük az lenne, hogy munkatáborokba vinnék a nekik nem tetsző pártok képviselőit. Persze eleinte csak átnevelő célzattal, de ha az életük fonala túl rövidnek bizonyulna akkor a balliberális Európa nem hullatna értük könnyeket.
luzitanxaver
2019. július 11. 07:40
"Azt is mondja, hogy az Európai Unió demokráciadeficitjét az Európai Parlament szerepének erősítése révén kell feloldani, s mindehhez a tagállamokat képviselő Európai Tanács szerepének gyengítésén át vezet az út." Az üzleti életből sokaknak ismerős lehet az "osztályvezetőnek csapnivaló volt, ezért kreáltunk belőle igazagatót" típusú intézményi dinamika. Ez ugyanaz, csak intézményekkel.
luzitanxaver
2019. július 11. 07:40
"Jakab András szóban forgó cikke azért is állatorvosi ló, mert bár jogi szakblogon jelent meg, érvelése is elsőrban jogi jellegű, céljai mégis politikaiak" Nekem eléggé úgy tűnik, hogy az érvelése is politikai. Nem kicsit, nagyon. Állatorvosi lónak pedig leginkább a jog átpolitizálása - politika eljogiasítása tandem szempontjából érzem.
luzitanxaver
2019. július 11. 07:40
"Ahogy Reinhart Koselleck fogalmazza meg a Kritika és válság című munkájában a francia forradalom erőszaktól egyáltalán nem visszariadó haladáshite kapcsán: a történelem a „morális ítélet” kényszerű végrehajtásával éri el a kívánt végcélt. Az persze már egy másik kérdés, hogy e kívánatos morális végcél meghatározása kinek a hatásköre." ...ahogy az is, hogy mekkora hullahegyet hagy maga után a "kívánatos morális végcél" elérése.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!