Útravalók Orbán Viktor tusnádfürdői beszédéből

„Az emberek életét nem lehet csak az anyagi világtörvényei szerint megítélni.
Mikor a történelem nagy erői összecsapnak, rá kell ébrednünk,
az ember szellemi lény, nem pedig pusztán állati létező.
Van valami az időben és térben, sőt túl az időn és téren, ami,
ha tetszik, ha nem, erkölcsi kötelességet ró mindannyiunkra.”

(Ronald Reagan Winston Churchillt idézve 1964-es,
Barry Goldwatert támogató kampány beszédében.)

Egy politikai beszédnek nem feladata, hogy a tudományos rendszeresség igényével fejtse ki mondanivalóját. Orbán Viktor miniszterelnök idei, Bálványosi Szabadegyetemen elmondott beszédében mégis sok olyan eszmetörténeti elem volt, amelyek a beszéd laza és spontán szerkezete ellenére szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ráadásul, ezek az eszmetörténeti gondolatok szintén kapcsolódnak ahhoz a demokrácia mibenlétét, a nemzetközi kapcsolatok helyes viszonyait taglaló hazai és nemzetközi vitához, amelynek kimenetele jó eséllyel kiemelt hatással lesz a 21. század történelmére.

Történelmi időkben van leginkább helye a történelemről való elmélkedésnek. Ebben a cikkben arra teszünk kísérletet, hogy a beszéd spontaneitásából fakadó laza összefüggésrendszert egy logikai láncra húzzuk fel. Ilyen értelemben a feladat hermeneutikai jellegű, annak minden nehézségével együtt: bármelyik ponton lépjünk is be a hermeneutikai körbe, az első gondolati elem alátámasztása csak a teljes gondolatlánc megértésével jöhet el. Azaz, önkényesen ki kell ragadnunk egy gondolatot, amelyből a többit magyarázva jutunk csak el az eredeti gondolat indoklásáig. Ilyen értelemben jelen cikk is önkényes módon rendezi át azt a logikai láncot, amely a beszédben elhangzott.

Az univerzalizmus igényéből gyűlölet fakad

A miniszterelnök univerzalizmussal szemben megfogalmazott kritikája az a pont, amelyen érdemes bekapcsolódni a beszéd gondolatiságába. Orbán Viktor abban látja az egyetemességre törekvő politikai ideológiák legnagyobb problémáját, hogy az egyetemesség szükségképpen kizárólagosságot is jelent. Ez a kizárólagosságra vonatkozó igény azonban elkerülhetetlenül kirekesztő és gyűlölködő gondolkodásmódot eredményez. Az univerzális igazságok a világ minden pontján, a történelem bármelyik pillanatában, minden ember számára érvényesek, és az ebből levezethető morális és életvezetési eszmerendszer követését tartják egyedül üdvözítőnek. Ebből fakadóan minden ettől eltérő megoldás csak az univerzalisztikus rendszer tévedhetetlenségét kérdőjelezi meg, és az ezek elleni fellépés nem egy egyszerű vita, hanem egzisztenciális harc.

A legtöbb idealista filozófia végső soron ebbe a hibába esik. Orbán Viktor is utalt arra, hogy az univerzalizáló liberális ideológiának kantiánus gyökerei vannak. Ennél azonban még általánosabb hátérről is beszélhetünk, hiszen a 18. század „felivilágosítóinak” gondolatmenete már teljes mértékben elővételezi a kommunista, majd liberális progresszivista ideológia alapvető jellegzetességeit. Ahogyan Reinhart Koselleck a Kritika és válságban megállapította, az isteni üdvterv helyébe a felvilágosodott elit jövőtervezése lép, amely ellen nincs fellebbezés, hiszen a kritikus felvilágosító Isten ítéletéhez hasonlóan képes alávetni a világegyetemet döntéseinek. Ez az az attitűd, amit közvetlen közelről is volt/van alkalmunk megtapasztalni minden evilági üdvtörténeti ideológiában. Ez a gondolkodási séma - egyes kivételektől eltekintve - eredendően baloldali gyökerű, legmélyén pedig Isten szerepének a kisebbítése/teljes tagadása áll, többek között új bálványok, különösen a racionális ész oltárra emelése révén. 

A társadalomjobbító liberálisok által kínált ideális megoldás mindezek után csak egyféle lehet, minden más megoldás rossz. Az egyén sajátosságait, illetve a közösségek történelmi tapasztalatit figyelembe vevő (azaz az egyénre és közösségre optimalizált) életszervezési módszerek szükségképpen rosszak. Így egy egyetemesség igényével megfogalmazódott filozófiai rendszer ugyanazt várja el a Föld minden lakójától, függetlenül attól, hogy az adott személy Dél-Amerikában, Nyugat-Európában, Kelet-Ázsiában, vagy Észak-Afrikában él. Nem nehéz azonban belátni, hogy teljesen más szituációban élnek emberek a világ különböző tájain, ezért az egyik helyen bevett megoldás nem feltétlenül alkalmazható a világ másik országában. „Ha Rómában jársz, viselkedj úgy, mint a rómaiak” – tarja a közismert mondás.

Nem véletlen tehát, hogy az egyetemességre törekvő politikai ideológiák kritikája ilyen markánsan jelent meg a miniszterelnök beszédében. Egy egyre jobban látható politikai filozófiai vita folyik a nemzetközi jobboldali gondolkodók és politikusok körében. Ennek a vitának vált egyik vezéregyéniségévé az izraeli történész és filozófus, Yoram Hazony. Hazony több cikket és könyvkötetet szánt annak vizsgálatára, mik a nacionalizmus értékei és mit veszít az emberiség, ha ez az eszme kiveszik a kurrens emberi gondolkodásból.

Hazony a Nacionalizmus erénye című kötetében a nyugati civilizáción belül két ellentétes törekvést, az unverzalizáló birodalmak eszméjét és a nemzeti lét elsőbbségét hirdető nacionalizmust állítja szembe egymással. Teszi ezt úgy, hogy mindkét eszmét az ószövetségi tanításokból igyekszik levezetni. Hazony a nacionalizmus (és így a nemzetállamok eszméjének) előnyére írja, hogy az nem akarja megváltoztatni lakosai életvitelét. A nemzet Hazony-nál ugyanis a legnagyobb természetes módon létrejött politikai közösség, amely az adott közösség hagyományaiból szervesen táplálkozva alakítja ki játékszabályait. Ezzel szemben a birodalmak egy olyan, nemzetek feletti szabályrendszert akarnak létrehozni, amelyek átalakítják a polgárok hátköznapjait, eltörlik azok hagyományait. (A birodalmak és liberalizmus kapcsolatáról lásd lentebb.)

Yoram Hazony és Orbán Viktor. Fotó: Szecsődi Balázs/Miniszterelnöki Sajtóiroda

Nem lehet véletlen, hogy Hazony gondolatai visszaköszönnek a miniszterelnök beszédében. Hazony maga is járt a magyar miniszterelnöknél még 2019 márciusában. A több mint egy órásra nyúló beszélgetés során Hazony szóban forgó könyve is téma volt. Hazony egyébként aktívan szervezi azt a nyugati értelmiségeikből álló szellemi hátországot, amely a nemzeti konzervativizmus értékeinek érvényre juttatását tűzte ki célul. A Hazony által alapított Edmund Burke Foundation épp a hetekben tartott egy több napos konferenciát National Conservatism Conference címen, amely az alapítvány első nagyszabású rendezvénye volt.

A liberális demokrácia a birodalomépítés eszköze lett

Szinte már alaptételnek számít a Hazony körül szerveződő értelmiségi körben, hogy 1990 után valami megváltozott mind a nyugati liberálisok, mind a nyugati konzervatívok gondolkodásában. Ez pedig az a mozzanat, hogy mind a liberálisok és mind a konzervatívok az univerzalizmus igényével léptek fel. Tették mindezt annak ellenére, hogy épp egy univerzalizáló politikai ideológia, a kommunizmus legyőzését ünnepelték.

Hazony egy cikkében hosszasan elemzi, milyen eszmetörténeti alapjai lehetnek a két világnézet univerzalizáló jellegének. Szerinte a liberalizmus egyetemességre törekvő jellege nem meglepő, hiszen a klasszikus liberalizmus legnagyobb alakjai, John Locke és Thomas Hobbes már a modern liberalizmus megjelenésekor a racionalisták sorát erősítették. A racionalizmus pedig – hiszen a gondolkodás szabályai függetlenek a tapasztalatoktól – jellegénél fogva egyetemességre törekszik, mivel az ész szabályainak elméletben mindenkire egyformán érvényesnek kell lenniük.

Más kérdés, hogy miként válhatott a kortárs konzervativizmus is univerzalizálóvá. Hazony szerint úgy, hogy a konzervatív gondolkodók – mivel az is az európai gondolkodás örökségének része – saját hagyományként kezdtek tekinteni a klasszikus liberalizmusra. Ez jól tetten érhető a Bush-adminisztráció demokráciaexportot propagáló külpolitikáján, vagy az európai jobboldal egyre föderalistább politikai hitvallásán. Hogy mennyire nem életképes mindez, ahhoz elég csak Irak vagy Afganisztán példájára, illetve az európai politika korábban nem tapasztalt megosztottságára gondolni.

Ilyen alapon tartja birodalomépítési törekvésnek a magyar miniszterelnök az 1990 utáni liberális világrend hívei által kijelölt utat. Hiszen habár mind az USA, mind az Európai Unió keletkezése épp a birodalmi törekvésekkel szembeni fellépésére vezethető vissza, mégis egy, a nemzetek felett álló egyetemes norma nevében lépnek fel akkor, ha liberális vagy az USA esetében neokonzervatív vezetés alatt állnak. Ez egy olyan gondolat, amely egyébként a National Conservativism konferencián is többször elhangzott. Hasonlóan érvelt Patrick Deneen, a University of Notre Dame politológus professzora és Rusty Reno, a First Things nevű konzervatív portál szerkesztője is. Mindketten elsősorban az amerikai politika republikánusait kritizálták azért, mert felültek a progresszív liberális kánonnak, s maguk is támogatták az USA birodalmi törekvéseit.

Jordan B. Peterson és Orbán Viktor. Fotó: Szecsődi Balázs/Miniszterelnöki Sajtóiroda

Orbán Viktor liberalizmuskritikájának van még egy sarkalatos pontja. Nevezetesen az, hogy a liberalizmus nem képes közösségként tekinteni a nemzetre, egyedül esetleg a politikai nemzet fogalmát képes értelmezni. Hasonlóan érvel Jordan B. Peterson, híres klinikai pszichológus is, akivel szintén tavasszal találkozott a magyar miniszterelnök. A 12 szabály az élethez című könyvében úgy érvel, hogy

Azaz, szerintük a hagyomány összességében azt határozza meg, kik állnak a társadalom élén. Pedig – ahogy arra Roger Scruton is rámutat – a hagyomány több ennél: a hagyomány intézményesült társadalmi bölcsesség. Nagyon hosszú szerves fejlődés eredménye, amely fejlődés során kristályosodik ki, hogy az adott közösség miként válaszoljon a felmerülő problémákra.

Keresztény szabadság

A miniszterelnöki beszéd egyik legfontosabb eleme az volt, hogy további értelmezéseket adott ahhoz a vitához, amelyet 5 éve ugyancsak Tusnádfürdőn indított el. Ekkor használta először az illiberális demokrácia fogalmát. Orbán Viktor szerint a liberális demokrata politikusok és értelmiségiek igyekeznek minél sötétebb árnyalatokkal lefesteni az illiberális demokrácia kifejezést. Ezen a ponton a miniszterelnök megállapításai nagyrészt egybecsengenek Csizmadia Ervin és Lakatos Júlia legutóbbi elemzésével. A Csizmadia-Lakatos szerzőpáros amellett érvel, hogy az olyan kifejezések használata, mint a hibrid rezsim vagy az illiberális demokrácia pusztán arra valók, hogy az elemzők kirekesszék az ilyen jelzővel illetett államokat vagy vezetőket a demokráciák/demokraták köréből. Az Indexnek adott angol nyelvű interjújában Bernard-Henri Lévy – aki egyébként szintén találkozott Orbán Viktorral ez év tavaszán - egy katasztrófával felérő járványnak nevezte az illiberalizmust. Az ilyen megállapítások azonban csak arra alkalmasak, hogy hátráltassák az egyes országok politikai rendszerének pontos megértését, ami nem véletlen.

A másik gondolatainak tényleges megértése pedig általában megnehezíti a démonizálást (ahogyan ezt egyébként elméleti szinten a liberálisok is dogmaként hirdetik, csak éppen aktorként tesznek meg mindent ideológiai ellenfeleik teljes körű megbélyegzéséért és démonizálásáért).

Bernard-Henri Lévy. Forrás: mandiner.hu

Persze, a jelzős demokráciákról szóló vita jóval régebbre nyúlik vissza. Az 1970-es évek végével indult, és egészen a szovjet blokk egykori államainak demokratizálódásával zárult a demokratizálódás úgynevezett harmadik hulláma. Ez egyaránt érintette a dél-amerikai országokat, az arab világ és Ázsia egyes államait, valamint térségünk országait. Könnyű belátni, hogy ennyi demokratizálódó ország átalakulási folyamatai eltérnek egymástól. Nem egyformán ment végbe a demokratizálódás Spanyolországban, Costa Ricában, Lengyelországban vagy Kambodzsában. A probléma az, hogy a demokratikus minták átvételére szükségképpen hatással vannak a helyi szokások, az adott ország történelme, kulturális sajátosságai. Ráadásul nem mindegyik átalakulási kísérlet mondható sikeresnek, számos országban visszarendeződés is történt. Az egyes országok demokráciamodelljei pedig oly mértékben eltértek egymástól, hogy elindult egy vita arról, milyen modellek léteznek, mit nevezhetünk még demokráciának. A Journal of Democracy című folyóirat több cikket is közölt a témában.

Philippe C. Schmitter az említett folyóiratban megjelent, Crisis and Transition, but not Decline című cikkében úgy véli, hogy a demokráciák többsége posztliberális állapotba érkezett, ahol a népszuverenitás gyakorlása feletti hagyományos intézményi kontroll helyét új formák veszik át: ilyenek lehetnek a népszavazások, az internetes voksolások, de akár a pártok előválasztási folyamatai is. Bár Schmitter egyértelműen a liberális demokrácia híve, cikke jól mutatja, hogy a demokrácia liberális elemének gyengülése nem feltétlen jelenti a demokrácia diszfunkcióját.

Beszédében Orbán Viktor is úgy érvelt, hogy a liberális demokrácia hívei abból indulnak ki, hogy a demokrácia szükségképpen liberális. Ez lényegében ugyanaz a mozzanat, amelyre a fenti szerzők is felhívják a figyelmet. Orbán Viktor szerint azonban ez a liberálisok által tételezett szükségszerű logikai kapcsolat nem létezik. Az ő értelmezésében a demokrácia attól még demokrácia maradhat, mert nem hordozza magán a liberalizmus univerzalizáló igényét. Csak éppen nem liberális, hanem illiberális demokrácia.

Az is elhangzott a tusnádfürdői gondolatmenetben, hogy az illiberális jelző egy fosztóképzős kifejezés, ezért könnyen félremagyarázható és egyszerűbb negatív konnotációkat párosítani hozzá. Tartalmi értelemben azonban egyértelmű választ adott arra, mit jelent az illiberális demokrácia. Egyfelől a közösségi értékek markánsabb megjelenését annak megállapításakor, mi a helyes és mi a helytelen cselekvés, másrészt az adott politikai közösség hagyományainak (kereszténység, történelmi tapasztalatok) tiszteletét, megfelelő helyen kezelését.

Orbán Viktor arra is felhívta a figyelmet, hogy

Az egy polgár, egy szavazat elv egalitárius jellege abban a régi igazságban gyökerezik, hogy Isten mindenkit a saját képére teremtett. Bár e felfogást sok liberális, baloldali vagy csak egyszerűen „felvilágosult” gondolkodó meglepően heves érzelmi átéléssel támadja, arra történeti alapon egyikük sem tudna megnyugtató választ adni, hogy honnan máshonnan lehetne levezetni ezt az alapvető előfeltevést. Hasonlóan érvel Rezsőházy Rudolf, a PPKE professzor emeritusa, aki szerint korunk legfontosabb értékei mind keresztény ihletésűek. Az emberi méltóság és egyenlőség eszméje a keresztény tanításban, közelebbről az Isten általi teremtettségben gyökerezik. Így amikor korunk liberális demokratái elvetik a nyugati kultúrkör keresztény hagyományait, éppen a saját ideológiájuk mélyén meghúzódó szellemi alapokat próbálják megtagadni.

Orbán Viktor szerint az illiberális demokrácia kifejezéshez fűződő negatív konnotációk egyik lehetséges ellenszere lehet, ha az illiberális jelzőt lecseréljük a keresztény szabadság demokráciájára, elvéve ezzel a negatív kicsengésű szerkezetet.

A történelemnek nincs célja

Mint a cikk elején már felmerült, egyetlen gondolatsor sem érthető meg anélkül, hogy a saját maga megalapozására szolgáló tételről is számot ne adnánk. Jelen esetben ez a tétel a magyar miniszterelnök történelemszemléletében keresendő. Szerinte politikai ellenfelei és közte az a legnagyobb különbség, hogy ellenfelei a történelemnek valamiféle végső célt, esetükben a liberális demokráciák világkormányzás alatti egyesülését tételezik. Ezzel szemben a keresztény gondolkodástól távol áll, hogy ilyen immanens végső célt lásson a történelem végére. A kereszténység eszkatológiai megállapításai egy történelmen kívüli mozzanatra (Krisztus második eljövetele) utalhatnak leginkább.

Orbán Viktor szerint a teleologikus történelemszemlélet legnagyobb problémája, hogy egyéni életünk, de még egy nemzet sorsa is pusztán mozzanata a nagy végcélnak, önálló értékkel nem bír. Ez a megállapítás sok hasonlóságot mutat azzal a kritikával, amellyel a 19. század irracionalista gondolkodóit (Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche, és az ő örökükben Heidegger) illették a szintén teleologikus szemlélettel operáló német idealistákat, különösen Hegelt.

Akárcsak az egykori irracionalisták, Orbán Viktor is a történelmi idő személyes megélése mellett tette le a voksát. Ezzel a miniszterelnök egy létező eszmetörténeti anomáliára helyezte a hangsúlyt. A mai nyitott társadalom fogalma szorosan összefügg a liberális demokráciával: egyrészt a „hívek” személye is leginkább egybeesik, másrészt a szabad társadalom megvalósulását annak hívei a liberális demokráciától várják.

A nyitott társadalom eszméjének atyja, Karl Popper programadó művében, A nyitott társadalom és ellenségeiben épp amellett érvel, hogy a teleologikus történelemszemlélet okozta a legtöbb szenvedést és önkényt. Ebből a nézőpontonból is jól látszik, hogy a nyitott társadalom eredetileg messze nem azt a liberális demokrácia-felfogást jelentette, mint amit manapság értenek rajta. Ezt a teleologikus szemléletet Popper historicizmusnak nevezi. Popper a mindenkori idealizmusokban látta teleologikus történelemszemlélet „hordozóideológiáit”. Popper könyvét még az 1930-as években kezdte írni, amikor a kontinenst egyszerre fenyegette a nácizmus és kommunizmus, mint két, teleologikus történelemszemléttel bíró ideológia. Popper ezekkel az elnyomó rezsimekkel szemben tette le voksát a nyugati típusú liberalizmus mellett, amely állítása szerint nem feltételez immanens célt.

Ezt a kérdést azonban nemcsak Popper járta körbe, hanem más hangsúlyokkal második világháború utáni olyan meghatározó, nem baloldali német filozófusok és történészek, mint Odo Marquard vagy Reinhart Koselleck. A hangsúlyok lehetnek eltérőek, de a teleologikus történelemszemléleten alapuló progresszív és univerzális érvényességre törekvő ideológiák kulcsszerepét mindannyian kiemelik a több tízmillió emberáldozattal járó 20. századi társadalmi „kísérletek” megalapozásában.

Talán épp Fukuyama híres-hírhedt műve, A történelem vége és az utolsó ember az, amely megmutatja, hogy a nyugati liberalizmus is célvezéreltnek tételezi a történelmet. A cél a liberális demokráciák maradéktalan megvalósulása az egyes országokban, és ezek egyesítése egy világkormányzat alatt.

Erre érzett rá a magyar miniszterelnök is, amikor nem hajlandó a progresszív ideológiának megfelelően egy végső célnak alárendelni a történelem menetét. Ezért lehet az egyéni szabadság, a kereszténység, a közösség és a nemzet olyan érték, amelyet érdemes megőrizni. Mert ezek sorsa nem az elmúlás, hanem épp a mi sorsunk függ azok megőrzésétől.

Palkó Attila és Joób Kristóf írása

Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök a Karmelita kolostorban fogadta Yoram Hazony izraeli filozófust, a jeruzsálemi Herzl Intézet elnökét 2019. március 25-én

Forrás: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs