Az Örkény Színház játssza az Istent

„Az Örkény Színház, amelyik a magas kultúra letéteményeseként némi gőggel szokott tekinteni a kevésbé magasröptű kultúra hordozókra, ezúttal egy abszolút napi politikai témát vitt színpadra. A szerényen (vagy inkább kirekesztő vakmerőséggel lefoglalva a szót) Isten címmel játszott darab az eutanázia problematikáját járja körbe egy német szerzőnek a magyar viszonyokra erősen átdolgozott művével. A környezet itthoni: a nevek, a törvények annyira hazaiak, hogy még a konkrét intézményeket is megnevezik, ahonnan egy-egy szereplő érkezik (Alkotmánybíróság, Magyar Orvosi Kamara, Pázmány Péter Tudományegyetem stb.), miközben kitalált karaktereket látunk. Ez egyszerre kelt valamifajta dokumentarista hatást, ugyanakkor rögtön idézőjelbe is teszi azt.

Az alapszituáció szerint egy idős, egyébként semmilyen komoly betegségben nem szenvedő nő arra szeretné kérni az orvosát, hogy végezzen vele, mert férje halála óta számára semmilyen öröm nincs az életben, és nem akar majdan nyomorultul, szenvedések közepette elpusztulni. Mivel ezt Magyarországon legálisan nem lehet megtenni, ügyvéd(nő)je támogatásával társadalmi vitát kezdeményez, amelyen támogatók és ellenzők is hozzászólhatnak. Ez a polémia maga a színmű; a szereplők a nézőtérrel szemben, székeken ülnek, így zajlik, meglehetősen statikusan, a vita. Olyan, mint egy televíziós műsor mondjuk az ATV-n vagy a Hír TV-n, azzal a különbséggel, hogy ott a meghívott vendégek valóban a saját véleményüket, jól megfontolt és belülről fakadó koherens érveiket ütköztetik, itt viszont minden résztvevő szájába az író adja a mondatokat. Ebből is adódhat, hogy néha az az érzésem, sokkal hatékonyabb és logikusabb érveket tudnék mondani az igazam mellett, de lehet, hogy ezzel ugyanígy van a másik oldalt támogató néző is.

Nyolcezer forintért egy politikai vitaműsort kapunk, amelyik eljátssza, hogy fikciós színdarab, kamu nevekkel, de a helyszínek, utalások, intézmények mégis a mai Magyarországra aktualizálnak. Úgy éreztem, az eutanáziát ellenző karakterek inkább válnak nevetségessé, agresszívvé vagy kevésbé szerethetővé, és az előadásból sokkal inkább az eutanázia melletti kiállás érződik, mint az ellenkezője. Néhány kikacsintás (amikor például a Benelux államok és a magyar jogállamiság összevetésére meg is érkezik az – igaz, elég gyér – bennfentes kacagás) egyértelműen a regnáló kormány elleni demonstráció.

Egy kicsit az az érzésem, hogy miután a baloldali politikusok teljesen alkalmatlannak bizonyultak a kormány gyengítésére, pláne megbuktatására vagy normális alternatíva felmutatására, feladatukat a youtuberek, publicisták, elemzők, színészek, rendezők veszik át.”

***

Nyitókép illusztráció. Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt