Miért olyan nehéz az alkotás láttán feltételezni az alkotót?

„Háromezer éve – amikor az egyszeri emberek úgy számoltak, hogy egy-kettő-sok, még évszázadokkal később is a római számokból az ezer jele volt a legnagyobb ľ nem írhatták, hogy tizenhárommilliárd éve volt az ősrobbanás, ami a teremtéssel azonos. De a teremtésről a Biblia első soraiban leírt sorrend és folyamat megfelel a mai tudományos világképnek, amiben a csillagok kialakulása megelőzi az eredetileg kihalt Földét, majd az evolúció leírásával (alsóbbrendű majd magasabb rendű állatok teremtése, végül az ember) háromezer évet rávernek Darwinra.

»Nem látjuk az Istent«, háborognak az ateisták, amiképpen a HVG publicistája: »nehezebb ma elhinni, hogy (…) odafenn van bármi más, mint végtelen üresség és síri csendben keringő gömbök«. Rossz hírem van: sehol nincs benne az alkotó az alkotásban. Akárhogy forgatja a Mona Lisát nem találja meg Leonardót sem az üveg alatt, sem a kép hátoldalán. A házban sem leljük a tervező mérnököt, a szekrényt is hiába szedjük szét, csak falapok, csavarok, sehol az asztalos. Az egyébként éppen isteni specialitás, hogy ő egyszer tényleg belépett az alkotásába, valóságosan, nem úgy, mintha Leonardo ráfestené magát az utolsó vacsorára.

És miután tudjuk, hogy az embert a saját képmására teremtette, ha látni akarjuk, elegendő a tükörbe néznünk. Ha ennél is pontosabb képet akarunk róla, keressünk rá az interneten a torinói lepelre. Ilyen az Isten arca. Akár a miénk.

Mintha még Tóta W-re is hasonlítana egy kicsit…

***