Az Ipsos felmérése szerint a Kínában élő emberek 91 százaléka boldog – na erre varrjon gombot Vásárhelyi Mária!

„Drámai adat érkezett, ennél rosszabb helyre már nem is kerülhetett volna Magyarország”, „A magyarok a legboldogtalanabb emberek” – záporoznak az Ipsos nemzetközi boldogságfelmérése nyomán a főcímek, ami praktikus, mert pont volt még egy kis hely a sorban a többi motivációs üzenet mellett (úgymint „Nagyon fojtogató Magyarországon élni”, illetve „Itt mindenki gyűlölködik”, azaz még az is, aki ezt panaszolja). Vásárhelyi Mária, az MTA szociológusa sietve rá is mutat: Magyarország többek között azért „a legboldogtalanabb ország”, mert „állandó félelemben és fenyegetettségben felnőni csak boldogtalansághoz vezethet”.

Mármost eleve ott kezdődik, hogy az Ipsos összesen 32 országot vizsgált a 195-ből (Magyarország esetében 500 fős mintán), ráadásul aki eltalál az apróbetűs részig, az azt is megtudhatja, hogy a felmérés 15 (nem európai) ország esetében nem tekinthető reprezentatívnak; a mintát ugyanis az átlagnál képzettebb, urbánusabb és/vagy tehetősebb polgárok alkották. Úgy azért könnyű megvernünk boldogtalanságban az indiaiakat, ha náluk a sudrák és a dalitok nem is állhattak rajthoz.

Kellemetlen tény továbbá, hogy az Ipsos rangsorát Kína vezeti: náluk bezzeg a válaszadók 91 százaléka boldog – erre varrjon gombot Vásárhelyi Mária. Az első tízbe Európából egyedül Hollandia került be,

A részletes adatok szerint a kínaiak és a hollandok pontosan egyformán elégedettek a szólásszabadságukkal és az életkörülményeikkel (86-86 százalék); ellenben a hollandoknak nem egész fele vélekedik pozitívan országának politikai és társadalmi helyzetéről, míg a kínaiaknál e tekintetben is 83 százalékos a boldogság.

Két lehetőség van: vagy az Ipsos felmérése kezelendő súlyos fenntartásokkal, vagy pedig

Érdekesség, hogy az Ipsos ugyanezen felmérése 2011 decemberében még azt mutatta, hogy a magyarok mindössze 43 százaléka boldog, azóta viszont konstans 50 százalék körüli az eredmény (a dél-amerikai országok esetében évente 20-25 százalékpontot ugrál a hangulat fel és le, a vizsgált nyugat-európai országoknál pedig egyértelmű romló tendencia rajzolódik ki – Németország 76 százalékos boldogságszintről indulva tart most 67-nél, Belgium 80-ról jutott 68 százalékra, de ugye nem süllyednek). Vajon a Vásárhelyi-tézis alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy az elmúlt 12 évben csökkent mifelénk a félelem és a fenyegetettség? Logikus is: folyamatosan öregednek ki az Ipsos által mért korosztályból a csengőfrász alatt felnőttek, és lépnek helyükbe a 2006 után születettek.

Ha ezt a némileg javuló tendenciát összevetjük a Gallup minden országra kiterjedő boldogságjelentéseivel (ahol egyébként az első tízből nyolc európai), ott azt látjuk, hogy 2010 és 2012 között Magyarország (Banglades mögött kettővel) a 110. helyen állt, mivel a megkérdezettek egy tízpontos skálán 4,775-re értékelték boldogságukat, míg a 2020–2022 közötti covidos-háborús időszakban az 51. helyet foglalta el, 6,041-os boldogságszinttel. Még az is lehet, hogy ez az érték nyomban tizedpontokat javulhatna tovább, ha a mélabúra és kishitűségre hajlamos olvasó a boldogságmérések efféle, kedvezőbb aspektusairól is értesülne az „ennél rosszabb helyre már nem is kerülhetett volna Magyarország” jellegű mindensz*rista címek mellett.

Hát még, ha azt is odaillesztenénk a saját bevallás szerinti boldogságszintek mellé, hogy miként alakul az egyes országokban a kábítószer- és az antidepresszáns-fogyasztás: láttunk már ugyanis olyat, hogy valaki messzemenően hepinek prezentálja magát a külvilág felé, majd jön egy túladagolás. A 2022. évi európai kábítószer-jelentés szerint

az ecstasynál a különbség közel ötszörös. A boldogságrangsorban messze előttünk szárnyaló Portugáliában ezer emberből 131 szed antidepresszánsokat, Svédországban 109, Hollandiában 47, míg nálunk 30. Amikor tehát arra a kérdésre, hogy „boldognak tartja-e magát”, a magyar ember hümmög – ahelyett, hogy a kínaihoz vagy a hollandhoz hasonlóan rávágná, hogy naná –, akkor még az is lehet, hogy nem annyival boldogtalanabb ő, csak őszintébb.

De ne relativizáljuk a dolgokat, vegyük komolyan az Ipsos tanulmányát: Magyarországon a 16 és 74 év közöttiek közül minden második ember boldog. Statisztikailag tehát még a metróban ülők fele is. Azaz aki azt tapasztalja, hogy „élhetetlen ez az ország”, mert „itt már mindenki full depressziós”, annak érdemes önvizsgálatot tartania, nehogy az legyen, hogy a saját frusztráltságát és előítéleteit vetíti ki embertársaira.

Levonható továbbá az a biztató következtetés, hogy bőven elég, ha minden boldog(abb) ember csak egyetlen boldogtalanabbat igyekszik jobb kedvre deríteni, máris száguldhatunk előre a rangsorban. Ez azért nem megugorhatatlan kihívás, még ha munkásabb is, mint óegygézni egyet az Ipsos-eredmény láttán. Egyidejűleg a magukat boldogtalannak minősítők is fellélegezhetnek: sorsuk nem megmásíthatatlan. Az Ipsos közlése szerint ugyanis a boldogsághoz leginkább hozzájáruló tényező az, ha az ember úgy érzi, életének van valami értelme (ez a felmérésben megkérdezett magyarok csupán 58 százalékánál áll fenn); ezzel szemben az ország gazdasági-politikai helyzete a legkevésbé releváns faktorok közé tartozik. Azaz

vagy kopogtasson be a rászoruló szomszédhoz, hasznossá téve magát a mindennapokban – aztán persze aki fél, hogy a saját hasznosságának és ezáltal közérzetének javulásával növeli a NER boldogságindexét, az kitolásiból nyugodtan panaszkodhat továbbra is az Ipsosnak, ezen ne múljék.

Az egyébként egy érdekes eredménye a felmérésnek, hogy a vizsgált országokban (amelyek között ott találjuk az Egyesült Arab Emírségeket is) a nők összesített boldogságindexe egy százalékkal magasabb a férfiakénál; az életük felett pont ugyanolyan arányban rendelkeznek kontrollal, a munkahelyüket illetően pedig egy hajszállal még elégedettebbek is. A férfiak és a nők között tehát az Ipsos szerint gyakorlatilag nincs különbség; ellenben a házasok minden mutató tekintetében (még országuk politikai helyzetének megítélésében is)

Ez csak egy kósza információ azoknak, akik szerint a lányokat nem a családi életre kell nevelni, hanem elsősorban függetlenségre és önmegvalósításra kell biztatni.

Nyitókép: Hszi Csin-ping és a kínai Központi Bizottság (LI GANG / XINHUA / Xinhua via AFP)

***