A kultúra szót tágan, egyre megengedőbb értelemben használjuk. Egy meghatározás szerint kultúra mindaz, amit az emberek tesznek, gondolnak, amivel rendelkeznek, mint a társadalom tagjai. Nos… kötve hiszem, mivel a kultúrába sokan beleértik a kulturálatlanságot is. Teszem azt, a székesegyházaktól karnyújtásnyira lévő falfirkákat, a műemlék házakon virító graffititket. A szeméthegyeket.
Hasonlóképpen a mai nyelvben, a sajtóban, a filmekben, a szépirodalomban indokolatlanul megjelenő trágárságot. A kocsikból harsogó, idegtépő tuc-tuc-ütemeket, amit számomra megfejthetetlen módon zenének neveznek. Azért, mert a silány, az értéktelen szubkultúra terméke sokaknak tetszik, tehát eladható, azért az még nem kultúra. Fogyasztó őszentségének ízlése ez ügyben nem mérvadó. A végeérhetetlen szappanopera nem Proust eltűnt ideje. Elitizmus? Nem. Minőség.
A viselkedésformákban, azok megítélésében ugyanígy megjelennek visszásságok. E. T. Hall – a Rejtett dimenziók szerzője - például azt állította: a színesbőrűek tiltakozásuk jeleként csinálják teli a lifteket az új tömbházakban. M. Luther King erre nógatta volna őket? Ez lenne a fekete polgárjogi mozgalom tikos fegyvere?
A szociálpszichológus Aronson pedig olyat írt le évtizedekkel ezelőtt az idegen „kultúrákról”, amit ma valószínűleg visszavonna. Ha egy követségi fogadáson evés után a nagykövet böfög, akkor az a kultúrájuk része. Magyarán: orientációs pont, tehát mi, illemtudóan szintén böfögünk. Ellenben, ha egy balkáni birkózó böfög (Aronson politikailag inkorrekt módon megnevezi a nemzetet), akkor?… Akkor az bunkóság.
A számos kultúra-meghatározás közül, nekem még mindig Pázmány Péteré a legelfogadhatóbb. A paraszt munkáját hozza fel példának, megelőzve, noha nem megelőlegezve a fütyülős barackot, a legendás parasztgatyát, meg a fideszes parasztkultúrát. Pázmány a kultúra szó eredeti – colere: művelni – jelentését véve alapul, fejtegetésében megkülönbözteti a műveltet a műveletlentől, a kultúrnövényt a gaztól.
Nos, a parasztkultúra kifejezés nemrég egy filozófus szájából hangzott el, folytatva azt az agyzsugorító diskurzust,
hangzott el, folytatva azt az agyzsugorító diskurzust,
aminek lényegét, megközelítőleg negyven éve, Hanák Tibor foglalta össze. Nagyjából ekként: amennyiben a politika válik a filozófia rendezőelvévé, akkor a jobboldal lezsidózza, lekezeli a marxistákat, a pozitivistákat, a balosokat, miközben fölmagasztalja a „mély” és „gyökérmagyar” gondolkodókat. A marxisták – ma: zömmel liberálisok – viszont „politikai ítélőszék elé citálják egész művelődéstörténetünket, és olyan osztályozást végeznek, hogy belerokkan, meghasonlik kultúr- és magyarságtudatunk”.
Nehéz olyan filozófust találni, aki fölötte áll ennek a megosztottságnak. A közelmúltból kizárólag Molnár Tamást tudom említeni. Elődei azonban szép számmal akadnak, noha nem filozófusok, hanem „mindössze” gondolkodók. Ez történelmi sajátosságunk. Mikor Heidegger megtudta, hogy a filozofálás magyarul gondolkodást jelent, azaz a gond szótőből ered, eltűnődött. Az alapszavak – mondta – néha egy egész nép filozófiáját összefoglalják. Ehhez fölösleges bármit hozzátenni.
Ezért csupán pár név, rövid példatár a hazai, parasztgatyás mezőnyből. Madách és Heidegger például ugyanazt mondják a filozófia szerepéről illetve végéről. Jelesül, hogy a filozófia szerepét átveszik a szaktudományok. (Madách: Tudomány csak akkor lesz, mikor természettudomány lesz minden, így a morál és a pszichológia is. A filozófia köre most fogy, amint a tudásé terjed s lesz a részeket vizsgáló természettudomány.) Madách beszélgetőtársa, Borsody Miklós több olyan megállapítást tesz – például Hegellel kapcsolatban –, amihez hasonlókra később B. Russell jut filozófiatörténetében. Mi több, egy-egy ötlete a nyelvről, meglepő egyezést mutat utóbb a modern nyelvészettel, Searle és Wittgenstein nézeteivel. Hamvas és Weöres olyan szintézisét hozza létre az archaikus és modern, a keleti és nyugati gondolkodásnak, ami párját ritkítja Nyugaton.
A magyar gondolkodás mérhetetlenül kreatívabb az irodalomban, mint a filozófiában. Az persze rejtély, miért nevezik nálunk filozófusoknak azokat, akik felmondják a leckét az ógörög filozófiától az egzisztencialistákig, noha egyetlen önálló, eredeti gondolatuk sem volt életükben. Jó esetben találkoztak Rortyval, hallgatták Heideggert.
A magyar kultúrát, miként a gondolkodást, legerőteljesebben a nyelv határozza meg.
A pogány magyarok olyan szókészlettel érkeznek mai hazánkba, amellyel lefordítható a Biblia. (A jövevényszavak nem a hitéletre, hanem az egyházszervezetre vonatkoznak.) A XII. századtól párizsi, oxfordi, lincolni, padovai, római, bolognai, bécsi, krakkói egyetemek és iskolák anyakönyveiben találunk magyarokat. (Akad köztük paraszt is.) Bolognában 1268-69-ben 30 egynéhány magyar tanul jogot, az Árpád-kor végére több, mint 80.
A reneszánsz – az Alpokon túl – hozzánk érkezik elsőként. A török és Habsburg idők azonban nem kedveznek sem az egyetemre járásnak, sem az egyetemalapításnak. A filozófiai „hajlam” a heideggeri gondban merül ki: a magyarság a megmaradásáért küzd. Persze születnek jelentős művek, nem sorolom fel őket, mindet ismerjük irodalomtörténeteinkből.
Természetesen vannak hiányok, ámbár nem természetes úton jöttek létre. A szocializmusban olyan filozófusok munkáihoz, mint Pauler Ákos, Halassy-Nagy, Révay József, Brandenstein Béla, Prohászka Lajos, nem lehetett hozzájutni. Várkonyi Nándor és Hamvas Béla könyvei fél évszázados késéssel jelennek meg. A gondolkodónak sem utolsó Szent-Györgyi Alberté hasonlóképpen. Sík Sándor teljes esztétikáját máig nem adták ki újra. Kereslet és kínálat? Érdemes utánanézni, mennyibe kerül ma Lukács esztétikája, mennyibe Sík Sándoré.
A filozófia ott lappang a magyar költészetben, majd a romantika nagy neveivel kivirágzik. A nyugat első generációja – különösen Babits – már kimondottan filozofikus versben és esszében. Azután megjelenik az esszéíró nemzedék, Németh László, Szerb Antal, Cs. Szabó meg a többiek. Értekező prózájuk egyszerre gondolati és művészi. Hosszan lehet sorolni a hasonló neveket Halász Gábortól, Karácsony Sándoron, Ferdinandy Mihályon át Illyésig. Bizonyos műveik azonban sokáig hozzáférhetetlenek voltak. A marxizmus nem szellemi mozgalomként győzött: Lukács és Révai vezérletével betiltottak mindenkit. Demokratikusan. A parasztkultúra képviselői, hamis tudatuk, illetve elvétett identitásuk (a la Habermas) okán, ezt diktatúrának nevezik. Amikor Vajda Mihály balról leparasztozza a magyar kultúra számára ellenszenves részét,
úgy tesz, mint azok, akik megerőszakolnak valakit, azután meg leszajházzák őt.
Kosztolányitól Karinthyn, Illyésen át József Attiláig itt nem léteztek összes művek. Minden – megismétlem: minden – jelentős életművet megcsonkítva adtak ki a szocializmusban. A haladó baloldali örökséghez máig hozzátartozik az intolerancia, a betiltás, a könyvbezúzás, az alkotók üldözése, külföldre kényszerítése. (Cs. Szabótól Máraiig hosszú a sor.) Érdemes összeszámolni, hány író ült a Horthy-rendszer börtönében, és hány a szocialista humanizmus fénykorában. Vagy tisztázni, miért hamisították meg József Attila életrajzát? Miért hallgatták el két, faramuci gyilkossági kísérletét, a német nemzeti szocializmust üdvözlő írását? Miért hazudtak nyomort az utolsó években jól kereső költőről? Miért csináltak anyjából afféle proletár Miasszonyunkat, a költő életéből munkásmozgalmi evangéliumot? Nyilván elvi okokból.
Amikor a baloldal nincs hatalmon, akkor értelmisége jó esetben fanyalog, rossz esetben őrjöng. Totalitárius hajlamait képtelen visszafogni. Feljelentgeti „fasiszta” hazáját. Mert lélektanilag – önmaga előtt is – ekként igazolja, politikailag így legitimálja magát. Mint az oviban a „vigyázók”. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok vele, de hazafiatlanul, mindjüket elcserélném Vajdástól, Hellerestől egy Jan Patočkáért, vagy Leszek Kolakowskiért. A minőség jegyében.