A konzervatív megújulás az alapvető szabadságok védelméről szól

2019. augusztus 2. 14:10
A birodalmi törekvésekkel szembeni legfontosabb védművek az erős nemzetállamok, ezért is dolgoznak olyan vehemensen a lebontásukon az EU-ban és a máshol is a globális progresszivizmus hívei. Beszámoló az Edmund Burke Foundation National Conservativism című konferenciájáról, Washingtonból.

A 2019 januárjában alapított Edmund Burke Foundation 2019. július 14. és 16. között tartotta nyitó konferenciáját National Conservatism címmel. Az alapítványt többek között az elismert izraeli biblia- és nacionalizmuskutató, Yoram Hazony, valamint David Brog, az Izrael államot támogató keresztényeket tömörítő Christians United for Israel (CUFI) korábbi vezérigazgatója hozta létre.

A nacionalizmus és a nemzetállamok fontossága

A szervezet és a konferencia elsődleges célja az volt, hogy a nacionalizmust és a nemzetállamokat ismét pozitív színbe tüntesse fel, és hogy egyértelművé tegyék: ezen két tényező nélkül nincs konzervativizmus sem. Több előadó is hangsúlyozta, hogy a nacionalizmus alapvetően pozitív jelenség, a társadalmi kohézió egyik fontos alappillére, amely nélkül nem lehet jól működő társadalmakat létrehozni. David Webb amerikai médiaszemélyiség, a Fox News munkatársa, szerint például a nemzeti kohézió a kulturális hasonlóságok és a közös nyelv függvénye. Webb ráadásul nyelv alatt nem csak a beszélt nyelvet érti, hanem többet annál: a szokásokat, amelyek szabályozzák, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz. Így részei például a közös alkotmány és jogrendszer is. Az Egyesült Államok példája pedig szerinte azt mutatja, hogy sok esetben a közös alkotmány és intézmények talán még fontosabb összetartó erőt jelentenek, mint a közös nyelv és kultúra. A probléma több előadó szerint is az, hogy

ma már nem elvárás a közös kultúra, nyelv és intézmények tisztelete, vagyis a jó értelemben vett nacionalizmus, enélkül pedig nincs társadalmi kohézió.

Az egyik főszervező David Brog szerint ezért csak is a nacionalizmus mentheti meg a széteső Egyesült Államokat. Brog úgy látja, hogy a politikai korrektség által előtérbe hozott patriotizmus nem elég, hiszen az csak azt tanítja, hogy szeressük a hazánkat, de nem mond semmit annak állampolgárairól. Csakis a nacionalizmus az, ami a hazaszeretet mellett arra is megtanít, hogy szeressük azokat, akikkel egy nemzetben élünk.

A társadalmi kohézió legnagyobb elérhető egysége az előadók szerint a nemzetállam. Nemzetállamok nélkül csak a törzsiség van, ahogy azt láthatjuk a fejlődő világ bukott államaiban is. A nemzetállamokat meghaladni akaró törekvések pedig óhatatlanul is birodalmakhoz és diktatúrákhoz vezetnek. Ezt emelte ki előadásában Margaret Thatcher korábbi szövegírója, a jelenleg Magyarországon élő John O’Sullivan, a National Review főszerkesztője is. Szerinte nacionalizmus és nemzetállam nélkül nincs demokrácia sem. Ezek nélkül ugyanis nincs meg az alapja az állampolgárok közötti kölcsönös bizalomnak. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden nemzetállam automatikusan demokratikus lesz, viszont azt igen, hogy minden nem nemzetállamokon alapuló rendszer hajlamos birodalommá és végül diktatúrává válni. O’Sullivan szerint ezt láthatjuk most az EU-ban is.

Az EU ugyanis az alapításától eltérően már nem egy államok szabad együttműködésén alapuló szervezet, hanem olyan szupranacionális entitás, amely a maga sajátos intézményi érdekeit követi.

Mivel nem nemzetállamok szabad együttműködésén alapul, ezért már nem is demokratikus. Ahogy a Dahrendorfnak tulajdonított híres mondás is megállapítja: ha az EU jelentkezne az EU-ba mint új tagállam, nem vennék fel, mert nem elég demokratikus. Persze ezt O’Sullivan szerint az EU is felismerte, de a demokratikus deficit kiküszöbölése helyett inkább szimbolikus eszközökkel, európai zászlóval, himnusszal vagy éppen az uniós állampolgárság képlékeny fogalmával próbálják elpalástolni a problémát, és erősíteni egyfajta az európai nemzetállami identitást.

Hasonló gondolatokat osztott meg John Fonte, a Hudson Institute amerikai kultúráért felelős igazgatója a transznacionalizmus és a denacionalizmus kapcsán. A transznacionalizmust az előadó egyszerűen olyan mozgalomként definiálja, amelynek célja az állami szuverenitás teljes vagy részleges átadása nemzetközi intézmények számára. Ez lehet az EU, az ENSZ vagy éppen a WTO, a lényeg a nemzeti szuverenitás feladása. Fonte szerint azonban a transznacionalizmus mellett megfigyelhető egy másik folyamat is, a denacionalizmus. Ennek lényege, hogy az állampolgároknak már egyre kevésbé van érzelmi vagy egyéb kötödésük a nemzetállamukhoz. Az állampolgárság eszméje kiürül, és csak egy bármikor megváltoztatható adottsággá redukálódik. Ez egyre inkább megfigyelhető a nemzetközi cégek és azok vezetői kapcsán is. Így a legnagyobb amerikai cégek, mint a Coca-Cola vagy a Google nem is tekinthetők amerikai cégeknek, ők maguk sem úgy definiálják magukat. Fonte szerint azonban szerencsére a Brexit népszavazás és Donald Trump megválasztása is azt mutatja, hogy a választópolgárok többsége egyelőre egyaránt elutasítja a transznacionalizmust és a denacionalizmus ideológiáját.

A fő ellenség a progresszív univerzalizmus

Az előadók szerint a fő probléma a progresszív univerzalizmussal van. Tucker Carlson amerikai konzervatív politikai kommentátor, a Fox News Tucker Carlson Tonight politikai talk show-jának házigazdája szerint ma a progresszivizmus lett a baloldal „vallása”. Ez abból fakad, hogy a hit és a vallás alapvető emberi szükséglet, és a rá vonatkozó igényt nem lehet mesterségesen kiiktatni. A baloldal Carlson szerint ezt a szükségletet a progresszióba vetett hittel próbálja meg kielégíteni, miközben progresszió valójában nem létezik. Elég csak a Római Birodalom bukására gondolnunk, illetve állítása szerint már Kr. e. 1200-ban is volt egy olyan első sötét korszak, amikor a tudás nagy része elveszett. Carlson szerint ezért valószínűleg ismétlődő történelmi ciklusok vannak, és nem lehet kizárólag progresszióra alapozni történelemképünket. Hasonló következtetésre jutott Rusty Reno a First Things  keresztény-konzervatív portál szerkesztője is. Reno szerint a keresztény vallást megcsúfolva egy bizonyos ideológia maga akarja elhozni a megváltást és az egyenlőséget a földre. A progresszívek megkérdőjelezik az állam és határok létjogosultságát. Ezzel a veszélyes ideológiával szemben pedig csakis a nemzetállamok jelenthetnek alternatívát, ezért is akarják annyira gyorsan lebontani a „progresszió-vallás” hívei.

A nemzetállamok védőbástya szerepét hangsúlyozta Christopher DeMuth amerikai jogász, a Hudson Institute vezető kutatója is. DeMuth szerint

a nemzetállam mindig is fontos korlát volt, mégpedig a birodalmi törekvések legfontosabb korlátja.

A progresszívek pedig épp ezért ódzkodnak annyira a nacionalizmustól. Szerintük a korlátok ellen mindig lázadni kell. Ez a világnézet azonban a természeti törvények teljes megtagadásához vezetett, amit jól illusztrál például a nemek egyre szélesebb körben elterjedt relativizálása.

A progresszívek legfontosabb fegyvere a bevándorlás

Nem véletlen tehát, hogy a progresszió hívei jelenleg le akarják bontani a nemzetállamokat, és ennek legfontosabb eszközei közé tartozik a migráció és az identitáspolitika. Mike Gonzales, a Heritage Foundation vezető kutatója például úgy látja, hogy a baloldal az identitáspolitika eszközével mesterséges csoportokat hoz létre, amelyeket később anyagi és politikai eszközökkel tart egyben. Jó példa erre szerinte az úgynevezett hispán vagy latino kategória létrejötte az Egyesült Államokban. Az 1970-es évek előtt senki sem ismerte ezeket a kifejezéseket, és őrültségnek hatott volna, ha valaki össze akarta volna mosni a mexikóiakat a brazilokkal vagy a peruiakkal. Ma azonban pontosan ez történik. Létrejött egy, az összes latin-amerikai származású egyént magába foglaló képzelt kategória, a „latinók” csoportja. Ez elsőként a baloldal nyomására az állami népszámlálásba került be mint külön kategória, majd szép lassan az állami támogatások és a pozitív diszkrimináció igénybevételének feltétele is lett az ebbe a csoportba való tartozás. A konstruált csoport nélkül ezen emberek számára tehát nem volt más politikai és gazdasági lehetőség az érvényesülésre. Ennek köszönhetően pedig a konstruált csoport tagjai az ezzel járó jogosultságoknak és előnyöknek köszönhetően maguk is érdekeltekké váltak a közös identitások kialakításában. Ez amellett, hogy megerősítette a bevándorló csoportok saját kívülállóságának érzetét, elidegenítette őket a többségi társadalomtól is. Hasonló folyamat zajlott le az ázsiai kategória kapcsán, és ma ezen okok miatt lobbiznak sokan egy külön arab kategóriáért is. Gonzales szerint ez a folyamat egyébként nemcsak a befogadó lakosságra nézve, de a bevándorlók számára is káros, ugyanis a különböző bevándorló csoportok idővel etnikai és vallási alapon egymással is elkezdtek rivalizálni az erőforrásokért, így a bevándorlók közötti konfliktusok is erősödtek.

Nagy port kavart az amerikai liberális sajtóban Ami Wax, a University of Pennsylvania jogászprofesszorának előadása, aki szerint egyáltalán

nem mindegy, hogy milyen az érkező bevándorlók kulturális háttere.

Wax előadásában különbséget tett hitvallási és kulturális nacionalizmus között. A hitvallási nacionalizmus hívei szerint az állampolgárság és az állampolgárok közötti kötelékek olyan elvont, absztrakt dolgokon alapulnak, mint az emberi jogok vagy a joguralom. Ennek alapján bárkit be lehet fogadni egy országba, hiszen annak csak ezeket az elvont elveket kell magáévá tennie. Ezzel szemben a kulturális nacionalizmus hívei szerint az állampolgárság többet takar: közös kultúrán, értékeken és nyelven múlik. Ennek köszönhetően nem minden kultúrából érkezőt lehet ugyanolyan könnyen integrálni. Szerinte ma egyértelműen az első nézett hívei dominálják a közbeszédet, ezért is keltett akkora meghökkenést Trump elnök beszéde a „szarfészek”(sic!) országokból érkező bevándorlókról. Pedig az elnök csak egy alapvető problémára hívta fel a figyelmet. Nem mindegy ugyanis a bevándorlók kulturális háttere, aminek régen az Egyesült Államok vezetői is tudatában voltak, ezért is preferálták az európai bevándorlókat az ázsiaiakkal szemben. Wax végül kiemelte, hogy azt is fel kell ismerni, hogy csak a korlátok közé szorított bevándorlás működőképes. Nem lehet minden évben korlátlan mennyiségű embert befogadni és integrálni, ez egyszerűen képtelenség, még a hasonló kulturális háttérből érkező bevándorlók esetén is.

Szintén nagy feltűnést keltett Paulina Neuding, az elismert Qulliette magazin európai főszerkesztőjének az előadása, aki egy látványos képpel, egy bombatámadás leírásával kezdte előadását. A támadás helyszíne azonban nem a Közel-Kelet volt – mint ahogy azt sok amerikai polgár várná – hanem Neuding hazája, Svédország. Ráadásul ez nem egyedi jelenség, hiszen csak ebben az évben körülbelül 100 hasonló eset történt. Ez azonban ma tabu téma az országban, ahogy az a mintegy 200, rendőrségi beszámolók révén igazolt no-go zóna is, ahol a karhatalom ma már nem képes intézkedni. Ezeken a helyeken az állam alig képes ellátni funkcióját, hiszen az életmentésben vagy tűzoltásban dolgozókat is megtámadják, miközben a munkájukat végzik. Jól példázza az ország hanyatlását az iskolai rendszer működése is: ma Svédországban a diákok 18 százaléka nem fejezi be a kötelező iskolát, de bizonyos bevándorló környékeken ez az arány elérheti akár a 70 százalékot is. Neuding szerint a probléma az, hogy a svédek, mint minden más európai nemzet, évezredes fejlődés alatt a törzsi társadalomból kiemelkedve sikeres nemzetállamot hoztak létre, amely egyben az egyik legsikeresebbnek tartott jóléti modellel szolgált évtizedeken keresztül. Ez az eredmény azonban most összeomlik a korlátlan bevándorlásnak köszönhetően, hiszen a bevándorlók képében újra megjelent a törzsi modell. Ráadásul a korábbi eredményeket elképesztő ütemben, nagyjából egy generáció alatt sikerült lerombolni. Szerinte Svédország az elrettentő esettanulmány arra vonatkozóan, hogy mi történik akkor, ha egy ország a nacionalizmus és a nemzetállam ellen fordul. Csak is a nemzetállam és az egészséges nacionalizmus nyújthat ellenszert a bevándorlók törzsiségével és a társadalom széthullásával szemben.

Szakítani kell a neokonzervativizmussal és az univerzalizmusra törekvő jobboldallal

Bizonyos előadók arra is reflektáltak, hogy a konzervativizmusnak is vannak univerzális törekvései, amelyekkel azonban szakítani kell. Az egyik főszervező az elismert izraeli biblia- és nacionalizmuskutató Yoram Hazony előadásában például azt állította, hogy a

mai konzervatívok legfontosabb feladata, hogy elszakadjanak a neokonzervatív, neoliberális utópiáktól, és visszatérjenek a konzervativizmus valódi értékeihez.

Kiemelte, hogy számára a konzervativizmus három elemből áll: vallás, nacionalizmus és gazdasági gyarapodás. Szerinte 1989-ig ez a három elem szinte minden fontos konzervatív politikus, így a neoliberalizmussal egyébként olykor összekacsintó Thatcher és Reagen politikájában is markánsan jelen volt. Változást a Szovjetunió bukása hozott. A világrend átalakulásával a konzervatívokat is megfertőzte az egyébként liberalizmusra jellemző univerzalizmus. Korábban például Margaret Thatcher ellenállt az Európai Uniót föderalizálni kívánó erőknek, de 15 évvel később a fiatalabb George Bush már egy egész világra kiterjedő, angolszász jogállamiság-koncepción alapuló világrend megvalósítását tűzte ki külpolitikai célul. Hazony szerint mintha a konzervatívok elfelejtették volna, hogy a második világháborút és a hidegháborút is éppen az univerzalizáló utópiák ellen kellett megvívni, akkor még jellemzően konzervatív vezetéssel. Sajnos azonban ma az univerzalizáló ideológiák a konzervatívokat is megfertőzték: már sok esetben üdvözlik a határok eltörlését, valamint az Európai Unió és egyéb nemzetközi szervezetek megerősítését. Így a konzervatívok is elvesztették a realitásérzésüket, valamint kapcsolatukat az átlagválasztókkal. Szintén elvesztették a tradíciók iránti tiszteletet, elfordultak a régi konzervatív szerzők alapigazságaitól, a nacionalizmusban és vallásban megjelenő értékektől.

Hazony súlyos problémának látja, hogy konzervatív oldalról is már csak az emberi jogok és gazdasági liberalizáció szólamait lehet hallani. Úgy fogalmazott, hogy a mai mainstream konzervatívok a hagyományos konzervativizmus elvei helyett egy forradalmi ideológiát vallanak, azaz szintén egy liberális amerikai birodalmat akartak létrehozni. Hazony szerint azonban szakítani kell minden olyan ideológiával, ami radikális individualizmust hirdet, és minden olyan politikai programmal, amely mindent társadalmi problémát közgazdasági kérdésekre akar redukálni. Azt is hangsúlyozta, hogy el kell vetni minden olyan ideológiát, amely számára nem érték a nemzet, és nem tiszteli az államhatárokat.

A neoliberális gazdaságpolitika elutasítását más előadók is szorgalmazták. James David Vance konzervatív szerző szerint

az amerikai álom eltűnőben van, elsősorban a demokrata és republikánus elnökök neoliberális gazdaságpolitikájának köszönhetően.

Ennek szellemében ugyanis az állami feladatok jelentős részét kiszervezték, piacosították, ez pedig felborította azt a korábban létező társadalmi egyensúlyt, így a javak elosztása igazságtalanabbá vált. Állítása alátámasztására példaként hozta fel azt a dilemmát, mi szerint vajon igazságos-e, hogy egy játékfejlesztő sokkal többet keres, mint az, aki a rák ellenszerét kutatja. Szerinte pusztán piaci alapon lehet, hogy mindez igazságosnak tűnik, de vannak piacon túli szempontok is, amelyek szerint viszont nem az. Ilyen szempont szerinte például a társadalmi hasznosság vagy a tágabb értelemben vett erkölcs, amely szempontok a kiszervezések mentén szinte teljesen elvesztek az javak elosztásának rendszeréből. Véleménye szerint ezért van ma válságban a család is, hiszen a családi életet aláásó tevékenységek üzletileg jövedelmezőbbek, a moralitás vagy a hasznosság szempontjai pedig nem játszanak közre egy-egy társadalmi jelenség megítélésekor. Példaként hozta fel a pornográf tartalmak terjesztésének liberalizálását, illetve a drogfogyasztás államilag támogatott piacosítását.

Hasonló problémára hívta fel a figyelmet Mary Eberstadt amerikai író, újságíró, a Faith & Reason Institute vezető kutatója is. Szerinte társadalmilag kifejezetten veszélyes volt az Egyesült Államok által követett korlátlan laissez faire politika. Ez ugyanis nem szolgálta az ország nemzeti érdekeit, túlságosan megnövelte a társadalmi egyenlőtlenségeket, és így feszültségekhez vezetett. Ezekkel a problémákkal azonban neoliberalizmus hívei nem foglalkoztak, és ez a közöny további veszélyes precedenseket teremtett, hozzájárult az identitás- és genderpolitika kialakulásához is, valamint leértékelte a családpolitika fontosságát, mivel közömbös volt a család válsága, a csonka családok, vagy éppen a magzatvédelem problémája iránt. Eberstadt szerint pedig ezzel a közönnyel és pesszimizmussal szemben pedig csak a is a nacionalizmus és a vallás nyújthat ellenszert.

A személyes szabadságra leselkedő legnagyobb veszélyt ma már nem az államok, hanem a tech-cégek jelentik

Végezetül a konferencia egy másik nagyon fontos eleme volt a technológiai cégekkel szembeni bizalmatlanság. Ezt talán a legtalálóbban éppen egy elismert amerikai technológiai befektető, a PayPal alapítója, Peter Thiel fogalmazta meg. Thiel úgy látja, hogy az 1970-es évek óta folyamatosan csökkenek a valóban hasznos, a társadalom széles rétegeinek jólétét növelő innovációk. Persze ma is rengeteg az újítás, de ezek csak szűk területeken, és elsősorban szoftverek formájában jelennek meg. Tehát „míg az 1970-es években repülő autókat és robotokat ígértek nekünk, addig helyette csupán 140 karaktert kaptunk” – utalt a Twitter sikerére Thiel. Ezek az innovációk pedig nem járultak hozzá az emberek életszínvonalának növeléséhez, és a nyugati világban évtizedek óta először a fiatalok életszínvonala már nem feltétlenül éri el a szüleikét.

Ezt Thiel szerint a techcégek is felismerték, és bűntudatukat őrült, öngyűlölő baloldali ideológiák követésével próbálják meg enyhíteni, illetve palástolni. A Szilícium-völgy ma a repülő autók helyett egy új történetet talált ki, azt, hogy képesek leszünk automatizálni a munkák többségét, és az emberek a megnövekedett termelékenység következtében feltétel nélküli alapjövedelmet kaphatnak. Ez azonban hazugság, ugyanis számos munkát nem fogunk tudni automatizálni. A valódi probléma, amivel jelenleg meg kell küzdeni, a termelékenység folyamatos csökkenése, illetve a munkanélküliség, amely jelenségek épp az alapjövedelem bevezetése ellen hatnak. Ma inkább az figyelhető meg, hogy az embereket kezelik robotokként a fejlődő országokban, akik éhbérért dolgoznak a globalizációnak köszönhetően. Ezért is örömteli, hogy Donald Trump ismét az előtérbe helyezte a szabad kereskedelem kérdését.

Közben pedig Thiel szerint a Google a DeepMind keretében a mesterséges intelligencia továbbfejlesztésén dolgozik.

A Szilícium-völgy azonban ma sokkal tisztességtelenebb a mesterséges intelligencia kapcsán, mint amilyen az amerikai kormány volt annak idején az atombomba kapcsán, és sokkal kevesebb őszinte párbeszéd is a témával kapcsolatban.

Véleménye szerint fel kell tennünk azt a jogos kérdést, hogy a mesterséges intelligencia ténylegesen fegyver-e, és hogy pontosan mire is használható? Az is fontos kérdés, hogy vajon mennyi külföldi titkosszolgálat épült be a Google mesterséges intelligencia programjába, és hogy a cég vezetésében mennyi kínai ügynök van jelen? Szerinte érdekes kérdés, hogy vajon ennek köszönhető-e, hogy a Google ma inkább a kínai haderővel folytat együttműködést, mint az amerikaival? Ezeket a kérdéseket szerinte az FBI-nak és a CIA-nek is fel kellene tennie, ennél akár nyersebb stílusban is.

A techcégek problémájára hívta fel a figyelmet a fentebb már említett médiaszemélyiség, Tucker Carlson is. Carlson szerint ma már elsősorban nem a kormányoktól kell védeni az embereket és a szabadságot, hanem a privát szektor szereplőitől, a nagy technológiai cégektől. Hozzátette, hogy ezt ő is nagyon nehezen fogadta el, hiszen ő még akkor nőtt fel, amikor a kommunizmus volt a fő ellenség, és megtapasztalta, milyen az, amikor az állam visszaél a hatalmával. Véleménye szerint ma azonban a nagy tech-cégek propagandája van a legnagyobb hatással a gyerekek és fiatalok gondolkodásmódjára, illetve általánosságban is egyre inkább ők határozzák meg, hogy mit szabad kimondani. Ezzel kapcsolatban Carlson Orwell szavaira utalt vissza, miszerint, „ha elveszik a szavakat, a gondolat is elvész”. Ezek a sokszor államnál is nagyobb cégek befolyásolják a kormányzatokat, illetve kezükben tartják az NGO-kat.

Zárásképpen érdemes talán a konferencia egyik szervezőjének, Christopher DeMuthnak a szavaira utalni, aki szerint

a nacionalista konzervatív megújulás nem rasszista és nem is hódító, inkább defenzív.

"Meg akarja védeni a nemzeti önrendelkezést és intézményeket a nyitott határoktól és a nemzetközi intézmények jogalkotásától, a szuverenitásuk csorbításától. Meg akarja védeni a társadalmat a romboló identitáspolitikától és a pozitív diszkriminációtól. Meg akarja védeni az alapvető szabadságokat, a hatalmi ágak elválasztását, a szólás és gyülekezés szabadságát, illetve az ártatlanság vélelmét a progressziótól.”

 

Kiss István írása

Összesen 7 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"Az EU ugyanis az alapításától eltérően már nem egy államok szabad együttműködésén alapuló szervezet, hanem olyan szupranacionális entitás, amely a maga sajátos intézményi érdekeit követi.

Mivel nem nemzetállamok szabad együttműködésén alapul, ezért már nem is demokratikus. Ahogy a Dahrendorfnak tulajdonított híres mondás is megállapítja: ha az EU jelentkezne az EU-ba mint új tagállam, nem vennék fel, mert nem elég demokratikus. "

Ezért írtam az egyik hozzászólásomban, hogy az EU szervezte megérett a 7. cikkben foglaltak megindítására. Ennek első lépcsője lenne az EP felszámolása, amely pártpolitikai alapon működik.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés