„A magyar igazságszolgáltatásban paradigmaváltás történik” – beszélgetés Osztovits Andrással

2019. február 7. 12:01

​Osztovits András szerint a magyar bírói karban egy új szerepfelfogás alakul. Véleménye szerint a bírói hivatással járó társadalmi felelősség egyre hangsúlyosabbá válik, emellett a hazai igazságszolgálás ma hatékonyabban és eredményesebben működik. Orbán Balázs rovatvezető, a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai államtitkára az Igazságügyi Akadémia igazgatójával folytatta interjúsorozatát, amelyben jogászokkal beszélget kötetlenül jogról, politikáról és közéletről.

Orbán Balázs: Itt vagyunk Budán, a Magyar Igazságügyi Akadémia impozáns, erőt sugárzó épületében. Ez az épület talán valami olyan értéket is rejt, amiről nem mindenki tud: itt, a magyar bírósági szervezetrendszeren belül egy komoly, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező képzési központ működik. Így az épület azt is jelképezi, hogy az igazságszolgáltatásban is szükség van egy, a mindennapi munkánál messzebbre tekintő szellemi műhelyre. Mióta működik ez a műhely?

Osztovits András: Az igény régi. A bírói kar mindig is érzékelte a továbbképzés fontosságát, hiszen ha van hivatás, amire igaz az élethosszig tartó tanulás szükségessége, akkor az a jogászi szakma, és azon belül is különösen a bírói pálya. A változó jogszabályi környezet, az EU-tagságból eredő jogi követelmények megértése, nyomon követése, a jogi szakirodalomban található álláspontok változásai folyamatos tájékozódást igényelnek. Ha csak ezeket követi a bíró, már az is rengeteg idejébe kerül. De sokszor még ez sem elég ahhoz, hogy valaki jó bíró legyen. Ugyanígy fontos lenne, hogy a társadalmi, gazdasági, politikai változásokat is megértse és figyelmemmel kísérje. Emiatt elengedhetetlen, hogy a bíróságok vezetői kiemelten kezeljék az önképzést kérdését.

A kérdésre visszatérve, az Akadémia épülete 2006-ban készült el. Egykor a Fővárosi Bíróság óvodája volt, de az óvoda megszűnése után az épület feladat nélkül maradt. Jelenlegi, modern kialakítását 2015-ben nyerte el. Van egy szállodarésze is, ami kb. 70 vendég fogadására alkalmas, valamint könyvtára, előadótermei és egy szép belső kertje. A Kúria egykori balatonszemesi üdülőjét az Országos Bírósági Hivatal vette át, ahol egy teljesen új, kettős célú képzési centrumot tervezünk kialakítani a bírói kar részére. Az épület évközben a bírák továbbképzésének ad otthont, nyáron pedig pihenési lehetőséget biztosít a testület tagjai számára.

O. B.: Mennyire járul ez hozzá a magyar igazságszolgáltatási rendszer nemzetközi tekintélyéhez? Mekkora a jelentősége a ténynek, hogy egyáltalán létezik egy kis gondolkodó műhely, képzési helyszín a bíróságon belül? Ilyen korábban nem nagyon volt.

O. A.: A legtöbb helyen − főleg a nyugat-európai országokban − van ennek hagyománya. A bírák mindenhol igyekeznek maguk megszervezni az ilyen képzéseket, még akkor is, ha egyébként a műhely igazgatási része az adott ország igazságügyi minisztériuma alá tartozik. Külön bíróképző központok léteznek, amelyek különböző modellek alapján működnek. Van, ahol bírákból áll az oktatói gárda, máshol pedig külsős oktatók tartanak előadásokat a bíráknak. Mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya. A Magyar Igazságügyi Akadémia kapcsán bátran kijelenthetjük, hogy nincs miért szégyenkeznünk. Ráadásul olyan képzéseink is vannak már, amelyekre máshol nem akad példa.

O. B.: Például?

O. A.: Most például úgynevezett újgenerációs kurzusokat indítottunk, amelyek keretében kifejezetten fogalmazók, titkárok és kezdő bírók számára nyújtunk modern képzést. Azt szeretnénk, hogy ők is lássák: a tárgyi tudás önmagában szükséges, de nem elégséges része a bírói karriernek. Egy bíró attól válik az ítélkezés mesterévé, hivatásrendjének megtestesítőjévé, hogy az egyéb, úgynevezett soft skill-eket is bírja. Tud kommunikálni az ügyfelekkel, ki tudja magát fejezni írásban és szóban egyaránt, képes megfelelően kezelni a tárgyalótermi krízishelyzeteket, udvariasan lép fel, ami ugyanakkor nem mehet a határozottság rovására. Ha egy kezdő kolléga nem rendelkezik ezekkel a képességekkel, akkor a későbbiek során már sokkal nehezebb lesz azokat elsajátítania.

O. B.: A magyar igazságszolgáltatási rendszer az utóbbi években – főleg a nemzetközi kapcsolatok területén – meglehetősen turbulens időszakon ment át. Saját hipotézisem szerint ez leginkább annak köszönhető, hogy az újonnan csatlakozott uniós tagállamok közül Magyarországon zajlott le először a bírósági rendszer komoly átalakítása. Egy ilyen mértékű reformhoz nem volt hozzászokva az Európai Unió. Többek között ennek a polémiának a hatására kezdett el az Unió kiemelten foglalkozni az igazságszolgáltatási rendszerek működésével. Létrehozta az EU justice scoreboard nevű, igazságszolgáltatásról szóló ranglistát, amely alapvetően igyekszik objektív mutatószámokkal dolgozni. Ezen lista alapján pedig nem állunk rosszul. Így a vita lényegében nyugvópontra jutott. Te hogy látod, melyek azok a területek, ahol kifejezetten van okunk büszkének lenni, és melyek azok a területek, ahol még dolgoznunk kell, és mik azok a célok, amiket egyébként szeretnénk még elérni?

O. A.: Nagyon összetett kérdés, mert általában mindenki mást gondol a bíróságokkal kapcsolatban. Mitől jó egy igazságszolgáltatási rendszer, vagy mitől jó egy igazgatási rendszer? Milyen szempontokat lehet számon kérni? Nem véletlen, hogy az ezzel kapcsolatos kutatások sem, vagy akár ez a ranglista sem képes teljes képet adni. Szerintem alapvetően mindhárom hatalmi ág vonatkozásában igaz, hogy nehéz egzakt módon mérni a hatékonyságot. Vegyük például a jogalkotást! A darabszámot nézzük? Vagy terjedelmet? Esetleg az ülésnapok számát? A bírósággal kapcsolatban ugyanúgy felvetődnek ezek a kérdések. Nyilván vannak kiragadható, önmagukban informatív adatok, például a pertartam, meddig húzódik átlagosan egy elsőfokú, másodfokú eljárás. Ez nagyon fontos összetevője minden igazságszolgáltatási tevékenységnek.

Pontosan azért, mert lehet nagyon kiváló, jogilag kifogástalan döntést hozni, de ha ez nem észszerű határidőn belül születik meg, akkor sokat veszít az értékéből. Hiszen az élet sok esetben már meghaladja azt a konfliktust, ami miatt elindult a per.

Vagy éppen az elhúzódás miatt annyira elmérgesedik a jogviszony, hogy azt már egy bírósági ítélet sem tudja helyretenni a felek között. A büntetőeljárásokról nem is beszélve. Nagyon nem mindegy, hogy egy vádlott mennyi ideig van egy büntetőeljárás hatálya alatt, mennyi ideig lebeg bizonytalan jogi helyzetben.

Nem véletlen, hogy Magyarországon az Országos Bírósági Hivatal és a Kúria is folyamatosan vizsgálja azt, hogy mit lehet tenni az időtartam csökkentése érdekében. Ha a pertartamnál tartunk: az EU justice scoreboard táblázaton például a közigazgatási perek vonatkozásában abszolút az élvonalban vagyunk, de nincs semmi szégyellnivalónk uniós összehasonlításban a polgári perek vagy a büntető eljárások esetében sem. A felső harmadban vagyunk ezeknek a vonatkozásában is. A pertartam egyébként összekapcsolódik a digitalizáció kérdésével is. Ez a legújabb kérdés itt, a bírósági igazgatáson belül: hogyan lehet a modern technika eszközeit bevonni az igazságszolgáltatásba, többek között azért, hogy az ügyek intézését, feldolgozását és így magát a pertartamot le lehessen rövidíteni.

O. B.: Mivel állunk a legjobban? Persze tudom, hogy nem könnyű megmondani, hogy mi az az egy elem, amiben már most nagyon jól teljesítünk nemzetközi összehasonlításban. De ha meg kellene nevezni egyet, melyik lenne az?

O. A.: Talán lehet, hogy elsőre meglepő lesz a válasz, de minden nehézség ellenére a legtöbb bírókollégában érzek valamiféle sajátos magyar kreativitást. Jöjjön bármilyen nehézség, azt a bírák így vagy úgy, de mindig megoldják. Ezt a kreativitást kell beépíteni az igazságszolgáltatás rendszerébe, és az itt felmerülő új gondolatokat általános gyakorlattá tenni.

O. B.: Érdekes, amit mondasz, mert külön rá szerettem volna kérdezni, hogy milyen a magyar bírák ítélkezési metódusa? Alapvetően két iskola van: egy pozitivista vonal, illetve a természetjogi megközelítésen alapuló paradigma. Nálunk mintha a német hatás uralkodna általában, azaz a precíz, szövegkövető jogi pozitivista megközelítés, amit aztán a kommunizmus 40 éve csak megerősített. Elég sok kritika hallható azzal kapcsolatban, hogy a bírák még mindig ezekből az alapokból táplálkoznak.

O. A.: Ilyenkor mindig vissza szoktam kérdezni, hogy melyik ügyszakról vagy milyen típusú perekről, jogvitákról beszélünk. Egy büntetőeljárásban a bíró nem is nagyon mondhat mást, mint amit a büntető törvénykönyvben a vád tárgyává tett tényállás vonatkozásában a törvény maga megfogalmaz, vagy amit a büntetőeljárás rendkívül szigorú szabályok alapján előír. Nyilván elsősorban a magánjog az a terület, ahol a törvény olyan fogalmakat használ, amelyeket a bírói gyakorlatnak kell tartalommal megtölteni. Mi az, hogy jó erkölcs? Mi az, hogy tisztességtelen szerződési feltétel? Itt olyan többletgondolkodásra van szükség, amely során kiderül, hogy a bíró egyébként mennyit tud, mit gondol társadalomról, gazdaságról. Össze szokták hasonlítani a két világháború közötti magyar bíráskodást a II. világháború utánival, illetve a maival. A két háború közötti bíráskodás általában etalonként szolgál: bezzeg a Kúria milyen veretes, szép ítéleteket írt és vezetett le akkoriban. Csakhogy ne felejtsük el, hogy az első kodifikált Polgári Törvénykönyvünk 1959-ben született. Korábban a magyar bírói gyakorlat akarva-akaratlanul egyfajta angolszász típusú módszertant folytatott.

O. B.: Utaltál arra, hogy az első kodifikált polgári törvénykönyvünk végső soron a kommunizmus termékének tekinthető. Az 1959-es Polgári Törvénykönyv megalkotása mindenképp meghatározó lépés volt, de ennek ellenére az 1989–90 előtti kommunista rendszert nagyban meghatározta, hogy jogon túli politikai megfontolások döntötték el az ügyeket. Ehhez képest a ’89–90-ben lezajlott jogállami fordulat egyik alapja az volt, hogy a végrehajtó hatalom által ad hoc jelleggel kibocsátott államigazgatási eszközök helyett a jogszabály legyen a norma. Hiszen valójában erről szól a jogállam. Ebből az is következett, hogy a jogalkotási tevékenység elképesztő módon felgyorsult, ami tetemes mennyiségű jogszabályt eredményezett. Nem tűnik úgy, hogy folyamatosan az egyik végletből a másikba esünk?

O. A.: Én ebben felfedezni vélek egyfajta ciklikusságot. A jogászi szakmára alapvetően jellemző, hogy gyakran merül fel igényként a részéről, hogy valamit szabályozzon a jogalkotó. Miután pedig ez megtörténik, a túlszabályozás miatt kezdünk el panaszkodni. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a végrehajtó hatalmon és az igazságszolgáltatáson is múlik, tudják-e kezelni a meglévő joghézagokat, vagy pedig lebénul a rendszer, és nem tud mit kezdeni azzal, amire nincs konkrét jogszabály. Nem feltétlenül kell mindenre jogszabály, még egy eljárásjogi kódexben sem, mert a megoldások sok esetben józan ésszel is kikövetkeztethetők, vagy  magasabb szintű jogszabályokból levezethetők.

O. B.: A bírói hatalmi ág helyzete sajátos. Tradícionálisan a végrehajtó és a törvényhozói hatalmi ággal szemben határozza meg önmagát. Ez nyilvánvalóan így van most is. A bírói hatalmi ág ugyanúgy megmaradt önállónak, maximum a törvényhozói és a végrehajtói ág csúszott össze bizonyos rendszerekben. Az európai integráció mélyülésével viszont egyre inkább az látszik, hogy a bírói hatalmi ágon belül is alakul egy törésvonal, mégpedig a nemzeti és a nemzetek feletti bírói fórumok között. Ez a 20. század közepéig ismeretlen jelenség volt, most viszont ezen a konfliktusmezőn minden szereplő megtalálható: a rendes bíróságok, az alkotmánybíróságok, illetve a nemzetközi bírói fórumok. Jelenleg egy, a legalsó szinten működő járásbíróságon ítélkező bírót is érinthet ez a törésvonal, ha például a luxemburgi Európai Unió Bíróságával (EUB) kerül hivatalos kapcsolatba. Ebben a kontextusban vizsgálandó a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának szerepe is. Mennyire komoly ez a dolog, mennyire alakította át a bíráskodás folyamatát?

O. A.: Ez egy létező probléma, és egyre nagyobb a vele foglalkozó szakirodalom is. A kérdés egyrészt nyilván szoros összefüggésben van a szuverenitás problémájával. Mostanában kezdtem el gondolkodni azon, hogy például az Európai Unió Bíróságának (EUB) az uniós jog értelmezésére vonatkozó monopóliuma egy tagállami nemzeti legfelsőbb bíróság számára milyen korlátokat is jelent. A konkrét bírói tapasztalatom az, hogy a két, számunkra leginkább fontos nemzetek feletti bíróság közül az EUB azon ítéletei, amelyeket a magyar bíróságok előzetes döntéshozatali eljárás keretében kezdeményeztek, szinte kivétel nélkül segítették a magyar bírói joggyakorlat fejlődését. Ebben szerencsére az EUB és a magyar bíróságok viszonylata nem konfliktusokkal terhelt. A strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) kapcsán viszont szerintem már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Az EJEB nem ténybíróság, vagyis nem vizsgálja felül azt a tényállást, amit egy nemzeti bírósági ítéletben megállapítottak, csupán azt, hogy sérült-e valamilyen alapjog.

Ennek ellenére én azt látom, hogy az elmúlt időszakban az EJEB egyre bátrabban értelmezi át a tényállásokat, és hoz ezek alapján Magyarországot elmarasztaló döntéseket.

Nem biztos, hogy látja, illetve ha látja is, csak jelentős fáziskéséssel érzékeli azokat a változásokat, amelyeket éppen az általa megállapított kritériumrendszer alapján alkalmaz a magyar judikatúra. Például  az EJEB  egy olyan pilot ítéletet hozott 2016-ban, amely szerint  Magyarországon a perek elhúzódása rendszerszintű probléma, noha 2016-ban már nem ez volt a helyzet. Az EJEB azonban a 2011–2012-es ítéletek vizsgálata alapján tette ezt a megállapítást. Ha tehát 2016-ban nem egy konkrét ügy kapcsán, hanem általános jelleggel mond ítéletet, akkor illene figyelembe vennie az időközben bekövetkezett változásokat is.

O. B.: A magyarokról sok mindent szoktak mondani. Például azt, hogy nem nagyon szeretik az abszolutizmust, hanem inkább a szabadság kis köreit részesítik előnyben; de olyan állítások is elhangzanak néha, hogy a magyar perlekedős, jogászkodó nemzet. Ezt mennyire tartod igaznak?

O. A.: Valószínűleg az még mindig igaz, hogy két dologhoz mindenki ért Magyarországon: az egyik a labdarúgás, a másik pedig az igazságszolgáltatás. Így például mindenki előre tudni véli, hogy bűnös-e vagy ártatlan, akit valamilyen bűncselekmény elkövetésével hírbe hoznak, hiába születik meg a jogerős ítélet csak évekkel később. De ez szerintem összefüggésben van azzal is, hogy hogyan szabályozza a bírósághoz jutás jogát a jogalkotó, azaz mennyire olcsó vagy egyszerű egy pert megindítani Magyarországon. A másik lehetőség az lenne, hogy elmozdulunk egy picit az angolszász modellre jellemzően abba az irányba, hogy a bírósághoz való fordulás csak a végső állomása legyen egy jogvitának, ne pedig rögtön a legelső. Ez megint nagyon összetett vita, mert mindkét megoldás mellett szólnak érvek és ellenérvek. Én elfogadom azt az álláspontot is, hogy az egy érdem, a jogállamiság vívmánya, ha mindenki számára könnyen elérhetővé tesszük a bírósági utat. Ez a jelenlegi helyzet Magyarországon. Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy ennek van hátulütője is, hiszen ha nagyon sok ügy érkezik a rendszerbe, az óhatatlanul megnöveli a pertartamot. Ráadásul kineveli az emberekből azt a felfogást, hogy a legtöbb magánjogi vitának a legjobb megoldása még mindig az, ha a két peres fél bíróságon kívül, egymás között meg tud állapodni. Például egy mediátor segítségével, vagy egyéb alternatív vitarendezési módszerekkel. Egy dolgot ne felejtsünk el: a bírói ítélet továbbra is csak egy darab papír lesz a felek kezében. Azt utána még mindig végre kell tudni hajtani. Ezért szoktuk bátorítani a feleket arra, hogy – akár egy bírósági eljárás keretében is – kössenek egyezséget. De nyilván vannak olyan perfajták, ahol elkerülhetetlenül a bíró az, akinek a döntést meg kell hoznia.

O. B.: Vannak olyan történelmi időszakok, amikor jól érzékelhetően paradigmaváltás következik be, társadalmi, gazdasági, politikai alrendszerek fordulnak ki teljes mértékben a helyükről. Ezekben az időszakokban a régi tudás, a berögződések nem teszik alkalmassá az éppen adott pozícióban lévőt arra, hogy ezekhez a változásokhoz alkalmazkodni tudjon. Ez a bíróságok, a bírósági igazgatás és a Kúria esetében különösen nehéz kötéltánc. Egyrészt kötve vagyunk egy kiforrott dogmatikához, rendszerhez, és kifejezetten értékes, hogy azt követjük. Mégis, ha a világ változik, a megközelítési módunk viszont nem, akkor lemaradunk, és nagyon erős diszfunkciók jelentkezhetnek. Ennek fényében milyen a magyar bírói attitűd? Van a magyar bírói karban ilyen típusú stratégiai gondolkodás?

O. A.: Nehéz a bírói kar egészéről beszélni, de szerintem a jelenlegi bírósági csúcsvezetőkben megvan ez a képesség. Az Országos Bírósági Hivatal vagy a Kúria elnökének a megnyilatkozásaiból, közzétett elképzeléseiből jól kirajzolódik, hogy ők pontosan látják a problémát. Tetszik vagy sem, paradigmaváltás zajlik körülöttünk, és a bíróságoknak újra kell magukat pozícionálni a létrejövő új rendszerben. Azért fontos, hogy a vezetők lássák ezt, mert a gondolkodásuk előbb-utóbb legyűrűzik a rendszer egészébe. A bírók jelentős része azonban nem így látja, hanem azt gondolja, hogy a bírói hivatás több ezer éve egy és ugyanaz, és ezt a fajta állandóságot kell képviselniük minden körülmények között. Az én személyes véleményem az, hogy a bíróságok alapfunkciói valóban változatlanok. Ugyanakkor ehhez kellene kapcsolni a rendszer többi elemét is. Nem is feltétlenül a többi hatalmi ághoz való viszonyt értem ezalatt, hanem például – ahogy te is rámutattál – az európai uniós vagy nemzetközi térben való mozgásból eredő lehetőségeket. Például mi az, amit meg kell tudnunk őrizni egy uniós vagy strasbourgi relációban is? Mivel teszünk rosszat akarva-akaratlanul a magyar gazdaságnak, társadalomnak, bírói karnak? Minden megoldást a luxemburgi bíróságtól várjunk, vagy mi magunk is merjünk megoldásokkal előállni alapvető gazdasági, jogi kérdésekben?

Említettem már a digitalizáció témáját. A technikai fejlődés a jog területén is olyan változásokat eredményez, melyeknek egy részét már látjuk, egy másik részét pedig meg tudjuk jósolni. Van viszont a harmadik rész is, mellyel kapcsolatban még elképzelni sem tudjuk, hogy milyen a következményekkel jár majd. Olyan problémák és fogalmak merülnek fel, melyeket én ugyan próbálok követni, de leginkább már csak a gyermekeim értenek meg. Mi az, hogy cyberbullying? Azt még én is tudom, hogy mi az, hogy közösségi média, de mi az, hogy internetes zaklatás? Tehát újfajta tényállások, szerzői jogi kérdések, bűncselekmények, adatvédelmi kérdések merülnek fel, és ezeket előbb-utóbb a jogalkotónak is követnie kell. De nyilván már azt megelőzően is lesznek jogviták, hogy a jogalkotó lépett volna, és kész szabályozás híján ezeknek egy részét az igazságszolgáltatás nem fogja tudni mechanikus gondolkodással kezelni. Hadd mondjak egy példát: feltesznek egy sértő fotót valakiről az internetre. Kitől kell azt követelnie, hogy vegye le onnan?

O. B.: Nem könnyű ügyek. Képes ezekre választ találni a bírói kar?

Én azt látom, hogy a magyar bírói karban igazából most történik a váltó átállítása.. A váltó alatt pedig a hivatásról való gondolkodást értem. Amiben tényleg nagyon rossz volt a ’90 előtti rendszer, hogy degradálta a bírói hivatást, pedig annak a társadalmi ranglétra egyik csúcsát kellene jelentenie. Még mindig vannak olyanok, akik csupán annyit látnak a bírói hivatásban, hogy kiszámítható pálya és munkavégzés, szépen haladhat előre benne mindenki a maga tempójában. De annak a súlyát, hogy tulajdonképpen mit is jelent a bírói hatalom, hogy hogyan kell vele élni, és mi az a határ, amin túl már a bírói hatalommal való visszaélésről beszélhetünk, egyre többen érzékelik.

A bírói attitűd, a bírói szerepvállalás társadalmon belüli helyének a megtalálásában még biztosan van hova fejlődnünk, annak ellenére is, hogy az elmúlt pár évben ebben hatalmas változások történtek. Egy bírói rendszernek, egy igazságszolgáltatási szervezetnek nyitnia kell a társadalom felé. Meg kell találnia, hogy melyek azok a részek, amelyeket megmutathat, és mi maradjon meg az igazságszolgáltatás belső, zárt magjának. A társadalom felé nyitás az is, hogy az elmúlt években gimnáziumi osztályok, egyetemisták, adott esetben nyugdíjas társaságok jönnek be a bíróságokra, és hallgathatnak meg tárgyalásokat, valamint vesznek részt olyan programokon, amelyekkel világosabb képet kapnak arról, hogy mi is zajlik a bíróságokon. Az ilyen találkozások vezetnek ahhoz, hogy jobban megértsék és elfogadják a bíróságok tevékenységét. Nem lehet egyszerűen csak arra várni, hogy majd egyszer jobban elfogadjon minket a társadalom az ítéleteink alapján. Persze nyilván arra kell törekednünk, hogy a legjobb ítéleteket hozzuk meg minden ügyben, de emellett egyéb módon is elő lehet segíteni, hogy a társadalom jobban elfogadja a működésünket. Ezt szolgálják egyébként azok a programok is, amelyeket részben a Magyar Igazságügyi Akadémia, részben pedig maguk a bíróságok szerveznek.

A bejegyzés trackback címe: https://precedens.mandiner.hu/trackback/140996