Konzervatív győzelem várható az Obamacare ügyében

A precedens korábban már beszámolt arról, hogy elfogadását követően közel tíz évvel még mindig nem lehet pontot tenni a Barack Obama amerikai elnök legjelentősebb hagyatékának számító, átfogó és grandiózus egészségügyi reformot övező alkotmányjogi viták végére. Az „Obamacare”-ként elhíresült törvény az elfogadása elsődlegesen már nem egészségpolitikai, hanem inkább alkotmányjogi, államszerkezeti és ideológiai viták kereszttüzében áll. Konzervatív és libertariánus szervezetek szemében ugyanis a törvény a New Deal felfogás mintájára – annak szinte utolsó hiányzó részéként – a központosított és bürokratizált szövetségi állam kiépítését szolgálja. Álláspontjuk szerint ezért, amint arra a precedens korábbi interjúalanya is rámutatott, a szabályozási hatalmában korlátozott szövetségi kormányzatnak nem lett volna alkotmányban biztosított hatásköre a törvény elfogadásához. A törvény tehát túlterjeszkedik a Kongresszus számára pontosan meghatározott jogalkotási hatáskörökön, és ebből következően a kifogások szerint sérti a tagállami autonómia és a hatalom vertikális (szövetségi kormányzat és tagállamok közötti) megosztásának elveit, ezzel pedig aláássa azt az alkotmányjogi és kormányzati struktúrát, amelynek legfontosabb célja az egyéni szabadság megóvása.

Az Obamacare dilemmája messze túlnőtt az egészségügy kérdésén, és az amerikai államszerkezetet, illetve a közhatalom gyakorlását övező progresszív és konzervatív felfogások csatamezőjévé vált. Ennek megfelelően az egészségügyi törvénnyel szemben nemcsak – alkotmányjogi szempontból pedig nem elsősorban – a törvényhozásban vagy a választások során, hanem a bíróság előtt igyekeznek jogorvoslatot keresni.

Éppen ezek miatt fokozott várakozás előzte meg az amerikai Legfelső Bíróságnak azt a 2012 júniusában meghozott döntését, amelyben az Egyesült Államok tagállamai többségének kérelme alapján abban a kérdésben döntött, hogy a szövetségi kormányzat a tagállamok közötti kereskedelem szabályozására biztosított jogalkotási hatásköre – az úgynevezett Commerce Clause – alapján kötelezheti-e egészségbiztosítás megvásárlására az amerikai lakosságot. A több ezer oldalt kitevő Obamacare központi része ugyanis a biztosítás megvásárlásának az általános előírása, valamint az az úgynevezett „individual shared responsibility payment”, vagyis egyfajta közteherviselési díj, amelyet a biztosítási szerződés megkötésének elmaradása esetén mintegy bírságként kell megfizetni. Az Obama elnök féle elképzelés lényegét tekintve ezzel a módszerrel társadalmasította az egészségbiztosítást.

A döntés alkotmányjogi tétje mindkét oldalon a lehető legmagasabb volt. Egyfelől a szövetségi kormányzat szabályozási hatalmát övező alkotmányjogi korlátok érvényesítése hosszú évtizedekre visszanyúló konzervatív és libertariánus ügy. Másfelől pedig egy népszerűségnek örvendő demokrata elnök legfontosabb alkotásának számító univerzális egészségbiztosítás kérdése a progresszívek számára kiemelten fontos. A lecke tehát fel volt adva a Legfelső Bíróságnak, főként pedig a konzervatív John Roberts elnöknek. Hogyan védheti meg egyszerre a konzervatív értékeket és kerülheti el annak vádját, hogy a testület pártos és politikai megfontolások mentén cselekszik, vagy ami még rosszabb: egy szemtől szemben küzdelemben alulmarad az elnökkel szemben.

Az előzetes várakozásoknak megfelelően a négy progresszív bíró kiállt a Kongresszus kiterjedt szabályozási hatásköre mellett, miközben a három konzervatív bíró a törvény elfogását a jogalkotási felhatalmazáson kívül esőnek ítélte. Az ingadozó bíróként ismert, és azóta nyugdíjba vonult Anthony Kennedy pedig ezúttal a konzervatív bírók pártját fogva szintén a tagállami szabályozási autonómiát, és ezzel az egyéni szabadságot védte. Ezzel tehát John Roberts vált a mérleg nyelvévé, aki a látszólag a progresszívek mellé állva döntésével mindenkinek meglepetést okozott. Megállapította, hogy a tagállamok közötti kereskedelem szabályozására biztosított jogalkotási hatáskör alapján a Kongresszusnak nincsen lehetősége egészségbiztosítási jogviszonyt szabályozni, ugyanakkor a bírságot adóként értelmezve mégis hatályban tartható a törvény, hiszen adó kivetéséhez az alkotmány biztosít kongresszusi hatáskor. Míg az Obama kormányzat – népszerűségi megfontolásokból – nem adóként alkotta meg, addig alkotmányjogi értelemben csak adóként lehet kivetni.

A progresszívek legfontosabb törekvését az utolsó pillanatban megmentő döntés, illetve a döntést jegyző John Roberts elnök miatt a konzervatívok és a libertariánusok egyaránt rendkívül csalódottak voltak. Magukat vesztesnek érezve sokan John Roberts elnököt ideológiai értelemben olyan árulónak kiáltották ki, mint az 1950-es években Dwight D. Eisenhower elnököt vagy Earl Warren legfőbb bírót. A republikánus Eisenhower elnök és a konzervatívból progresszívbe forduló Warren legfőbb bíró konzerválta ugyanis azt a New Deal-ként elhíresült roosevelti államszerkezeti fordulatot, amely a tagállamok közötti kereskedelem szabályozásával biztosított jogalkotási hatáskört és a végletekig kitágítva szinte általános jellegű igazolást a szövetségi kormányzati szabályozás előtt. Erre kiváló példa az 1942-ből származó Wickard kontra Filburn ügy, amelyben megengedhetőnek ítélték azt a szövetségi szabályozást, amely előírta, hogy egy gazdálkodó a saját kertjében, saját használatra hogyan termeszthet búzát. A Franklin D. Roosevelt elnökkel szembekerülő és végül alulmaradó Legfelső Bíróság pedig beadva a derekát lényegében azt mondta ki, hogy a Kongresszus szabályozási hatáskörének alkotmányjogi korlátai inkább politikai jellegű, nem pedig bírói felülvizsgálat tárgyát képező szabályok. Ezzel pedig lényegében feladta a vertikális hatalommegosztás érvényesítésének, illetve a tagállami autonómia szövetségi hatalommal szembeni védelmének felelősségét.

Mindez egy olyan alapvető államszerkezeti változást jelentett, amely az államalapításig visszanyúló vitát a föderalisták javára billentette el, és alkotmányjogi értelemben megágyazott a 1960-as évektől kezdődő jelentős washingtoni centralizáció és bürokráciaépítés előtt. A konzervatívok és libertariánusok tehát vesztesnek érezték magukat és joggal voltak dühösek Eisenhower elnökre, aki dacára annak, hogy republikánus volt, mégis konzerválta ezt a fordulatot. A szövetségi kormányzatnak lényegében általános szabályozási hatáskört biztosító államszerkezeti változás megszilárdulását misem mutatja jobban annál, minthogy igen nagy küzdelmek és erőfeszítés árán közel hatvan évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy már egy konzervatívabb összetételű Legfelső Bíróság William H. Rehnquist elnök vezetésével az 1990-es évek közepén újra napirendre vegye ezt a kérdést. A Legfelső Bíróság ugyanis hosszú évtizedek után először a United States kontra Lopez döntésben mondott ki érvénytelennek a tagállamok közötti kereskedelem terén biztosított jogalkotási hatáskör túllépése miatt egy fegyvertartással összefüggő szövetségi szabályt. Mindezek fényében a konzervatívok és libertariánusok John Roberts elnöknek a progresszíveket végső győzelemhez juttató döntésében a saját több évtizedes erőfeszítésük és küzdelmük hiábavalóságát látták. Attól féltek, hogy törekvéseik a korábbi évtizedekhez hasonlóan ezúttal is zátonyra futnak. Ugyanakkor kritikájuk, főként a legutóbbi időszak eseményeit látva ezúttal nem jogos.

A Kongresszus egy 2017-ben elfogadott adótörvénye nulla százalékban határozta meg a Legfelső Bíróság döntésében adóként felfogott, az egészségbiztosítási szerződéskötés nem teljesítése esetén kiszabott büntetést. Minthogy azonban az adó mértékét nulla százalékra szállították le, Texas vezetésével 18 republikánus állam keresete alapján Reed O’Conner szövetségi bíró még tavaly decemberében alkotmányellenesnek mondta ki az egészségügyi törvényt. A bíró érvelése szerint a Kongresszus döntése folytán már nem állnak fenn azok a feltételek, amelyek alapján adóként lehetne értelmezni a bírságot, így pedig a szövetségi kormányzat adóztatási hatásköre tovább már nem igazolhatja a törvény megalkotását. Minthogy pedig a John Roberts elnök által jegyzett 2012-es döntés kizárta, hogy a tagállamok közötti kereskedelem szabályozása igazolhassa az egészségbiztosítás vásárlására kötelező törvényt, így jelenleg nincsen olyan alkotmányban foglalt jogalkotási hatáskör, amely igazolhatná a szövetségi szabályozást. Az ügy rendhagyó jellegét jól példázza, hogy a perben a Trump kormányzat igazságügyi tárcája a felperes államok oldalán, míg a demokrata többségű Képviselőház számos demokrata tagállammal karöltve az egészségügyi törvény védelmében vesz részt. Az ügyben az 5. számú fellebbviteli bíróság háromtagú tanácsa pár nappal ezelőtt tartott meghallgatást. A meghallgatás alapján – sokak meglepetésére – az körvonalazódik, hogy három bíróból kettő osztja az elsőfokú döntést, így az év második felében várható fellebbviteli döntés minden valószínűség szerint a szövetségi törvényalkotási hatáskörök túllépése miatt alkotmányellenesnek fogja kimondani a törvényt. A kérdés pedig ennek megfelelően akár már a soron következő ítélkezési évben ismét a Legfelső Bíróság előtt köthet ki, ahol immáron a szövetségi törvényhozási hatáskörök korlátozottságának felfogását szilárdan valló konzervatív többség – nem mellesleg a 2012-es precedensdöntés szellemében – ítélkezik.

Ebben a perspektívában szemlélve John Roberts elnök nemhogy nem árulója a konzervatív szellemi törekvéseknek, hanem gondolkodása éppen olyan bírósági stratégiai érzékről vagy államférfiúságról tesz tanúbizonyságot, mint az Egyesült Államok negyedik és világszerte befolyásos legfőbb bírója, John Marshall. A 19. század elején szolgált John Marshall leghíresebb, Marbury kontra Madison döntésében alapozta meg az azóta világszerte elterjedt törvények bírósági vagy alkotmányossági felülvizsgálatának intézményét. Mindezt azonban úgy tette, hogy közben nem utasította olyan intézkedésre a politikai ellenlábasának számító Thomas Jefferson akkori elnököt, amiről azt gondolta, hogy az elnök nem fogja végrehajtani. Egyfajta „pirruszi győzelmet” szolgáltatva Thomas Jefferson elnöknek, bár a konkrét csatát elveszítette, de a szövetségi bíróságok helyzetét évszázados távlatban a törvényhozás bíráiként alapozta és erősítette meg.

Közel egy évtized távlatából ehhez egészen hasonló a John Roberts elnök döntő szavazatával 2012-ben meghozott ítélet, amely úgy húzta meg a tagállamok közötti kereskedelem szabályozására biztosított szövetségi jogalkotási hatáskör határait, hogy eközben a legitimitását megőrizve a bíróságot távol tartotta az adott kérdésre okot adó politikai csatározásoktól. Míg azonban John Marshall alapvetően az akkori föderális törekvéseket szilárdította meg, addig John Roberts éppen ellenkezőleg, annak az egyensúlyát veszítő szövetségi és a tagállamok közötti hatalom megosztásának a konzervatív felfogását, amelynek legfontosabb célja az egyéni szabadság megóvása.